Vörös István versei
Ami felé megyünk,
az talán katasztrófa.
Az vált minket valóra:
nem ismerjük a bűnt.
A jóhírünk megóvja,
ami felé megyünk,
hogy megvesznek kilóra,
bár súlyunk sincs nekünk.
Az vált minket valóra
[…]
Jóslat
Ami felé megyünk,
az talán katasztrófa.
Az vált minket valóra:
nem ismerjük a bűnt.
A jóhírünk megóvja,
ami felé megyünk,
hogy megvesznek kilóra,
bár súlyunk sincs nekünk.
Az vált minket valóra,
s rontja el életünk,
ketyegünk, mint karóra.
Ami felé megyünk,
nélkülünk nem is volna,
hát levegőbe repülünk,
az vált minket valóra,
hogy felrobban az életünk.
Halálunkat megóvja,
ami felé megyünk:
az vált minket valóra.
Az olló nyílni fog
Most újra úgy van, hogy nem-gazdagokból
ne lehessenek gazdagok.
Már semmi se lesz önmaguktól
vagyont szerzett zord alakokból.
A társadalmi olló nyílni fog.
Most újra úgy van, hogy nem gazdagokból
épül és áll össze egy jobb kor –
ki ezt elmondja, nem nyafog.
Már semmi se lesz. Önmaguktól
a túl jól élők nem lépnek félre az útból,
fejük beton, a szívük harcsafog.
Most újra úgy van, hogy nem-gazdagokból
gyakran rossz lelkiismeret szól,
bár mód nekik nem sok jutott.
Már semmi se lesz önmaguktól
kialkudott szavukból,
és mindegyikük bajba fog.
Most újra úgy van, hogy nem-gazdagokból
már semmi se lesz önmaguktól.
Rituális fürdés az aranytemplomnál
Az Isten jelenléte
itt érzékelhető.
Édenkerttel felérne,
ha nem magad kímélve
futnál a feladat elől.
Az Isten jelenléte
ha egyszer utolérne,
mondjuk lelken belül.
Édenkerttel felérne,
pokoljárás se kéne,
itt minden teljesül.
Az Isten jelenléte,
a hangszórók zenéje,
fürdők a víz felől.
Édenkerttel felérne,
a medencébe lépve
nem tudni semmiről.
Az Isten jelenléte
édenkerttel felérne.