Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán
1.
Milánónak három repülőtere van: Malpensa, Linate és Orio del Olio, de ennyi sem bírja a temérdek járatot, amely Itália ipari-kereskedelmi-financiális fővárosát a teljes olasz csizmával és, amúgy mellékesen, a világ négy sarkával köti össze. Egy ideje már több közeli városka repülőtere is besegít a hajmeresztő forgalom lebonyolításába. Engem fapadosom a lisztferencesített (szerencsétlen névválasztás, külföldi kizárólagosan a Franz Liszt nevet ismeri, ha ismeri) Ferihegyről Bergamo légikikötőjébe szállított. A Milánóba készülő utas számára a Bergamóba érkezés előnye, hogy innen kicsivel még rövidebb is a busz – errefelé pullmann – útja, mintha a három valódi milánói repülőtér valamelyikéről szeretne a város központjában lévő terminálra jutni.
A terminál tulajdonképpen a Stazione Centrale di Milano, a milánói központi pályaudvar melletti tér. Mussolini idejében, Hitler építészeti lázálmai bűvében épült fesz-és-pöf épületkolosszus gigantikus csarnokába futnak be ország-világ vonatai, köztük az „Európa leghíresebb vonata” epitetonnal hirdetett Frecciarossa; így, egybeírva, magyarul tehát Vörösnyíl. Ezzel a vonattal utaztam Milánó után Rómába.
A két város közti 300 kilométeres utat autóval 6, 7 óra alatt lehet lefutni (beleszámítva a kávéivást és tankolást egy benzinkútnál). A tízenvalahány áramvonalas, tűzpiros kocsiból álló Frecciarossa ezt az utat 2 óra 55 perc alatt teszi meg. Ami még akkor sem hosszú idő, ha az ember közben csak az elsuhanó lombárd, majd toszkán tájat bámulja. Az utasok túlnyomó többsége nem bámészkodik, hanem a laptopja klaviatúráján pöttyög. Én bámészkodtam. Sőt, később fel is álltam helyemről, és végigsétáltam a vonat néhány kocsiján, hogy megnézzem, hogyan utaznak különböző árfekvésű jegyeikkel az utasok.
A nyugat-európai vonatokon szokásos két kategória, az első- és másodosztály helyett, a Vörösnyíl utasai négyféle árért négyféle kiszolgálást áll kaphatnak: executive, business, premium és standard (így, angolul, az olasz nyelvű brossurában). Én a harmadik, premium kupéba szóló Milánó-Róma retúrjeggyel tettem meg az utat. Helyem elfoglalása, illetve a vonat hajszálpontos indulása után átsétáltam a legdrágább, executive kocsiba, kíváncsiskodni. A két kategória utastere között szemre kevés a különbség. Mindkettőben természetesen egyformán tiszta, mindkét osztályon kifogástalanul működik a klímaberendezés, mindkettőben vadonatújnak látszó magas támlájú, fekete fotelek, ám az executive osztályon jobbra-balra egy-egy, míg a business részlegben már kettő+plusz egy. Az ülésemen talált prospektus szerint az executive utasainak 2,2 négyzetméter jut fejenként; a business-árhoz – kissé ködösebb megfogalmazásban – „valamivel több, mint 1 négyzetméter”; míg a premium „körülbelül 1” és a két legolcsóbb (pontosítok: a legkevésbé drága, hetvenvalahány eurós) premium és standard utazóknak egyformán ugyanennyi tér jár. A négy kategória árai attól is függnek, hogy a hét melyik napján és a nap melyik órájában utazik valaki. A különbség majdnem 50% is lehet, azaza 75 euró és 150 euró között fluktuálnak az árak.
A prospektusbólmegtudtam, hogy az egész szerelvényen „bevezették a LED (?) világítást, ami „20%-kal több fényt ad, ugyanakkor 25%-os energia-megtakarítást jelent.” Annamaria és Ornella zsebére gondolva remélem, ez már jelentkezett az én ajándékjegyem árában.
A szép kiállítású, színes brossura azt is közli, hogy az executive utasok kocsijában nyolc hely van, egyenként 69 cm széles fotelekkel, a business részlegben 52 fotel található 64 cm-es méretben, míg premium jeggyel 67, standard jeggyel 68 utast szállítanak a 64, illetve 55,5 cm méretű üléseken.
Viszont a négyféle jegyet váltott Frecciarossa utas mindegyikének egyformán joga van átsétálni az étkezőkocsiba, ahol igen demokratikusan, kategóriájától függetlenül mindenki ugyanannyiért kaphatja a háromfogásos menüt, amit viszont az executive utasnak kérésére helyhez is szállítanak. Az is kiderült a FRECCIAROSSA: IL VIAGGIO SU MISURA PER TE (némi szabadsággal fordítva: „Vörösnyíl: méretre szabott utazás”) című könyvecskéből, hogy minden utas kérheti az aznapi újságot; viszont magazin már csak az executive jegyhez jár. Kategóriától függő különbség az is, hogy ki hány fokos szögben dőlhet hátra: executive jeggyel 138, business 115, premium és standard esetében egyaránt 112 foknyit kényelmesedhetik az utas.
Továbbá az executive jeggyel utazónak felszállás után jár egy welcome drink, majd az út során bármikor további ital(oka)t rendelhet. Valamint, amíg a reggel induló vonatokon minden utas, jegye árától függetlenül, megkaphatja az aznapi újságot, addig magazin csak az executive osztályon jár. Ha költséget ugyan nem, de időt jelentősen megtakarít, aki Milánóból Rómába – illetve a déli végállomásig, Nápolyba – „Európa legkorszerűbb vonatával” utazik.
A kerekítve 300 kilométeres Milánó-Róma út autóval körülbelül 7 óra alatt tehető meg, beleszámítva az autósztráda-díjat követelő automatákat és, mondjuk, egy kávészünetet egy benzinkútnál, ahol a benzin mellett értékes percek mennek veszendőbe azzal, hogy az ember vesz valami hasznos vagy haszontalan dolgot. A 2012-es turistaszezon sláger-cikke benzinkútnál és/vagy bármely utcai árusnál egy neve-nincs gyerekjáték, ami szerintem igényt tarthat a „leghaszontalanabb dolog” minősítésre. Első itáliai napomon feltűnt, hogy szinte minden sarkon utcai árusok egy furcsa kis plasztik valamit kínálgatnak, bemutatva annak használatát. Az első árusnál nem álltam meg, a huszadiknál egy rövid pillantásra már igen, a huszonegyedik mellett aztán tartósan lecövekeltem: látni akartam én is, mit bámulnak a világ négy sarkából érkezett idegenek. (Olasz ugyanis nem állt meg egy sem, de az árusok láthatóan nem is őket veszik célba.) A huszonkettedik utcai árusnál magam is vettem fél tucatot „az áruból”, darabonként egy euróért. Biztos voltam benne, hogy a kis tárgy olcsó ára ellenére remek ajándék lesz pesti barátaim kisiskolás korú gyerekeinek, unokáinak. Tévedtem. A felnőttek kikapkodták a gyerekek kezéből a… Most veszem észre, hogy nem halottam senkitől néven nevezni a sárga, piros, lila, zöld, kék színű, szinte súlytalan, zsemle méretű kis műanyag izét. Amivel egyetlen dolgot lehet csak csinálni: asztallaphoz verni, ahol féltenyérnyi palacsinta lesz belőle két sötét pöttyel a felső harmadában és egy félkörben meghajló vonallal az alsóban, ami kis fantáziával arcnak tűnhet. Az asztalról felszedve újra meggömbölyödik, akkor tulajdonosa újra odaveri, majd újra felszedi, újra odaveri, újra… Vagyis, mint ahogy a kották alján áll: da capo, megint elölről. Hát, nem éppen Rubik kocka, de névtelen feltalálóját őszre garantáltan gazdaggá teszi.
Bresciából a milánói központi pályaudvara megérkezve az első, amit megláttam, egy ilyen gyerekökölnyi labdácskát kínáló árus volt. Előző érkezéseim alkalmával mindig a Pirelli torony ötlött szemembe. Mondhatni: tekintélyes különbség. Az 1979-ben elkészült beton, üveg és alumínium kolosszus, a világhírű Pirelli gumigyár székháza, az eltelt évtizedek során Milánó szimbóluma lett, mint Budapestnek a Szabadság szobor. A becenevén Pirellone sokáig egész Itália legmagasabb épületének számított, mára már árnyékot vethet rá három szomszédos felhőkarcoló is. A három új toronyház közül az egyik igencsak hasonlít a chicagói Sears Towerra, amely (a Kis Csaba 1982-ben megjelent, akkor alapos és pontos, mára talán már nem minden adatában hiteles amerikai útikönyve szerint) „a világ legmagasabb épülete”. Ezt a címet napjainkban egy dubaji szálloda tartja.
Ha méreteivel nem is „dobogós”, rendkívül eredeti, méretei ellenére kecses formája építőművészeti klasszikussá emelte a Pirellonét. Tervezője, Gio Ponti e munkájával írta be nevét a világ építőművészeinek aranykönyveibe külsejének megtervezője Gio Ponti e munkájával írta be nevét a világ építészeinek aranykönyvébe, egy, a 15. században élt másik milánói, Bramante mellé (akit a Milano in mano – Milánó a markomban – című útikalauzom tizenhét helyen említ, többször, mint bárki mást, és akinek hírét Milánóban – érdekes kontraszt! – a város legkisebb műemléke öregbíti, a Dóm közelében, érdektelen irodaházak közé szorult kis San Siro kápolna. De erről majd később).
A Pirellione két hosszabb, enyhe ívben meghajló oldaláról száznál több egyforma ablaknégyzettel tekint le az „őt” kétfelől kísérő párhuzamos utcákra. E két hosszú oldalt összefogó két olyan keskeny, hogy éle messziről késpengének tűnik. A jövő évi világkiállításra készülő Milánó a Pirelli-torony köré több, nemrég elkészült vagy még csak épülőben lévő irodaházat szánt. Az egyik, félkörben meghajló épületről azt olvastam valahol, hogy „rendkívül eredeti”. Sok dicsérő jelző megilleti, de eredetinek nem nevezném: olyan erősen emlékeztet a finn Alvar Aalto tervezte torontói városháza kettős ívére, hogy arra csak az lenne mentség, ha ezt is ő tervezte volna.
A betonkiflire, ahogy errefelé nevezik, az a taxisofőr hívta fel figyelmemet, aki megérkezésem napján a központi pályaudvar teréről milánói címemre igyekezett elvinni. Míg kocsink a kaotikus forgalomban centiről centire próbált aszfaltot találni magának az egymás sárhányójába harapni látszó járművek között, a taxis önkéntes idegenvezetőként információkkal igyekezett elütni az araszolás bosszússágát. Bár én cseppet sem voltam bosszús: kíváncsian bámészkodtam az ölembe hullott dolce far niente semmittevése alatt.
A lázas építkezés látványa a városba frissen érkezett idegennel azonnal közli, hogy Milánó teljes erőbedobással készül a jövő évi világkiállításra. Okoznak is a munkálatok, még inkább a hozzájuk szükséges építőanyag-tömbök forgalom-elterelést, utca és tér lezárást, de főleg káprázatos dugókat. A Stazione Centralétől Annamaria lakásához vezető út gyalogosan úgy negyven percet igényel: taxinak ugyanennyire volt hozzá szüksége! A pályaudvar körüli utcák pókhálójában iszonyatosan kaotikus a forgalom. Először elismerően, majd egyre inkább szorongva néztem, ahogy sofőröm milliméternyi pontossággal méri föl, elférünk-e az előttünk jobbra és balra egymást előzni akaró két autó között vagy a járdaszegélyről körülnézés nélkül lelépő gyalogos orra előtt. Mikor végre megérkeztünk Annamaria háza elé, olyan fáradt voltam a megfeszített figyeléstől, mintha én vezettem volna.
Annamaria a Vecchia Milanónak nevezett negyedben lakik, amely korát tekintve nem a város legrégibb negyede, de nem vitás, régibb, mint a környék üres telkeire a 20. század második felében épült kockaházak. A negyedet a két kilométer hosszú Via Canonica választja el a legbelebb belvárostól. Annamaria milánói lakása a bolt-hátán-bolt Canonica egyik keresztutcájában, a tavaly óta sétáló utcává – via pedonale – lett Via Paolo Sarpi innenső végén lakik. Az utca torkolatában szokatlan módon – sehol máshol ilyesmit nem láttam! – óriási, aszfaltba süllyesztett fém betűkkel kiírták az utca „keresztpapája”, a 16. században élt tudós pap nevét. Hogy ki is volt Paolo Sarpi, akinek neve és születése-halála évszámai leolvashatók az utcanévtábláról, azt az utcában talán csak néhány tucat idős lakó tudja. Ami nem is olyan meghökkentő, ha valaki megnézi a járdán és az autótalanított úttesten fel-lesiető embereket: legtöbbjük kínai. A múlt század elejéig csendes, nyugodt, unalmas utcából mára forgalmas, izgalmas kínai kereskedelmi centrum lett.
(Folytatjuk)
A képen a szerző a sétáló utcává lett Via Paolo Sarpi elején
Második rész: Zalán Magda: A pápa papucsa és egyéb talján turpisságok az Úr 2012. éve nyarán 2.
