Vörös István versei

Grodek

Aranyló dombok között

mustárgáz csapong kalandosan,

fekete tavak maradtak itt éjszakáról.

Az erdőben sötét húzta meg magát,

ahol kilyukasztották a lövedékek,

csillagok dugják be kíváncsi

pofájukat.

A hordágyon egy zeneszerzőt visznek.

Sohase írja meg már műveit.

A 27 éves gyógyszerész zokog

és amputál.

Mennyi aranyló vér, mennyi énekké

nem formálható fájdalom. Most fordul

a történelem, ártatlan bolondokban

ébred a szörnyeteg. Az égen füst,

a füstben elszálló lelkek.

Azoké, akik életben maradnak.

Golyónyomok a fa kérgében,

lövészárkok a levegőbe fölkanyarodva,

ott menetelnek az érzékenyek,

akiknek más jövő járt volna,

akiket megérdemelt volna

a világ.

A sár, a bűz, a rendetlenség

és a kosz feltalálva. Hányódó

töltényhüvelyek, leszakadt gombok,

madárfejek. Penészes cipő. Valaki

nagy műgonddal egy ágyúgolyó

letépte kézen a körmöt vágja.

A menekülők fúgája

Napnyugta, hó kávéja, kő kenyere,

eszünk csak, eszünk csak téged,

nagyapám német, nagyapám zsidó,

egy faluban éltek, napkelte, ima jege,

és elhallgatást ásunk a szelekbe, hallgatni van ott elég hely.

Egy ember lakik a letagadottban,

nagyapám nagyapja Izidor, a rabbi,

hallgatás korma, ima jege.

A világ teremtése óta ez a háború készül,

ezt vívják távoli galaxisokban,

tejút korma, ima jege, napkelte betegségei, álom,

nagyanyám álma egy távoli férfiról,

Jákob és Anna szerelme, ima helye,

és elhallgatást ásunk a szelekbe, hallgatni van ott elég hely.

Egy ember lakik a letagadottban,

egy ember hal meg ott, egy marslakó.

Marsnyugta, vér pora, kiszáradás, kiszáradás bolygója,

űrhajópor havaz a holdra,

a világ teremtése óta ez a háború készül,

ez a háború tart, a gyengék, szelídek, okosak

kiirtása, az egyenemberek vad igaza,

a semmi tornya, a semmi szája, az izom ege,

vér hava, nap szeme, ez a háború arany és fekete.

Marskelte, lezárt égi utak, kék űrpor.

Ó, a Marsról, a vörösből, mért menekültök,

égi kocsik, targoncák mért hoznak e nedves,

e véres földre, eláztok az esőben papíremberek,

jószívű lények, szamárháton az űrben, hová siettek,

napkelte, földnyugta, Jupiter fénye.

Lefejezett kis zöld emberkék, vízbe fulladt

gyerekek, kiröhögött csenevészek.

Napnyugta, hó kávéja, kő kenyere,

eszünk csak, eszünk csak téged.

Egy lógó ékezet

És akkor most mi van?

Most a nagy semmi van.

Egy prímszám meg egy tized.

Egy lógó ékezet.

Az ég bedőlt padlásán

találkozom veled.

Fúga

Hamvas Béla mondataira

Megtörtem azt a kényszerűséget,

ami a szellemet önmagával szembeállította.

Én vagyok az, aki megcsinálta

a lehetetlent. Mihelyt valami

komoly akart megszólalni,

belefulladt a hang. Megteremtettem

a szellem nyelvét. Mindenki összetört volna,

ahogy összetört eddig mindenki.

Az én kezem először teremtett itt

olyan világot, amiben nem szégyen élni.

Megtörtem azt az egyességet,

ami a szellemet önmagával szembeállította.

Én vagyok az, akit megcsinált

a lehetetlen. Mihelyt valami

komoly akart megszólalni,

felharsant valami vidám. Megettem

a szellem nyelvét. Kifőzve, sóval.

Mindenki rosszul lett volna,

ahogy rosszul lett eddig mindenki.

Az én kezem először teremtett,

másodszor pusztított. Nem szégyen élni.

Megtörtem azt a kettősséget,

ami a szellemet önmagával szembeállította.

Bartók bőröndje

Teli bőrönddel megyek el. – mondta Bartók

a halálos ágyán. Hol vannak azok

a művek, melyeket megírhatott volna,

ha nem hal meg? Hol van az a bőrönd?

Ki látta nála a másvilágon? Ott legalább

kinyitotta? Számok voltak benne,

egész biztosan számok. A végtelentől

visszafelé számolt első szám. Nos, az

például nem létezik. És visszafelé egyre

nagyobb távolságra a végtelentől még mindig

nem létező számok. Egyre kevésbé létező

számok. De ha a végtelen szomszédja

nem létezik, akkor ő? Akinek a szomszédja

a semmi, a lehetetlen, az elképzelhetetlen,

a nem, az maga sem. Igen, az maga sem

létevő, létlakó, létalvó. Az nincs.

Nincs végtelen, mert nem tudunk

elképzelni nála eggyel kisebb számot.

A végtelent is csak a vég segítségével

tudtuk elképzelni, ami megint tévedés.

Hiszen a vég sem elképzelhető.

Intrika és taktika

Ne a kegyüket akard elnyerni,

úgyse lehet, ossz te kegyeket,

hívj magad köré kegylesőket,

az ő erejükkel ti legyetek fontosabbak,

mint a korábbi kegyosztók,

te kegyfosztó, kegytartó, kegyzsugorgató,

önmagad híve. A híveid majd nagynak

látnak, pedig nem vagy az,

vagy ha az vagy is, nem úgy,

ahogy szeretnéd. A híveid majd

gyűlölik helyetted őket,

akiknek a kegyeiből nem eléggé

részesültél, és hiába ez a sok

kegysóvár, nem érdekelnek

igazán, még kegyetlenebb

kegyencek követelnek

bebocsátást a táborba,

olyan erő szabadul fel veled, neked,

hogy megrémít, rápattansz,

mint a hullámlovas,

de csak most veszed észre,

nem a part felé visz a víz.

(Megjelent a Tiszatáj 2016/6. számában)