Vörös István születésnapi üzenete
A költő mindig ott él a seholban:
a semmiben, senki, soha.
Mint templomban, vagy lélek-ólban,
a szóbőség adta nyomorban:
nem jelent semmit a semmi soha.
A költő mindig ott él a seholban,
amiről azt se tudom, hol van,
és nem tudhatom meg soha.
Mint templomban, vagy lélek-ólban
[…]
| Az elmúlt évtizedekben Tandori Dezső születésnapjai a költészet spontán megünneplésének alkalmaivá váltak. Ezeken a rend szerint az ünnepelt fizikai távollétében megtartott összművészeti szeánszokon a kortárs kultúra minden rendű és rangú képviselője, együttesen ismerte fel és el Tandori életében és művében a hozzánk szóló, „tásunkul szegődő” szó és a máris hagyománnyá váló, „messze szálló” ige hangoztatóját: a költőt, „közelnöki” és „távolnoki” minőségében. A nem is ritka – nem csak „kerek” évfordulókon megtartott – köszöntéseken szerencsés módon találkozott egymással az olvasók oda-pillantó barátságérzése és az idő kis és nagyobb köreiben egyaránt otthonosan mozgó, geometrikus élet-mintáit követő író-költő ugrató-kedves ide-figyelmessége. Feltételes megállóink legalább ilyenkor, „mindecember 8-án” emlékeztettek minket Tandorinak a magyar irodalomban, itt és most, a mi időnkben, mellettünk és velünk, és nyilván értünk is véghez vitt nagy tetteire.
A nevezetes dátumhoz közeledve arra hívtuk, arra kértük Tandori barátait és tisztelőit, pályafutása fontos tanúit, hogy személyes hangú üzeneteikkel, spontán gesztusaikkal és bármilyen műfajban létrehozott műveikkel szóljanak a jelenlévő és hiányzó ünnepelthez. A következő napokban bemutatjuk a felkérésünkre visszaérkezett, legtöbbször egy A/4-es lapnyi terjedelemben (Tandori kedvenc irodalmi „mértékegysége” szerint) fogalmazott válaszokat. Ugyancsak itt adjuk majd közre azokat az észben tartandó és felejthetetlen Tandori-sorokat, melyeket szerzőink ezalkalomra választottak ki a folyóirat gazdag archívumából. |
VÖRÖS ISTVÁN
Hol lelhetjük Tandorit?
„Az emlékezetes, továbbélő, nagy írókat főleg háromfelé lelhetjük aztán. Nyomaikban (művek), képzeleteinkben (műveik kisugárzása, előítéleteink, kombinatorikánk), sehol (és ez mégis lelés, de a racionális gyökerű művészetek művelőinek esetében igen ritka jelenség; formai alapja a Szabó Lőrinc-féle – épp csak szerelemalapú – »semmiért egészen«, ahol a kijelentő akar mindent megkapni; magam így fogalmaztam nemrég, azaz fogalmaztam volna, ha meg tudom oldani igényeim szerint a paradigmát: »csak mindenért a semmit«, azaz csak akkor fogadom el s tartom üdvömnek a semmit, ha mindentől megszabadulok így…)”
Tandori Dezső: Hol lelhetjük Kosztolányit?
(Tiszatáj, 2010. május, 5. o. – kiemelés: VI)
1. hely
A művek
Annyi a könyv, hogy nem találom,
hol is olvastam ezt vagy azt.
Mi volt valóság, mi volt álom,
mi volt palota, mi volt várrom,
öröklét vagy egy pillanat?
Annyi a könyv, hogy nem találom:
az eljövetelét kivárom,
nincs semmi meg, de megmarad.
Mi volt valóság, mi volt álom,
nem tépelődök a talányon,
könyvvé olvasom magamat.
Annyi a könyv, hogy nem találom,
melyik fedi le a magányom –
ez adja társaságomat.
Mi volt valóság, mi volt álom?
Ezt a két lehetőséget kizárom,
a többi jön, mint áradat.
Annyi a könyv, hogy nem találom,
mi volt valóság, mi volt álom.
2. hely
A kisugárzás
A Tandori-sugár erősebb, mint a Röntgen,
átvilágíthat minden hamis tudatot.
Rettegés, csodálat vegyesen kavarog
körülötte, viszont közömbös sehol sincsen,
hiszen a seholban is ő van, tudhatod.
Vár, hogy a költészet-hitére áttérítsen,
olyan hitre, amihez nem szükséges Isten.
Ha elolvasod, tebenned is fölragyog,
fölizzik, magához formál, te is sugárzol,
és fontosabbat, mint amit tudsz a világról.
Még azt is, amit nem sejthettél meg soha,
hogy milyen kétes a világ állapota,
míg verseket nem olvas önmagáról.
Hogy eddig fönnmaradhatott, az kész csoda.
3. hely
Sehol
A költő mindig ott él a seholban:
a semmiben, senki, soha.
Mint templomban, vagy lélek-ólban,
a szóbőség adta nyomorban:
nem jelent semmit a semmi soha.
A költő mindig ott él a seholban,
amiről azt se tudom, hol van,
és nem tudhatom meg soha.
Mint templomban, vagy lélek-ólban,
élősködik szellem-zugolyban,
nem szabad meghátrálnia soha.
A költő mindig ott él a seholban,
a nem-élet előtt tolongó sorban,
mi persze nem fogy el soha.
Mint templomban, vagy lélek-ólban,
vagy a senkit ábrázoló szoborban,
vagy valahol másutt, de ott soha.
A költő mindig ott él a seholban,
mint templomban, vagy lélek-ólban.
