Tiszatájonline | 2022. szeptember 18.

Yeah we comecomecome

HORVÁTH BENJI: EMLÉKMŰ A JÖVŐNEK

VERMES NIKOLETT KRITIKÁJA
Jó, ha ez a kötet a kezünkben van – írja az ajánló. Még jobb, ha a mai korban – teszi hozzá Selyem Zsuzsa. Igazat állít, de érdemes kiegészíteni azzal, hogy a lehető legjobb, ha néha letesszük ezt a könyvet, majd újra elővesszük – a hatás érdekében havi rendszerességgel.

Horváth Benji legújabb műve ugyanis olyan sűrített formában tárja fel előttünk az elmúlt két év eseményeit, hogy a sorok felkavaró őszintesége lassításra sarkall. Mondhatnám, hogy így van ez számos verseskötet esetében, de az Emlékmű a jövőnek mégis egészen más „lassításra” ösztönöz. Már az elején figyelmeztet: „Hagyd békén a testem. Idő kell neki, hogy megnyílhasson / előtted szeszélyes gravitációja. Mint egy fekete lyuk, / a testem szabad: átalakít mindent, és minden/ átalakítja.” A költő nem sorakoztat fel előzenekar jellegű verseket, helyette egy tiszta gondolattal jelzi az olvasó számára: barátom, bizony ezt a könyvet elkezded forgatni valamilyen emberként, és egy egészen más szemléletű entitásként fogod letenni. Ha ezt valóban maga a költő mondaná, akkor sem lenne túlzás, mert 96 oldalnyi tömény szociorealizmus után egészen másképp fénylik a hold. A fiatal, 34 éves Horváth holdja poémáról poémára változik, feljön, majd lemegy, közben az emberben lejátszódó eseményeket vetíti a víztükörre. Ilyen a covid, és annak minden járulékos oldala, ami végig kíséri a műveket. Akár egyhangú is lehetne ez a koronavírus sorminta, ami végig fut a köteten, de helyette inkább a valós társadalmi viszonyok ábrázolását erősíti. Olvasunk karanténról, kijárási tilalomról, járvány okozta szorongásról. Ezzel az emlékmű pontossá és hitelessé avanzsál, ami minden bizonnyal sok segítséget jelent a jövő (irodalom)történészeinek. És ilyen a nyelv is. You know. Angol kifejezésekkel teletűzdelt magyarság, amin a költő Horváth szól (Smells Like Teen Spirit, Hova folytassam). Az összeállítás ötven rigmusának csaknem fele nyomokban ingeden szavakat tartalmaz, egyenes arányosságban az X- és Y-generáció tagjainak beszédstílusával. Great job! Újabb pont az emlékmű realista prognózisának, akárcsak egy sajátos megemlékezés, amikor a szerző hangsúlyozza a Kolozsvári Helikonnál betöltött szerkesztői pozícióját és a folyóirat harmincadik jubileumára írt versét (30 to Infinity) a kötet közepébe tűzi. De kanyarodjunk el a társadalmi valóságábrázolástól. A versnyelv szempontjából már nem is annyira emlékmű ez a puha kötésű könyv, mint inkább a szabadverses forma kötöttségeit felerősítő lenyomat. Horváth két alkotásban (Szóköz, Begyullad) is kísérletet tesz a versképre, mintha tipográfiai levegőt venne a szavak között. Máshol pedig a teljes írásjel elhagyás eszközét alkalmazza az aktuális nyelv lefestésére. Eddig a pontig, tehát az első fejezet végéig joggal feltételezi az olvasó, hogy több meglepetés már nem érheti, majd átlapoz az Emlékmű a jövőnek című csokorhoz és istenes versek sora ad okot újabb döbbenetre. A marosvásárhelyi művész öt könyve között itt ír a legkötetlenebb formában hitről és ateizmusról. „Nem kell ide isteni átok, se láthatatlan kezek. / […] 5 százezer Amazon Prime felhasználó remegve / keresi jelszavát. Szívük körül burjánzó görcsbetűk. / Ember ki nem olvassa. Nem kell ide se ige, / se rettentő próféciák…” A Benzin kétségkívül az egyik legsokoldalúbb darabja a kötetnek, egyben a legkiforrottabb is. Akár egy ténymegállapítással vegyes jóslat. Ebbe az etűdbe tartozik a Souled Out is, ami arról ír, hogyan fog szólni a teremtmény a teremtőnek, amikor legyőzte a teremtést. „…Ádám az erdész / nem tudja ki vágta ki védett erdejében a fákat”. Itt kell megjegyezni, hogy a költő – ahogy eddigi munkássága alatt végig – most is zsonglőrként bánik az alanyi költészettel. Verseit zenék hatására, kortárs festmények impulzusára írja, kiállítás adta élménnyel fest. Míg a verselőkben a Nyugatos József Attilától idéz, egy olyan pályatárstól, akire Horváth művészete hasonlít a maga határozott kísérletező jellegével. A kötetben ábrázolt kerek szociorealista hold minden rigmussal feljebb emelkedik, és közben néha élesen világít a szemünkbe, néha romantikusan emlékezik a hanyag, de szerethető lányra – aki „azzal dug, akivel akar” –, és néha egyszerűen csak van az égbolton. Hogy mit mutat a víztükrön? Egy világjárvány hatására megváltozott szorongó Európát, hanyag magyarsággal beszélő magyarokat, „kávét iszok a cigi miatt” harmincas srácokat, Istent eltaposható bogárként értelmező társadalmat és mindazt, amire majd a jövőben a múlás feledésével vegyes nyugalmával mondhatjuk, hogy „yeah we comecomecome / yeah we comewtihsomesome / get a glass of rum/ with a gun and some pun pun / oh fun, fun, fun / legalább hét életem van / legalább végre megszabadultunk / legalább nem hagytuk / az iskolát a templomot/ legalább hazafiak voltunk / és kedvemre valók ezek a sudár / lovasok / ahogy kaszabolnak / ahogy repül a hú / és csillog a sisakjuk”. 

Vermes Nikolett


Jelenkor Kiadó

Budapest, 2022

96 oldal, 1999 Ft