Tiszatájonline | 2016. szeptember 15.

Volt nálunk minden, és mindennek az ellentéte…

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE
KONRÁD GYÖRGGYEL
– Amikor visszatértél Pestről Berettyóújfaluba, a megszálló német csapatok helyét a szovjetek vették át. Hogy viselték magukat a szovjet katonák Újfaluban?
– A korábbi járásbíróság épületében működött az orosz parancsnokság. A parancsnok nagy, nehéz ember volt, és egy valahol zsákmányolt Mercedes autóval közlekedett, ami nem különösebben nagy, de láthatóan erős autó volt. Ha az ezredes beült, nagyokat nyekkent alatta. Ezzel az autóval érkezett a parancsnokságra, amikor egy orosz katonát zabrálásért feljelentettek nála […]

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL

Amikor visszatértél Pestről Berettyóújfaluba, a megszálló német csapatok helyét a szovjetek vették át. Hogy viselték magukat a szovjet katonák Újfaluban?

A korábbi járásbíróság épületében működött az orosz parancsnokság. A parancsnok nagy, nehéz ember volt, és egy valahol zsákmányolt Mercedes autóval közlekedett, ami nem különösebben nagy, de láthatóan erős autó volt. Ha az ezredes beült, nagyokat nyekkent alatta. Ezzel az autóval érkezett a parancsnokságra, amikor egy orosz katonát zabrálásért feljelentettek nála. A katonát odaállította a járásbíróság fáspincéjének az ajtajához, majd a tiszt nekifutásból seggbe rúgta, a fiú pedig lezúdult a tizenvalahány lépcsőfokokon, és az éjszakát étlen-szomjan ott töltötte, aztán másnap kiengedték.

Makarenkói pedagógia.

Nem bonyolították túl a dolgot. Aztán volt egy tolmács, aki lehet, hogy zsidó volt, de nem biztos, mindenesetre Lázár volt a neve. Ez a Lázár ment a sereggel Románián, Lengyelországon és Németországon át, s valahogy eljutott az újfalui garnizonba. Ennek a tolmácsnak, aki egy alacsony, vékony, gyors ember volt, eladtam a mamám vekkeróráját. Alighanem kozák, mert volt egy szürke prémkucsmája, ami fölül posztó, s azon keresztbe volt egy arany csík. A vekkerórát egy kozák tőrre cseréltem, ami aztán a debreceni kollégiumban jól szolgált, mert a szobában az ajtófélfába dobálták a fiúk, de amikor az igazgatóhelyettes lépett be, és az ajtófélfában megállt a tőr, abból semmi jó nem származott a szobára nézve. Az orosz katonákkal többnyire nem volt bajom, a gond akkor támadt, ha berúgtak, jöttek és enni-inni akartak, meg úgy általában jól érezni magukat. Ekkor feltámadt az orosz léleknek valamiféle ősi pusztítási vágya. Volt Pétervárott még a 19. század végén egy nagyon gazdag vasgyáros-fegyvergyáros, aki a Nyevszkij Proszpekten építtetett egy nagy palotát. Estélyt rendezett, meghívta a barátait, hajnalig nagyon jól mulattak, majd hajnali négykor az inasok behoztak csákányokat. Miután szétosztották a csákányokat, a házigazda felszólította a vendégeit, gyerünk, verjük szét az egészet. Reggel hét-nyolc órára szétverték a kastélyt. Reggel aztán jöttek az újságírók, s kérdezték, mi történt? A házigazda csak annyit válaszolt, szórakoztunk egy kicsit.

Újfaluban a paloták tekintetében nincs túlkínálat…

Nem volt az oroszokkal személyesen semmi bajom, ugyanakkor egy kicsit kellemetlen volt látni, amikor nagyon nézték a nővéremet, aki már csinosodó tizenöt éves lányka volt. Úgyhogy, ha jöttek az oroszok szórakozni, akkor anyám elküldte a nővérkémet a szomszédságba. A katonák hoztak magukkal pálinkát, és kértek hozzá tojást. Anyám először azt hitte, hogy rántottát kell csinálni, de mondták, hogy nem, csak ki akarják szürcsölni a tojásokat. Úgyhogy a tojás végét megkocogtatták késsel, feltörték, megsózták és kiszürcsölték. Később én is kipróbáltam ezt némi borzadállyal, de meglepetésemre ízlett.

Igazi háborús fast food.

Az egyik ilyen alkalommal éppen tisztították a kutat, ezért nem volt rajta a betonfedél, s az egyik orosz tiszt lement az udvarra, s készült belehugyozni a kútba. Utánaszaladtam, és cibáltam a zubbonyát, hogy ne tegye. Feltehetően úgy érezte, hogy egy fontos dologban akadályozom, ezért mérgesen morgott rám valamit, aztán elővette a pisztolyát, hogy hagyjam őt békén. De aztán valahogy mégis sikerült rávennem, hogy inkább hugyozzon a virágágyásra. Szerencsére ennél drámaibb esemény velem nem történt. Negyvenöt-negyvenhatban sztenderd történetnek számított, ami Marci bácsival, apám unokatestvérével történt, aki hazajött a munkaszolgálatból, felesége, gyerekei gázkamrában, de hát mit csinált volna, megnyitotta a boltot harmad- vagy negyedmagával. A háború előtt ő árulta a legjobb dolgokat Újfaluban, játékokat, cukorkát, csokoládét és illatszereket. Hazajött a munkaszolgálatból, újranyitott az üzletet, s egyszer csak belépett az üzletbe egy orosz, s csak annyit mondott: Chat noir.

Mármint a parfüm.

Igen. Marci bácsi kérdezte, hogy mennyit. Kezébe vett egy kis üvegcsét és egy nagyobb tároló edényt. De az orosz kivette Marci bácsi kezéből a ballont és elkezdte inni-inni tempósan, végül jó felét kiitta. Aztán nagyon elégedetten, persze fizetés nélkül kilépett az üzletből, és a Chat noir parfüm illata megtöltötte az egész főutcát, korábban Horthy Miklós, ekkor már Dózsa György utat.

Több háborús visszaemlékezésben olvastam, hogy a Chat noirt nagyon kedvelték az oroszok, s a drogériákban gyakorlott kézzel nyúltak ezért a parfümért.

Ezt már tudtam még Budapestről, a Pozsonyi út 49. számú házban volt egy drogéria, amit az oroszok feltörtek, és a készlet zömét megitták. Aztán a raktárkészlet leapasztásában már a helyi lakosság is részt vett. Nem szépítem a dolgot abból a drogériából én is loptam.

Milyen javak megszerzése érdekében függesztetted fel a mózesi törvényeket?

Szájharmonikát loptam.

Mi lett vele?

Egy, a házunkban lakó nagyon huncut fiúhoz került, aki engem állandóan becsapott. Például amikor bélyeget cseréltünk, és egy szép nagy bélyeget adott egy kicsiért, amiről aztán kiderült, hogy sokkal többet ért, mint a nagy. Mondhatjuk, hogy találékony üzletember, akinek volt egy kövér, és elég gusztustalan mamája. Az óvóhelyen együtt aludtak egy sarokban, ahol a mama ágya alatt volt a kockacukor, és a zsír. Eladtam a szájharmonikát ennek a fiúnak, és mondtam, hogy hozzon érte kockacukrot és zsírt. Hozott is valamennyit, úgyhogy a lopott szájharmonika révén egy időre én lettem a család jótevője.

A gyerekek elképesztő határhelyzetekbe kerültek a háború idején. Volt egy kiváló tanárom, barlangász, karsztkutató egyetemi tanár, Jakucs László, aki Debrecenben volt gimnazista a város ostroma idején. Hallgatta a rádióban, amikor beolvasták Horthy proklamációját, a front még Debrecen előtt állt, úgy nézett ki, ha vége a háborúnak, akkor Debrecen elkerülheti az ostromot. Jakucs euforikus hangulatban kiment az utcára, és kamaszos hévvel újságolta a szembejövő járókelőknek, hogy vége a háborúnak. Nem volt szerencséje, mert szembejött egy csendőrjárőr is, és a korabeli statáriális törvények szerint ez rémhírterjesztésnek számított, amit azonnali kivégzéssel honoráltak. Négyen-öten voltak, akiket a csendőrök falhoz állítottak. Tizenhat évesen belenézni egy kivégzőosztag puskáinak a csövébe nem barátságos élmény. Az volt a szerencséje, hogy befordult az utcába egy honvéd hadnagy, aki rákiabált a csendőrökre. Ez a hadnagy ugyancsak hallotta Horthy proklamációját, és elkezdett vitatkozni a csendőrökkel. A zavart kihasználva a falhoz állítottak elszeleltek. Jakucs is elszaladt, de a halálküszöb trauma hatására elveszítette a realitásérzékét, a református kollégium diákja volt, és oda menekült. Először a kollégium udvarán ácsolt pottyantós wc-be, majd a rettegés hatására lebújt a lyukon és az állványzaton kapaszkodott. Mesélte, ha a wc találatot kap, akkor ő nyom nélkül tűnik el. Aztán mikor már attól tartott, hogy leszédül az állványzatról, kimászott és hazament. Édesanyja kérdezte, hogy hol volt, a magyarázata elég abszurd volt, de a szaga alapján teljesen hihető.

Valahogy október végén már Debrecenben, és Biharban is átmentek az oroszok. De Debrecen alatt volt egy nagy tankcsata, s mindenfelé rengeteg elszórt lőszer hevert. Összeszedtük ezeket, lyukakat fúrtunk egy deszkába, abba belenyomkodtuk a töltényeket, szöggel megütöttük, s remekül működött a házi katyúsánk.

Remekül hangzik, csak hát ezek a töltényhüvelyek alkalmanként fel is tudnak robbanni idő előtt.

Igen, ezek a fegyveres dolgok nem tudnak biztonságosak lenni. Később aztán, mikor Böhönyén voltam katona, még az Orosz Intézet első évfolyama után…

Mennyi ideig vitézkedtél?

Kétszer egy hónapot, csak alapkiképzést kaptunk. Most halt meg szegény Túri Jóska, író-újságíró volt, a Szabad Földnél jelentek meg írásai, és volt szellemesség, meg valami jó íz a novelláiban. Az egyik éjszaka a latrina körül mászkált négykézláb, a fején egy zseblámpával. Jött arra egy tiszt, aki amúgy nem volt egy kellemes ember, és kérdezte, hogy mit csinál itt Túri közlegény? Erre a Jóska azt mondta, hogy főhadnagy elvtárs, keresem az értelmet a táborban. Ezért még valami balhéja is volt. Most halt meg, benne volt az újságban is. De hadd mondjam el még egy szégyenemet a polgári iskolából. Istvánnal ültünk az első padban…

Miért az elsőben?

Talán mert jó tanulók voltunk, de a honvédelmi ismeretek órán nem vehettünk részt. Úgyhogy ilyenkor vagy kimentünk sétálni, vagy ott járkáltunk fel-alá a folyosón, és néztünk ki az ablakon. Mikor kijöttek a többiek is, egy kicsit idegenkedően néztek ránk. Aztán Szabó tanár úr, aki a földrajzot és a tornát tanította, elég kegyetlenül vert bennünket, javára írandó, hogy felekezeti megkülönböztetés nélkül. Oldalt megfogta a pajesz helyét, és húzta az egyik irányba, a másik irányból pedig egy nagy pofont kevert le, úgyhogy kétszeresen fájt.

Gyakorló humanista.

Nagyon aktív volt politikailag, ’45 előtt a jobb oldalon, majd ahogy fordult a kocka, a kommunista párt tagja lett.

Ha valakiben van tetterő, akkor az utat keres magának.

Abban az időben ez nem volt példa nélküli. Volt a Madách gimnáziumban egy fizika tanárom, aki nyilas pártszolgálatos volt, de amikor az iskolába kerültem, már az iskola kommunista párttitkára volt, és annak a fegyelmi bizottságnak a tanár-vezetője, amely kizárt a diákszövetségből. Csermák volt a neve, és ilyen madárszerű csipogó hangja volt. No de milyen is volt a polgári iskola? Somodi igazgató úr nem volt rosszindulatú ember, amikor elintéztem, hogy kapjunk engedélyt Budapestre utazandó, akkor hozzá kellett először mennem. Erre Fekete Ferenc ügyvéd utasított, most már nem álnéven mondom, hanem a saját nevén, aki velünk szemben lakott, és ott volt az ügyvédi irodája is. Ő mondta, hogy menjek először a Somodi igazgató úrhoz, ő majd megmondja a továbbiakat. Mondta ezt mintegy három nappal azután, hogy átmentem hozzá, intézze el nekünk, legyen engedélyünk, hogy négyen Budapestre utazhassunk.

Mennyibe került a közbenjárás?

Harmincezer pengőbe, négy-öt ház árába. Apám olyan hét-nyolcezer pengőért vett nászajándékul a segédeknek házat, és azok rendes, két szoba-konyhás, kertes házak voltak.

Kik osztoztak ezen a pénzen?

Minden bizonnyal mások is kaptak. A csendőrség, talán még a németek is. Nem tudom. Amikor tizenkét évesen átmentem Fekete ügyvéd úrhoz és előadtam a kívánságomat, azt kérdezte, hogy van-e pénzed? Mondtam, hogy van. Apámnak volt egy nagy íróasztala, és annak volt három fiókja, a bal oldali fiók mögött volt egy titkos rekesz, amiben ott volt a harmincezer pengő. Én a kis hülye pedig mondtam annyit, amennyi volt. Erre azt mondta, annyi elég lesz. Akkor mentem a Somodi igazgató úrhoz, aki szükségesnek érezte búcsúzóul elmondani, hogy azért maradjak jó magyar gyerek.

Nem csekély elvárás.

Azért igyekeztem. A következő állomás a csendőrség volt, ott megkérdezték, hogy hát szóval elmennétek. Mondtam, hogy el, mire hát jó. Többet nem kérdeztek, és nekem sem volt kedvem magyarázkodni. Nemrég kaptam egy levelet valakitől, aki azt írta, hogy az ő apja volt akkor a csendőrparancsnok. Nem volt rossz ember, csak kicsit nehézkes, lassan gépelt, de le kellett kopognia a hivatalos engedélyt. Hátrébb ült egy csendőr, szalonnázott, puskák és a kalapok felakasztva. De visszatérve még az iskolára, talán meséltem a Fisch órás fiát.

Nem.

Fábián Feri, akit később gyakran láttam a televízióban, elég jóképű politikai hírmagyarázó volt. Negyvenötben, amikor megérkeztünk Berettyóújfaluba, a Varga Zolti vezérletével…

A Varga Zolti volt az a kisnyilas, akit később igazoltál?

Igen, és ez Zolti átadott bennünket a Kreizler Sándor tanító úrnak. Mentünk befelé, de még nem értünk a malomhoz, amikor szembe jött egy rövid bőrkabátos, bricsesznadrágos és bilgeri csizmás magas, jóvágású fiatalember.

Erősen komisszár dizájn.

Ő volt a Fisch órás fia. Az órás papa egy szép, szakállas, monoklis csendes és finom ember volt, a boltjában a sok óra zengett össze-vissza. Fábián Feri viszont nem hasonlított az apjára, nagyon magabiztos volt, és azt mondta a tanító úrnak, Sanyikám, neveljetek jó kommunistákat ezekből a gyerekekből.

Újabb elvárás.

Ami a polgári iskolát illeti, volt még egy kedves latintanárnő, akihez negyvenöt őszén kellett volna járnom, hogy felkészüljek a debreceni gimnáziumra, ahol nagy súlyt helyeztek a latin nyelv oktatására. De ezt megnehezítette, hogy akkor érkezett Marika Berettyóújfaluba.

Amire nem lehettél felkészülve.

Marika Sárvárról érkezett, és nálam három, vagy négy évvel idősebb volt. Nagyon szépnek láttam őt, sokat üldögéltünk együtt, és arról beszélgettünk, hogy mi mennyivel különbek vagyunk, mint az összes többi ember.

Mire alapoztátok ezt a kiválasztottság tudatot?

Én őt különbnek láttam, ő engem különbnek látott, és ez előnyömre szolgált…

Barterben intéztétek, de miben mutatkoztak meg az előnyök?

Csókolózásban, és kézen fogva történő üldögélésben a Berettyó vasúti hídjának pillérén.

Nagyon erős kép.

Igen, máig megvannak a kép részletei is. Szóval inkább Marikához mentem, mint a tanárnőhöz, így nemigen haladt a latin különbözeti vizsgára történő felkészítésem.

Hogyan buktál le?

Egyszer amikor hazamentem az andalgásból, apám szólt, hogy volt itt a tanárnő, és azt mondta, hogy nem jársz hozzá. Hová mentél? Hallgattam. Szóval becsaptál? Pedig tudod: ’ein Mann, ein Wort.’ Akkor ezt tudomásul vettem, és összeomoltam erkölcsileg, de nem éreztem, hogy helytelen lett volna Marikával lennem…

Erre jó az egészséges életösztön.

Feltétlenül. Marikával jártunk aztán a Lisztesbe, ami később a Bihar Szálló lett, aminek volt kerthelyisége, ahol nyáron volt zene is.

Cigányzene?

Nem, tánczene és jazz is. Egyszer még Holéczy Ákos és jazz zenekara is vendégszerepelt.

Én már csak a Mező Győző bácsival ismertem, aki Csökmőről származott el.

És ő mit nyújtott?

Egy komplett cigánybandának volt a prímása, és ahogy lenni szokott, a fia már zeneakadémiát végzett.

No, szóval ott táncoltam Marikával, és akkor a szaxofonos odaült hozzánk.

Gondolom, nem miattad.

Nem, de nagyon néztem a szaxofont, mert borzasztóan tetszett a formája és a hangja is. Odaült hozzánk, beszélgettünk, majd kisvártatva megkeresett engem külön is ez a szaxofonos, és azt kérdezte, milyen szándékaim vannak nekem Marikával.

Voltak szándékaid?

Voltak, de a házasságot tizennégy évesen még korainak éreztem.

Elhatározás kérdése.

Volt egy példaképem, a Balog kovács fia, aki járt hozzánk, és kicsit udvarolt is a nővéremnek, Évának, és unokanővéremnek, Zsófinak, és mondott mindenféléket, nagyon férfias dolgokat…

Nevezetesen?

Többek között mondta, hogy a háztartási alkalmazottunk, Vilma olyan ismert a garnizonban, hogy eltanácsolják tőle a katonákat.

Imponáló.

És megkért, ellenőrizzem, hogy csakugyan borotválja-e magát.

Ami falun a romlottság nem fokozható szintjét jelenti.

Ráadásul ennek a fiúnak tánc közben volt egy egész különleges lábmozdulata, valahogy kirúgott, és oldalazva kanyarított egyet a lábával, amit szerettem volna megtanulni, de ezt a mozdulatot nem tudtam véghezvinni.

Soha nem késő, vannak egészen kiváló tánctanárok…

Szóval a szaxofonos megkérdezte, vannak-e komoly szándékaim Marikával. Megvallottam neki, hogy nincsenek, és még el kell, hogy végezzem az ötödiket, meg a hatodikat… Erre megkérdezte, hogy sértésnek venném-e, ha házassági ajánlatot tenne Marikának.

Erre te?

Azt mondtam, hogy nem, mert akkor azt gondoltam, nem állok a Marika boldogságának útjába.

Nemes gondolat.

Elteltem a lelki finomságommal. Akkor, úgy gondoltam, hogy ezzel egyszersmind Marika élete is el lett rendezve.

Nem neheztelt meg Marika ezért az áldozatkészségért?

Nem tudom, lehet. Mindenesetre onnantól fogva ezzel a szaxofonossal csókolózott, és nem látszott rajta a neheztelés. Marikát legközelebb Budapesten láttam a bölcsészkaron, Turóczi-Trostler József német szakos világirodalom óráin. Turóczi professzor egy nagyon művelt ember volt, ő fordította le Thomas Mann Varázshegyét. Turóczi professzor megengedte, hogy látogassam az óráit, mert kíváncsi voltam gimnazistaként ezekre az egyetemi világirodalom órákra. Győri János francia tanszéki professzortól ugyancsak engedélyt kértem, hogy látogathassam a francia felvilágosodásról, és az angol felvilágosodásról tartott előadásait. Turóczi a weimari klasszikáról beszélt, de emlékszem, Cervantest is valahogy szóbahozta, majd megkérdezte, ki olvasta ezt, meg azt, és különböző regényeket sorolt fel. Szerényen feldugtam a két ujjamat, a hallgatók közül aránylag kevesen jelentkeztek, úgyhogy Turóczi professzor velem folytatott párbeszédet, és nem állíthatom, hogy ettől engem az egyetemi hallgató fiúk jobban kedveltek. Láttam, hogy egy kis utálatos békának tartanak, aki stréberkedik, és aztán nem mentem többet oda. De mindenesetre ott találkoztam újra Marikával, aki elmondta, hogy a házasságból nem lett semmi, a szaxofonos fiú eltűnt, és már valaki más udvarol neki…

Mindkettőtöket megtévesztettek.

Marikával ilyen módon befejeződött a liaison, remélem, hogy Sárváron boldog családanya életet élt.

A debreceni református kollégium egy esztendeje után a budapesti Madách gimnáziumban kötöttél ki. Hogyan történt a Madách gimnázium kiválasztása?

Apám, amikor árubeszerző útjai során Budapestre jött, a legnagyobb úti célja a Csepel Vas- és Fémművek volt. De ott volt még Heinrich szerelvényboltja is a Bajcsy-Zsilinszky úton, aztán a Vasudvar a Százéves Vendéglőnél a Pesti Barnabás utcában, szemben az egykori egyetemi színpaddal. Emellett vásárolt Salgótarjánból is, főként zománcedényeket. Apám isten tudja miért, a budapesti útjai során a Köröndhöz közel eső Richter Panzióban szállt meg. Akkoriban az egy nyolc-tíz szobás panzió volt, és megkérdezte a panziósnőt, hogy hol találna egy rendes családot, ahol kosztos diák lehetnék, és nem utolsósorban egy jó gimnáziumot. A hely meghatározónak bizonyult, Richterné ugyanis a Körönd túloldalán ismerte Konta Arnold bácsit és a feleségét, akiknél aztán kosztos diák lehettem, a közelben pedig ott volt a Madách gimnázium. Történetesen akkoriban a Madách gimnázium Budapest két legjobb iskolájának egyike volt.

Melyik volt a másik?

A másik a Trefort volt. A Madách gimnáziumba az idő tájt sok, később nevet szerzett ember járt, most halt meg a Bacsó Péter, ő is oda járt. A fele zsidó volt a diákoknak, még a háború idején is felvették ebbe a gimnáziumba őket, a negyvenhárom-negyvennégyes tanévben csináltak egy külön zsidó osztályt is. Ezzel az osztállyal voltak olyan tanárok, akik nagyon barátságosan viselkedtek, de volt egy tornatanár, aki szerette őket szorosan egymás mellé sorba állítani, hogy egy pofontól sokan dőljenek el, és a tornatanár nagy pofonokat adott. Nem úgy, mint Kárpáti Károly tanár úr, aki a tornának olyannyira alkalmas tanára volt, hogy 1936-ban Berlinben olimpiai bajnoki címet nyert birkózásban. A berlini olimpián, ha valamilyen számban német a döntőbe jutott, akkor megteltek a stadionok, s akkor megjelent Hitler is, és pont akkor ült be a kancellári páholyba, amikor a német versenyző győzött. Kárpáti tanár úr ezt tudta, s huszonnyolcban, Amszterdamban bronzérmes volt, harminckettőben, Los Angelesben ezüstérmes, és Berlinben az aranyéremre pályázott. Megvárta, hogy Hitler megjelenjen a páholyba, odanézett, látta, hogy már ott van, és akkor két vállra terítette a német ellenfelét. Ez a Kárpáti, azon kívül, hogy magyar volt, ráadásul még zsidó is volt. Hitler erre felpattant és elment, ez volt az ő életének a nagy diadala. Kárpáti tanár úr kedves, egy kicsit ilyen közömbös, széles vállú férfi volt méretes karfiolfülekkel…

Ezt birkózóként nemigen lehet megúszni.

Csinos felesége volt. Jártam külön tornára is, Kárpátinál voltunk hatan-nyolcan, és bokszolni meg birkózni mulatságos dolognak látszott. A karrierem akkor aggasztó irányba fordult, mert elég jó voltam ezekben a küzdősportokban, és azt mondta, hogy van bennem fantázia, járjak hozzá az esti tanfolyamra. Ez nekem is imponált, mentem az esti foglalkozásra, amire már a húszegynéhány évesek is jöttek. Kárpáti tanár úr a felnőtteket nem akarta megalázni, két vállra fektetni, vagy leütni, azt gondolta, én egy ügyes gyerek vagyok, majd énrajtam megmutatja a fogásokat és ütéseket. Néha kifejezetten fájt, ahogy ütött, és akkor ütöttem én is…

Méltányosságból.

De akkor felpaprikázódott, és még nagyobbakat ütött.

Csoda, hogy még élsz.

Végül nem lettem se bokszoló, se birkózó, de a tanár urat respektáltam. A háború után aztán bölcsen megfelezték a diákokat a Madáchban, minden osztálynak a fele zsidó volt, a fele pedig nem. Az osztály, amibe becsatlakoztam nagyon jó osztály volt minden tekintetben, vallási különbségekre való tekintet nélkül. A huszonnégy érettségizőből tizennyolc kitűnő lett. Amikor találkoztunk a sokadik éves érettségi találkozónkon, jöttek nagy számban még mindig épkézláb férfiak, akik sokfelé a világban egyetemi tanárok lettek, mivel az osztálynak nagyjából a fele ötvenhatban elment. Volt nálunk minden, és mindennek az ellentéte, még demokrácia és nyilvánosság is, amikor odamentem, két nyomtatott újság is megjelent a gimnáziumban. Volt diákminisztérium, és diák miniszterelnök. Egy időben az osztály vétójoggal felruházott néptribunja voltam, s az osztályozó konferencián megvétózhattam az osztályzatokat.

Mi történt, ha megvétóztad?

Akkor nem azt kapta, amit a tanár adott, hanem azt, amit én javasoltam, de soha nem éltem vissza ezzel. Még dühöngött a demokrácia, a Mérei-féle pedagógia, és ez az angolszász típusú diákönkormányzat, egészen 1949 tavaszáig. Akkor azonban jött a Rajk-per, 1949 őszén volt a VIT, a Világifjúsági Találkozó Budapesten, de ezt a nyarat még Berettyóújfaluban töltöttem, ahol jókat olvastam, Proustot, Az eltűnt idő nyomábant, Thomas Mannt olvastam, sok mindent olvastam a szőnyegen hasalva. Nagyon jó idő volt, ugyanakkor kicsit furcsa és zavaró volt, hogy egy szomszéd szobába beszállásoltak egy fiatal megyei tisztviselőt a feleségével, és a nemi örömeiket hallani lehetett az ajtón át. Persze érdekeltek ezek a dolgok engem is, már voltam bordélyban…

Pesten?

Igen.

Egyedül, vagy csoportkedvezménnyel?

Hárman mentünk, és még egy kicsit szerelmes is voltam…

Egy örömlányba?

Nem, levelező viszonyban voltam egy nagyon szép cigány virágáruslánnyal, aki Balatonfüreden a kikötőben árulta a virágot, és még az is lehet, hogy csókolóztunk. Ott ismerkedtem meg a dohányzás rémségeivel, mert rágyújtottam egy valahonnan szerzett szivarra, és éppen akkor dobtak be egy sikló kígyót az ablakomon, ami épp a szalmazsákomra esett. Ez a sikló kígyó talán az átélt trauma hatására elkezdett öklendezni, és egy dudor futott végig a testén, majd kigurult a szájából egy béka. A szivartól vagy a látványtól, de elrohantam a vécébe hányni. Ilyen módon aztán nem nagyon érdekelt a dohányzás, egészen addig, amíg egy lánnyal barátságba nem keveredtem egyetemi hallgató koromban, aki viszont dohányzott…

Azután már folyamatosan dohányoztál?

Nem, és tulajdonképpen a dohány nem is ízlett a csókolózásnál, de konformitásból követtem. Aztán megnősültem, Vera pedig nem dohányzott, s csak később estem vissza, mert a második feleségem, Juli viszont dohányzott.

De térjünk vissza a Madáchra. Kikkel barátkoztál?

A Madách gimnázium nagyon jó hely volt, leginkább a sokféle egyéniség miatt. Itt van például egy vastag könyv, amit a padtársam, Hollander Pál írt. Pali az amhersti Massachusetts Egyetem tanára volt, és igazán nem szerette a kommunizmust, a nagyapja gyáros volt, az anyja elkényeztetett gyáros lány, az apja pedig beházasodott a családba, köszönhetően nem kis részben annak, hogy nagyon mutatós, szép arcú, a Lukács fürdőben magát barnára süttető férfiú volt, aki a sportokban és a kártyában egyaránt kitűnt…

Ezt a karaktert ma playboynak hívják, hogy erősebb kifejezést ne használjunk.

Mondhatjuk. Mindenesetre beházasodván az ipari szektorba egy kicsit tevékenykedett is az apósa gyárában, de aztán a gyárat államosították. A nagypapának volt egy szép nagy lakása a Teréz körúton, ahonnan járt a barátokkal a Rosemarybe üldögélni, talán még kurvázott is. A mama viszont egy élénk és életvágyó asszony volt, nagyon szeretett bridzsezni, a fiával ugyanakkor nem nagyon törődött. Volt egy barátja, a Vojnits báró, aki nagyon kellemes és szellemes ember volt, és mindig föl volt készülve a legrosszabbakra is. Állandóan tartott magánál egy oldalzsákot, és abban minden benne volt, amire egy embernek szüksége lehet a varrótűtől ultraseptylig. Úgy számolt, ha kitelepítik, akkor egyszerűen a vállára veszi ezt az oldalzsákot, és a legmostohább körülmények között is meg tud lenni. Aztán a Paliékat ki is telepítették…

Hova?

Kunszentmártonba. Pali és az édesapja az erdőgazdaságban dolgoztak, a Vojnits báró viszont valahogy nem dolgozott sehol.

Az úr a pokolban is úr.

De volt ott még egy Goldberger báró is. Egy nyári konyhába költöztették be őket, és épp a parasztház udvarán kártyáztak, amikor Goldbergerért jött az ÁVO, mert valamelyik távolabbi unokatestvére küldött neki pénzt, egészen pontosan dollárt az Egyesült Államokból, de ezt az összeget önérzetes emberként nem vette át. Mindenesetre jöttek az ÁVO-sok, és meg akarták győzni, vegye csak át, mert a magyar kormánynak szüksége van dollárra. Kunszentmártonban meglátogattam Palit, és ő is eljött hozzánk, nálunk is aludt. Sok mindenen túl volt már ekkor, a hadseregben munkaszolgálatos volt, úgy éltek, állandóan meg volt az esélye, hogy jönnek az ávósok és megverik őket.

A Rákosi-korszakban volt munkaszolgálat?

Igen, ilyen szerszámos katonák voltak, fegyver nélkül. A Pali mesélte, hogy összebeszéltek, és a tisztek számára is nyilvánvalóvá tették, ha bántani akarják őket, akkor védekezni fognak. Aztán Nagy Imre miniszterelnökké választása után leszerelték Palit is. Ötvenhatban cikkeket írt, aztán a forradalom bukása után elment. Oxfordban kötött ki, ott mondott valami beszédet a forradalmi diákok nevében, majd átment Amerikába, és ott csinált egyetemi karriert. Sokan futottak be hasonló karriert az osztályunkból. Voltak olyanok is, akik többlelkűek voltak, az egyikük a zsidó gimnáziumból jött át, mert azt gondolta, hogy ez a célravezető…

Melyik volt a zsidó gimnázium?

A mai Radnóti gimnázium. Ez a zsidó fiú a Madáchban nagyon kommunista lett, és igencsak szerette felolvasni Alexander Bek A volokolamszki országút című könyvének az egyik passzusát. Ezt tette akkor is, amikor kizáratott a diákszövetségből.

Ez valami második világháborús történet?

Úgy van. Arról szól, egyebek mellett, hogy van egy parasztkatona, aki fél, és nem akar harcolni, ezért lecsapja az egyik ujját baltával. A vizsgálat során ezt bizonyítottnak tekintik, és halálra ítélik. A regény egyik főszereplője a századparancsnok, Mómisz Uli Baurdzsán, aki nagyon odaadó katona, és ideológiailag résen áll, de emberi érzései is vannak, szíve is van, és elképzeli, hogyan menne haza ez a fiú, ha már vége van a háborúnak. Ahogy közeledne a falujához, látná az ismerős képeket, és hallaná a hangokat, majd elészaladna egy lány, akinek valaha udvarolt, és elképzeli, hogy a katona számára ez micsoda szép délután lenne. De akkor elszégyelli és megkeményíti magát, és kivégezteti ezt a kis parasztkatonát. Ez az Iván nevű osztálytársam, akinek nem mondom a vezetéknevét, mert elég rossz fiú volt, elismételte Mómisz Uli Baurdzsán szavait, hogy ha ezt a katonát nem végzik ki, akkor a testbe beköltözik a rothadás, a rothadás szétterjed, és az egész egészséges testet elpusztítja, úgyhogy ki kell vágni a beteg húst. A Madách gimnázium diákszövetségében Iván szerint én voltam a beteg hús. A fegyelmi tárgyaláson a későbbi barátom, Fehér Feri volt a vád képviselője. A vád az volt, hogy én osztozom Lukács György arisztokratizmusában…

Egy későbbi lukácsistától ez tulajdonképpen hízelgő.

Abban igaza lehetett, hogy a szovjet regényeket nem méltányoltam. Azonkívül írtam valami botrányos dolgozatot is, amiért tűrhetetlen volt a jelenlétem. Az osztályfőnököm, aki azelőtt nagyon kedvelt, és jóban voltunk, azt mondta, hogy Gyurikám, hát tényleg nem volna baj, ha magántanuló lennél, mert valahogy nem illesz ide.

Hanyadikos voltál ekkor?

Hatodikos.

Tizenhat évesen ígéretes kezdés.

Aztán később már óvatosabb voltam, gondoltam, jó lesz, ha oroszokról sokat tudok. Puskinról tartottam egy előadást, és az elég imponáló volt.

Ideológiailag sem érzékeny szerző.

1949 egy különös év volt. Miután a kizárást követően ki kellett mennem az osztályteremből, menet közben leadván diákszövetségi tagkönyvecskémet, ahogy mentem kifelé, visszanézek, látom, hogy a Pali is feláll, és se szó, se beszéd, leteszi a maga könyvecskéjét a katedrára az enyim mellé, és jön utánam…

Az jól tud esni ilyenkor.

Határozottan. Úgyhogy együtt mentünk sétálni.

Mint regisztrált eretnekek. Végül magántanuló lettél?

Nem, mivel nem az iskolából zártak ki, csak a diákszövetségből. Nem mehettem a diákszövetség taggyűléseire, amit kibírtam. Mindezek ellenére a felvonulások alkalmával rám is számítottak, leginkább az volt az izgalom tárgya, hogy ki viszi a zászlót. Aki akarta, az könnyen hozzájuthatott, aki pedig nem akarta, az nehezen kerülhette el.

Mivel nagyszámú zászló volt használatban.

Rengeteg zászló volt, és a zászlóval az volt a feneség, hogy ha a kezedbe rakták, akkor vinni kellett végig, aztán pedig vissza, és végül leadni a raktárban. Zászlóval a kezedben nem lóghattál meg, s az is elég nagy disznóságnak számított, ha valakire rásóztad. Felvonulás előtt az iskolában mindig volt névsorolvasás, aztán egy alkalommal, miután bemondtam a nevem, bebújtam a térképszekrénybe, ahonnan egy lyukon át kukucskáltam ki. Az osztályterem üres volt, és akkor megjelent Gedő Lukács András. Mond a név valamit?

Semmit a világon.

Gedő Lukács András volt a Prágában kiadott Béke és szocializmus című folyóirat főszerkesztő-helyettese, amely a kommunista és munkáspártok tájékoztató irodájának egyesített lapja volt.

Nagyon komoly stallum.

Komoly. Egyébiránt kiváló tanuló volt, görögből, latinból, matematikából, mindenből remek volt. Az apja magyar királyi közjegyző, ám az ifjabb Gedő Lukács ideológiailag a leghelyesebb vonalon állt. Kérdeztem, kiket szeretsz olvasni? Azt válaszolta, hogy a Mityin elvtársat, meg a Konsztantyinov elvtársat. De ez a Gedő németül olvasta Heideggert és értette is, Heidegger akkortájt egy szidalmazott filozófus volt. Olvasott francia filozófiai munkákat is, és nekem elmondta, hogy mit írnak ezek a szörnyetegek, de azt hiszem, hogy jelentgetett is.

Ami flexibilis jellemre enged következtetni.

Van olyan kontextus, amelyben szilárdnak tekinthető. Én voltam az ellenség, az ellenséget pedig le kell leplezni. Talán azért is mesélt nekem ezekről az eretnek nézetekről, mert tesztelni akart, ki tudja. Később aztán összefutottunk a városban, amikor már megjelentek szamizdat írásaim, s azt mondja olvastam az írásaidat, elég szellemesek, de gyakran felületesek.

Nehéz abbahagyni az építő kritikát.

Soha nem szerettem formális közösségekhez tartozni, nem voltam cserkész, lehettem volna zsidó cserkész, mert az is volt, de nem lettem. Nem voltam cionista, nem voltam madiszos, nem voltam kommunista, semmi se voltam. Zádor István nevű unokafivérem, aki tizenhárom évesen belépett a pártba elvitt a hetedik kerületben egy pártkörzetbe, ahol tánc is volt. Valahogy odatettek elém egy lányt, hogy ezzel táncoljak, de nem éreztem vonzódást hozzá, meg az orromnak sem tetszett.

Úgy érted, büdös volt?

Igen, kellemetlen szaga volt, úgyhogy oda többet nem mentem. Éreztem, hogy ez a feloldódás nekem nem megy. Volt akkoriban a zakatolás, amit a cionisták is csináltak, formailag ugyanaz, csak kólónak nevezték, de ugyanolyan borzasztó volt…

Közösségépítésre viszont alkalmas.

Ismered a dalt?

Melyiket?

Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak…

Ezt a hangfelvételt levédetjük, ha pedig hosszabban is énekelsz, akkor eladom a Kossuth Rádió Jó ebédhez szól a nóta című műsorába.

Lehetne alkalmat találni az éneklésre, egyszer Hegymagasra érkeztem, és látom, hogy asztalok vannak a faluház előtt kitéve. Kérdem, mi lesz itt? Azt mondták, hogy Ivó nap van ma. Ivó egy délszláv férfinév, de ez ebben az esetben a férfi napot jelentette. Kérdem, miért lett ez a férfi nap neve? Erre azt mondták, mert minden férfi ivó. Vidám nap volt, hozták az emberek kancsóban a bort, mindenki a magáét, elég rosszak voltak, de jöttek a nők is, és a nők között kialakult egy kis dalárda, aztán pedig hevesen és élénken táncoltak is. Ahogy becsíptek, egyre inkább visszatértek a mozgalmi dalok, még zakatolás is volt, hegyek között, völgyek között, hiszen ez volt az ifjúságuk.

13-14 éves lehetek, már a Madách gimnázium tanulója voltam, de a nyarakat még otthon, Újfaluban töltöttem.Az érettségi tablóképem, amin nagyon bávatagon nézek. Osztálykép a Madách Gimnáziumból, a felső sor közepén álldogálok. Volt egy kielboat, amivel kijártunk evezni a Dunára, közben pedig lehetett olvasni, és mindenféléről vitatkozni, ami 1948 után már luxusnak számított.

:

Család

„Kár, hogy nincs itt a Pista”

Derékszíj és keménykalap

A magyar forradalom nem durrogtatás és vér

A grundon a tőkésgyerek voltam, enyim volt a labda