Virág Zoltán: Térmodulációk és anyagmintázatok
ADALÉKOK SZIVERI JÁNOS KÖLTÉSZETÉHEZ
A testek halmazszerű elrendezettségének, spontán mechanikájának és a formavariációs komponensek szerveződésének összjátékára, együtthatására minden bizonnyal festészeti tanulmányaikor, alkalmazott grafikai elgondolásainak megvalósításakor figyelt fel Sziveri János. Művészeti írásaiban többször értekezett az audiovizuális és a szkripto-vizuális informativitás mibenlétéről […]
ADALÉKOK SZIVERI JÁNOS KÖLTÉSZETÉHEZ
A testek halmazszerű elrendezettségének, spontán mechanikájának és a formavariációs komponensek szerveződésének összjátékára, együtthatására minden bizonnyal festészeti tanulmányaikor, alkalmazott grafikai elgondolásainak megvalósításakor figyelt fel Sziveri János. Művészeti írásaiban többször értekezett az audiovizuális és a szkripto-vizuális informativitás mibenlétéről. A természetes vagy a mesterséges közegek rendszerelméletei, a mozgásirányok, az energiaeloszlások kezelhetősége és a vonalak kifuttathatóságának perspektívái különösképpen foglalkoztatták már költői indulásakor. A tér építőelemeinek dinamizmusa a mélységi distanciáktól, a különféle objektumok határjelölőitől eloldódni, elvonatkoztatni kész érzékelési módozatokban jelentkezett nála az 1970-es évek második felében.
E viszonykialakítás uralkodó műveletei az egymás mellé rendelés, a szín- és anyagcsoportosítás asszociatív kibomlású táj-preparációiban, illetve a nyelvi jelek materiális kiterjedésének funkcióanalíziseiben öltöttek alakot. A közegek szabadsága (Jegyzetek a vizuális kultúráról)című művészetfilozófiai esszéjének egyik legjellegzetesebb eszmei pillére a következő: „A vizuális információk hatalmas tömegben zúdulnak ránk. Minden tárgy valamilyen módon üzenetközvetítő közeg, még akkor is, ha e rejtett információkat nem minden esetben sikerül (megfelelően) dekódolnunk.”[1] Mintha debütáló verseskötete, a Szabad gyakorlatok (1977) szemléleti alapvonásai határozódnának meg itt a tárgykapcsolatok kohéziós kozmológiájára utaló hozzáállással. A nevezett gyűjtemény versvilágának korpuszkuláris poétikájára, szinte a molekuláris struktúrákig, az atomi permutációkig lehatoló alakzattanára azonban kevéssé volt fogékony a korabeli kritika, osztatlan elismerést nem váltott ki a könyv ciklikus elosztású szövegtagolása, mondatindázása. Pedig a tárgyak illuminatív természetéről, geometrikus kompatibilitásáról, továbbá a betöltendő tereknek és a testeknek a kölcsönös feltételezettségéről majdnem ugyanaz mondható el, ami a még általa összeállított, azonban csak a halála után kiadott kötetében, a Bábelben (1990) körvonalazódott. „Az érzéki és érzelmi tapasztalatok anyagszerű megjelenítései, az érzetek és sejtések, a tudattörések és gondolati folyamatok plasztikus kivetítései, tájba, tárgyba, jelenségbe, színbe, fénybe projektálásai mesteri komplexitásról tanúskodnak.”[2]
Abban a nyelvi drámában, amelyben az alany nem találja tárgyát[3], egyszerre valóságos és imaginárius színterek láncolódnak egymásba. A külső ingerekhez nemcsak szorosan tapadó, hanem ezekkel szimbiotikus együvé tartozásban is élő[4] versbeszéd az egyes textusokra, a ciklusos szerkesztésre és magára a kötetkonstrukcióra reflektál folytonosan, hogy a peremszerűség és az integráló középpontiság viszonylatait sorra vehesse, szemantikai ekvivalenciáikra fényt deríthessen. Befogott univerzumának elemeit külön-külön archiválja a konstellációk és a szinteződések feltérképezésével. A gömbökből, félgömbökből, hengerekből, körszeletekből, kockákból, valamint a horizontálisok és a vertikálisok bezárta szögekből létesített „allego-geometrikus képrendszer”[5] alakvibrálásai, formakötődései révén egy az elemi részecskékkel mint kiterjedés nélküli matematikai pontokkal vagy mint tiszta erőcentrumokkal számoló és gazdálkodó atomizmus gondolatkörei sejlenek fel.
Az orfikus misztériumokból, az epikureus bölcseletből és a Titus Lucretius Carus tankölteményének (De rerum natura) motivikus halmozódásaiból táplálkozó eruditivitás egyúttal a testek más testek kiváltotta elhajlásának, kitérésének, a clinamennek előtérbe helyezése a fogalmi kifejezhetőség és a retinális töltekezések közötti logikai bukfencek, tartalmi feszültségek, tautológiák és paradoxonok segítségével. A tömörségükben, térfogati ingadozásaikban, burkolati mintázódásaikban megragadott absztrakt formákat, elfajult felületeket morfológiai és társulási korlátozások nélkül szerepeltetik a költemények. A lírai szubjektum mértani aktivizmusának lényege tehát nem a szokásosan ismert geometriák tényleges alkalmazhatóságában, világvonatkozásában, hamis vagy helyes voltuk hosszabb-rövidebb mérlegelés utáni kinyilvánításában összpontosul, hanem a definitív megfeleltetések és a kielégítő teorémák olyan konstrukciójában, amely tisztán analitikus állításokból építtetett fel. „Kiindulópontja egy neoavantgárd konceptualista hozzáállás, a dologi világ, a tárgyak geometriai leképezése, elemekre bontása, az elemek új módon való összerakása. A nélkülünk is működő világ hiperrealista megfigyelése. Ezt az alapvetően groteszk, elidegenítő technikát jórészt a vizualitás jegyében működteti.”[6]
Sziveri János nyomatékos megnyilatkozással maga irányította rá a figyelmet a költészete és Vasko Popa munkássága közötti termékeny összetartozásra. Ennek a privát leszármaztatásnak az origója kétségtelenül a Szabad gyakorlatok, ám a rokoníthatóság vektorai egészen a második posztumusz kötetig, a Magánterületig (1990) mutatnak. Az élet vékony kérgén való fönnmaradástól a személyre szabott anyanyelv lexikális pótolhatatlanságáig vivő úton a test navigációs eszközül szolgál, iránytűvé válva hasznosul, a „működésével kapcsolatos képzetek rendszerbe rendeződnek, s így végül mitopoétikai szerepet töltenek be mindkét költői imaginációban”.[7] A különböző anyagok, anyagmaradványok dekompozíciójának és rekompozíciójának szentelt Vasko Popa-i kötettervek, versciklusok és a Sziveri János hangolta textuális sorozatok harmonikus összecsengéseit a biológiai limitációk, taktilikus szenzációk kifejezéskészlete biztosítja. A testről testre fókuszálás, a testből testbe költözködés folyamatait, az ingerátvitelek s a vágykiélések elharapózásait a leginkább egyes vagy többes szám első személyű megszólalás közvetíti. A felszíni mázak, szövedékek, kinövések, kövületek, üregek, rések, redők szortírozásai, illetve az inak, a csontok és a vér korporális repertoárjai, közelnézeti képkínálatai voltaképpen a művészet dicsfényének fakításával kísérletező emlékezet szertartásait koreografálják meg. A sérültnek, a rútnak, az enyészőnek a jóváhagyásai ezek, azaz a „férctorlódásoknak”, a „semmi-leleteknek”, a „tárgyzúzódásoknak”, a „nyavalyák nyenyerézésének”, a „mindenség ürülő bélcsatornáinak” és a „halál útján közlekedésnek” a tételszerű bio-kivetülései, miként például a Szabad gyakorlatok címadó versegységében, az 1981-es Hidegpróba létinterpretációiban (Miféle anyagok, Új ismeretlenek), az 1987-ben megjelentetett Dia-dalok esztrádműsoros élcelődéseiben (Pannon fateknő, Közérdekű ballada a valóságról), továbbá az első Magyarországon napvilágot látott könyve, az 1988-as Szájbarágás (A Szervezőtestet ölt, Traktoros vers) közköltészeti mestermunkáiban kikristályosodott.
Az instrumentális rendeltetésen, az utánzásos egzisztáláson túlra törő életfeltételek és a tárgyszüretelő nyelvi raktározás Vasko Popa-i átsugárzásai a fixitás és a mobilitás kreatív potenciálját felfokozva köszönnek vissza Sziveri János köteteinek látványleírásaiban. A román gyökerekkel rendelkező szerbiai alkotó műveinek körforgásszerű ciklustervezése, anti-poétikája így méltó folytatásra talált a Kora (Kéreg, 1953), a Nepočin-polje (Nyughatatlan mező, 1956), a Sporedno nebo (Mellékes ég,1968) és az Uspravna zemlja (Magasodó föld, 1972) abszurd geneziseit, érzéki intenzifikációit, nyelvi zarándokútjait és etimológiai aszkézisét követő továbbvitelekben. Az alakíthatóság és a változtathatatlanság spektrumait, a jelentéscserélődések és a kontextusváltások dimenzióit a mikroszkopikus elemek, a banális tárgyak, a semmis dolgok autonómiájának kiterjesztése, funkcionalizált identitásuk megbontása léptette színre kettejük költészetében. Ahogy az önálló és bevehetetlen, rabszolgaságnak alá nem vethető[8] kavics, a kvarc fazont varázsol, figurális határozottságot kerekít a kőnek, a húsból előbújó, a testet hátrahagyó csont pedig perfekt küllemet tudhat sajátjának Vasko Popánál, úgy kölcsönöz magának egyedi karaktervonásokat és ontológiai relevanciát a narancs Sziveri Jánosnál. Ideje és sorsa van, variánsai bukkannak fel, minőségeiről Weöres Sándor fordítását[9] kis módosítással idézve számol be A narancs történik monogramos verszárlata a Szabad gyakorlatokban: „A kavics sok apró / narancsra képes, de nem / a játék itt a lényeges / „Körös-körül (a) semmi.” (V. P.)” A „kő csak kő”– olvasható a párbeszédbe vont Vasko Popa-vers, A kavics szíve (Srce belutka) Weöres Sándor-i változatának második sorában,[10] melyre A narancs narancs címadással reflektál Sziveri János ciklusának ötödik darabja. A csont meg a kavics többértékű manifesztációit, antropomorf és zoomorf kozmoszát a kör általánosított fogalmaként felfogott gömb, a narancs mindensége öleli, sűríti magába.
A közvetlen környezetet majd ennek dekonstrukcióját egyaránt megalkotó formálódás heroizmusából és perfekcionizmusából, valamint a petrifikáció, az anatómiai vázszerkezetté csupaszodás, a gyümölcsrosttá lényegülés szimbolikájából megszülető narancs-portrék a verstárgy öntörténését demonstrálják. Ama létközlő erejű törekvést, amelyben a narancs a narancsnak, e magában is megálló műalkotásnak, az örök tökéletesnek lehetne a meghatározása. A bemutatkozó kötet szövegeinek jelentős hányadáról valóban elmondható, hogy „egy passzív, mediatív tudatműködés által fölépített, öntörvényű poétikai univerzum játékszabályai szerint íródtak”.[11] Mi több, éppen e spekulatív tér pigmentációinak tapasztalása, moduljainak állandó körbepásztázása szolgál biztosítékául az individuális mitologizáció tragikus tükrébe pillantásnak, hiszen szembesít a fragmentumokból komponálódás agóniájával. A növényi, ásványi létviszonylatok, a természetes kiválasztódási folyamatok és egyedfejlődési változatok a hús-vér testek mutációjával, de-evolúciójával futnak párhuzamos íveken. A jelenségcsoportok deskripciójához igénybe vett nyelvi eszközállományt a fogalmak eróziója, a szavak szklerózisa bomlasztja és zilálja szét folyamatosan. A Szabad gyakorlatok minden költeménye „egy újabb szögből való nekirugaszkodás, geometriai leképezés, ugyanannak a rejtélynek a megostromlása a világ egy-két elemének bevonásával”.[12]
A mozgás és a mozdulatlanság ellentéteinek, a makroeloszlások és a mikroméretek szenzoriális aspektusainak, az elvont képzettársítások, a szürreális látomások, a törmelékjellegű kiterjedések interakciójának irodalmi előképei, közös forrásai és motívumai Francis Ponge művészetében ismerhetők fel. Szinte mindaz, ami a vízről, a faunáról és a flóráról, az évszakok körforgásáról, a tengerről, a kagylókról, a csigákról, a kavicsról, a csontról és a narancsról elmondatik a Le parti pris des choses (A dolgok elfogultsága/A dolgok pártján, 1942) című prózavers-ciklusában, érvényre jut a biztos világirodalmi tájékozódású Vasko Popa s nyilvánvalóan az ő közvetítésével Sziveri János műveiben is. Francis Ponge az ismerős és megszokott formák, dolgok kiszámíthatatlannak, érthetetlennek látszódásában[13] fedezte fel az egyetlen közös ősről, a mitikus testről leszakadó szikladarab, a Föld csontozatául rendeltetett kő mértékadó tulajdonságát: „mivel a kő a természetben nem képződik újra, ezért valójában az egyetlen olyan dolog, melyre a folyamatos elmúlás jellemző.”[14] A megnevezhetőség meditációit kínáló processzuális poézisében[15] a kő életének szakaszolódásakor pontosan „a kavics az a kor, amikor személyisége, egyénisége kezd kialakulni, vagyis a beszéd kora”.[16] Vasko Popa kvarckristályának, kavicsának létorientációja ugyanilyen fokozatokban, „világok közti világként” (A kavics álma/San belutka), bontakozik ki, boldog görcsbe merevedve „magát magával” (A kavics titka/Tajna belutka) tölti és teljesíti ki, s Albert Camus Sziszüphoszát ugyancsak idézve, „önmaga terhét önmagában” (A kavics kalandja/Pustolovina belutka) cipeli.
Francis Ponge narancsa a prozopopeikus stratégiákat előhívó anyagkoncentráció származéka, kompakt és szivacsos labdacs, amelynek passzivitása nehézségek nélkül aknázható ki objektum/műalkotás/kereskedelmi árucikk voltának teljes körű felhasználásakor vagy felszámolásakor.[17] Külső hámrétegének rücskössége, déligyümölcsös színélénksége, valamint a sarjadást, a nedvszállítást provokáló belső labirintusa, érhálózata és magkolóniája derítenek fényt e parányi golyóbis „egészen kicsiny, de bizonyos létokára”.[18] Sziveri János gerinchúrból, csigolyadarabokból, bordacsonkokból, csontrecékből, ínyvitorlákból, rozsdafürtökből, rovarpáncélzatból, pikkelyekből, homokszemcsékből, üvegszögekből kicsírázó narancs-architektúrája nagyon közel áll a francia szerzőéhez. Egyszerre tekinthető természet adta képződménynek és a költői káprázatok realizálta objektumnak, ugyanakkor nem feltétlenül a metaforizáció gyümölcse, sokkal inkább „mint abszolút kód jelenik meg”,[19] a kölcsönös függőségek kvintesszenciájaként.
A Szabad gyakorlatok lírai magánjelrendszerében feltünedező szövedékek, dudorok, horpadások, sejtburjánzások, ideg-kötegek patologizáló látványrögzítése, illetőleg a csontmaradványok, mészlerakódások, foltok, tájmetszetek térrelációja és mozgásszabályozása egy ponton túl kivitelezhetetlenné vált. A versbeszélő a fantáziavillanások és az észleleti kisülések időtállóságából kiindulva vágott neki birodalmának körültapogatásához, saját sivatagának komfortját magas rangúra emelve. Viszont sorra képzelete farkasvermeiben kötött ki, mert a látszatperspektívák arányeltolódásai és hangsúlykülönbségei megrázkódtatták mesterkélt univerzumát. Mivel a könyv címadó ciklusának hangütésében már felmerültek és megelőlegeződtek, a következő évtizedben közzé tett kötetek kiegyensúlyozottabbá érlelt modalitásában sokkal élesebben vetődhettek fel a territoriális érintettség, a történelmi hagyománykövetések, az ideológiai trenírozottságok és a nemzedéki csoportérdekek ambivalenciái: „Valamennyien egyazon útvesztőben. Valahányan / ugyanabból a közösségből és ugyanabban a közösségben. / Szerte a lehető legtisztább tájban, / a lehető legtisztábban.” (K. D.: Egy hang)
A Hidegpróba, a Dia-dalok, a Szájbarágás majd ezek folytatásaként a Mi szél hozott? (1989) a délkelet-európai repressziós forgatókönyvek társadalomra nehezedő sémáit és a közhelyességbe fulladó kollektív hamistudatot veszik célba. Ez a költői kódfinomítás és szótárgazdagítás, tehát a Szabad gyakorlatok beszűkültnek, korlátozott érvényűnek mutatkozó szövegtartományait fenntartó értelemrezdülések, jelentésmozzanatok elcsúsztatásaként, átfordításaként, más terrénumokra és szociokulturális egységekre vetítéseként értékelhető kedvezően. A csontkopárság, a szikkadás, a málladozás, a testbenső és a kültakaró metamorfózisai vagy alkalmi helycseréi Vasko Popa előzőekben említett köteteit evokálják. Az Ostromlott derű (Opsednuta vedrina), a Kavics (Belutak), a Ćele-kula, az Add vissza rongyaim (Vrati mi moje krpice), A Sutjeska szeme (Oči Sutjeske),a Csont a csontnak (Kost kosti) című ciklusainak tárgykezelése, témakibontása és szókincsrétegződése nemcsak a Hidegpróba, a Dia-dalok és a Szájbarágás ismeretskáláiba szivárgott be termékenyítően, hanem jócskán átplántálódott a Mi szél hozott? központozás nélküli szerkezeteit (pl.: Alig valami, Nem félünk a farkastól, A holnap hősei, Séta a bronzerdőben) minuciózusan felépítő, a Bábel masszív verstömbjeit (pl.: A Kos jegyében, Ah, Daimonion, Hová rohadsz?, Civitas dei, Tisztogatás zsírszódával, Lógunk feszes zsinegen, Bábel) egymáshoz igazító és a Magánterület kiemelkedő pillanatait (pl.: Homokábrák,Túlsó part, Foggal, körömmel) örökül hagyó írásgyakorlatba.
A Dia-dalokat bevezető Próféciák mindjárt két Vasko Popa-verssel is dialogizál. A Janus Pannonius-i és az Ady Endre-i sorsmintákat, életutakat magáénak valló jóslatmondó testbevonatának aszalódása („Nem ’hízik’ rajtam a hús, / dobon szárad a bőröm. / A nyelvet is alig töröm – / s tűröm.”) az Arany teher (Zlatno breme) „dobra kifeszített bőrére” utal félreérthetetlenül. A cellaszerű falak közé préselődés létezési kényszerhelyzete („Falhoz, falon, / s faltól falig: a képlet. / Megállok. / Kovakő szívvel ama teleologikus télben.”) pedig a németek fogságát megjáró művész koncentrációs tábori élményeivel analóg. Ő az elemi megnyilvánulásaiban ellehetetlenített élet[20] drámájának felelevenítésére a Zid (Fal) címmel ismert, Sećanje za Bečkerečki zatvor 1943 (Emlékezések a becskereki börtönre 1943) kiegészítéssel ellátott miniatűrjében kerített sort az 1975-ös kiadású Kuća nasred druma (Ház az út közepén) kötetlapjain: „Oči u oči sa zidom // Nisam ni lep ni ružan/ Lica nemam […] Ovde sam bez srca // Pred zidom / I ja postajem zid”.[21]
Sziveri János Vasko Popáéval többszörös átfedésben lévő létpanorámájában az önálló kunsztok, magánmutatványok érdekében hadra fogható, a közhasználati szükségletek kielégítésére üzembe helyezhető testek egyszerre fogyóeszközei és vakbuzgó szolgálattevői a beszarik meg a beszaratók keserédes vajdasági neobarokkjának, álszent médiapopulizmusának. Ez a tendencia a Hidegpróba keletkezése táján fokozódott fel, sőt a kiadatlan versekben, versváltozatokban ugyancsak nyomon követhető. „Az alany elveszti biztonságát, amit versei kozmikus erőterében vélt meglelni, a metafizikát fölváltja a személyesség otthontalansága, a kétely terhét viselő reflexivitás.”[22] A „Rés”– gondolom 1979. május-augusztusára dátumozott alternációja éppen ilyesféle szellemben reagál az aktuálpolitikai horizontra: „És nem magunkat megadni, tagadni, / de szétmérni csontjaink gyönyörűséges börtönét: / a Húst, a vélt fontosságú rendszabályozást.”[23] Az újvidéki Híd folyóirat 1981-es, márciusi számában publikált Szigorúan bizalmas a test képlékenységének kudarcos magasztosságát emelte nevelési, nevelődési modellé: „Ím: lógok a meglét pókháló-fonalán. / Mint tenyérnyi, kérges falevelet az erek, / behálóznak a kiszabott törvényvéletlenek. S / tes / -tem / elönti a világ.” A történelmi illúzióvesztések és a társadalmi krízisek utóhatásainak (ob)szcenírozódása a stiláris alultöltöttség vagabundus ritmikájában csapódott le a kéziratos füzetben fönnmaradt Zalán T. futása frivol soraiban: „Nő a szőrzet! Ma: / pinaszombat van. / Majd jön a Rimavásár / papja. / Szalaggal átkötött átkokat / rázogat.”[24] Az 1985 márciusában született Ünnepjavító hosszabb, két részes változata a művészeti, irodalmi túlélés és a távlatosság fordított logisztikáját szegezte szembe a kisebbségi szenvedéshistóriákkal, mentségkeresésekkel: „miféle nyelvsilóban élek / időben hátra / s nézek / a hűtlen hullákra // úton-útfélen / őket szemlélem / fejembe lesnek / csörömpölő hullatestek”.[25]
A Dia-dalok vágyipari narrációkat, médiarituálékat kifigurázó szerzőjét „nem létünk metafizikai s a valóságnak nem a tapinthatatlan vonatkozásai izgatják, hanem a többszörösen érzékelhető, érzékekkel felfogható ingerei”[26], amelyekből a Mi szél hozott?már a generációs szereposztásokat, az idegenség univerzáléit és az eltávolító megkülönböztetés aktusait firtató öntételezéssel nyújt stílusbemutatót, tart közönségmustrát a balkáni szociovurstli leleplezésével: „s támaszkodhatunk akár arabokra / márianosztrai pályarabokra / szétválaszt minket a sajtóhegység / mint testvériséget az egység ― // […] egy csöpp meggycsöpp van ingemen / észrevétlenül fáj mindenem / s lehetek akár kutyafejű tatár vagy örmény / úgysem igazol a sajtó(t)örvény” (Informnáció). A Bábelben és a Magánterületben olyan topográfiai díszletezés, etnikai mozaikosság csatlakozik mindehhez, amely a Duna, a Tisza és a Bega közrefogta térszelvényeket, rurális részleteket, lakókörnyezeteket a geospecifikus önazonosság helyszíneiként vonzza egymáshoz. Visszakanyarodva egyúttal ahhoz az arckölcsönző, névkatalogizáló praxishoz, amelyre pannóniai illetőségűként és illetékességűként korábban több ízben módot lehetett találni Janus, Bornemisza Péter, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Pilinszky János, Grendel Lajos, Zalán Tibor és mások megszólításával.
A vidék felsebzett, átvérzett díszletei, „oszlásnak induló kontúrjai” (Civitas dei) geo-biografikus identitásjegyekké szervesülnek, organikus megfeleltethetőségekké alakulnak át. A „folyton éhező madárijesztő” (Halak kora) jelmezébe öltöztetett természeti tér fiziognómiai komplexitása a „lógunk feszes zsinegen/ megannyi hibrid idegen” (Lógunk feszes zsinegen) nemzetiségi helyzetértelmezésével megtámogatva árnyalódik sötétlő tónusúvá. A csontozata bőrbevonataként sorvadozó test roskatagságának konklúzióit a maga szervi kríziseivel, egészségtani karbantarthatatlanságával számot vető, koherens személyiség foglalja össze bizonytalan életkilátásokként: „Duna és medence és csont vagyok / kiszáradt nyelvemen csipetnyi fagyok / elvitte kétharmad gyomromat a Duna / leszek-e egyszer még önmagamnak ura” (Dunamedencecsont). E témakör a betegségtudattól még mentesen ismerős a Szabad gyakorlatokból, s az (Évekkel ezelőtt…) kezdetű részben úgy szerepelt, mint a „szöveg medencecsontja, mészkövülete”. Valószínűleg az egek bordázatának és a „vihar medencecsontjának” Vasko Popa-i metaforikájához fordul vissza, a mulandóság viszontagságok és sorsfordulatok felvillantotta többarcúságának[27] szimbólumtárára támaszkodik itt Sziveri János a Csont a csontnak ciklus nyitódarabjára, a Kezdetbenre (Na početku) alludálva. Létkalkulációit, testalkatrészeinek leltározását nevezhetjük a közvetlen benyomásait megfigyelő és aprólékosan lejegyző szubjektum percepciós pannonizmusának, vagy hívhatjuk az individuum organikus felépítése meg a tér biológiája között kialakított oda-vissza csatolás, humánus testté antropomorfizálás interakciós pannonizmusának.[28]
A kitéréseknek, elhajlásoknak, a formák félresiklatásának és a tárgyak vetemedéseinek atomista indíttatású kozmográfiájában olyan nagyon nem különül el egymástól a Szabad gyakorlatok anyagkoccanásainak, pozíciós idomulásainak, jelentésbonyolításainak zárt örvénylése és a Magánterület múltat jelennel összeszikráztató végletes geometriája. A létigenlő premisszákba kapaszkodás, a táj és a vidék háttértapasztalatait kamatoztató védekezés mintha eleve a kitérés, az álcázás, a rejtekezés szabadulástechnikája lenne Sziveri Jánosnál. „A szubjektum az evilági dráma középpontjában bukkan elő. A biológiai romlandóság, az utópiák bukása, a transzcendens támasz és az emberi világ (amely nem a jó értékein alapul) foszlott illúziói között vergődik, szembesül a maga szétrombolt identitásmítoszaival, a költői nyelv aláásott hatalmával, a származás megidéződő földrajzával, amely a társadalom színpadát alakító összerakhatatlan törmelékként, hatalomként és gonoszként mutatkozik meg.”[29] A homogenitást hivatalosan előirányzó tartományi együttélés patthelyzeteiben, torzsalkodásokat szító intézményes kereteiben a kitaszításra, zuhanásra, elmúlásra ítéltség az élet holtbiztos kondicionáltságául rajzolódik ki, s „egyetlen evidenciaként kínálkozik a fölismerés: a geometria eme játékában a mi helyünk a porlandó, szemcsés anyagénak felel meg”.[30] A mindennemű meghunyászkodásra fittyet hányó magatartást, a regionális kényszerneurózisokat lepergető, a kisebbségi melodrámákat nevetségessé tevő sokszólamúságot, testi és nyelvi babilonizációt ezért kizárólag a romba dőlés és a tönkremenetel árnyékában sikerülhetett autentikus intelmekké ötvözni, poétai hitvallássá nemesíteni: „Tékozlom magam élveteg, / de senki lábához nem rogyok. / Születtem a Kos jegyében, / s gyarapodom – bár elfogyok.”
A Sziveri János-összeállításunk tanulmányai a „Múlt, alakít, ás” című Sziveri-konferencia anyagának szerkesztett változatai. (A konferencia főszervezője: SÍN-tér Kulturális Egyesület, társszervezője: Fiatal Írók Szövetsége, helyszín: Grand Café, Szeged, 2023. március 6–7., támogató: NKA) |
Megjelent a Tiszatáj 2014/1. számában
[1] Sziveri János művei, szerk. REMÉNYI József Tamás, gond. UTASI Erzsébet, Budapest, Gondolat, 2011, 345.
[2] THOMKA Beáta, A formafegyelem megszenvedettsége (Sziveri János: Bábel) = Th. B., Áttetsző könyvtár, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1993, 123-124.
[3] Vö. CSORBA Béla, Akár ha szélben ezüstöt reszelnél (Sziveri János: Szájbarágás) = Cs. B.,Ceruza vagy Cenzúra (Publicisztikai írások), Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1995, 22.
[4] Vö. ZALÁN Tibor, Féreg kaparász a lélek falán = Barbár imák költője (Tanulmányok, kritikák, esszék Sziveri Jánosról), szerk. REMÉNYI József Tamás, Budapest, Kortárs Kiadó, 2000, 133.
[5] LÁBADI Zsombor, A lebegés iróniája (Sziveri-szinopszis), Újvidék, Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2008, 51.
[6] CSÁNYI Erzsébet, Sziveri és Popa (Poétikai párhuzamok Sziveri János és Vasko Popa költészetében) = Cs. E., Lírai szövegmezők (Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kontextusok) / Lirski konteksti (Vojvođanski mađarski pesnički prostori, interkulturalna polja), Újvidék/Novi Sad, Vajdasági Magyar Tudományos és Művészeti Akadémia/Vojvođanska akademija nauka i umetnosti, 2010, 51–52.
[7] Uo., 55.
[8] Vö. Miodrag PETROVIĆ, Univerzum Vaska Pope, Niš, Prosveta, 1995, 61.
[9] Vasko POPA, Ostromlott derű, ford. WEÖRES Sándor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1968, 51.
[10] Uo.,50. Az eredeti szövegben egyébként „Kamen ko kamen” szerepel, amit kevéssé találóan („Mint afféle kő”) ültetett át ÁCS Károly a maga verziójában. Lásd Vasko POPA, Kéreg, összeáll. PAP József, ford. ÁCS Károly, BRASNYÓ István, DÉSI Ábel, FEHÉR Ferenc, FEHÉR Kálmán, KOVÁCS T. Ilona, PAP József, TOMÁN László, TOROK Csaba, Novi Sad, Forum Könyvkiadó, 1963, 219.
[11] LOSONCZ Alpár, Anti-poétika mint kiút (Sziveri János: Hidegpróba) = L. A., Hiányvonatkozások (Társadalomfilozófiai témák), Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1988, 208.
[12] CSÁNYI Erzsébet, Az elvont világ leföldelése (A költői kód átalakulása Sziveri János költészetében) = Cs. E., Lírai szövegmezők (Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kontextusok) / Lirski konteksti (Vojvođanski mađarski pesnički prostori, interkulturalna polja), Újvidék/Novi Sad, Vajdasági Magyar Tudományos és Művészeti Akadémia/Vojvođanska akademija nauka i umetnosti, 2010, 31.
[13] Vö. Bill BROWN, Thing Theory = Things, ed. B. B., Chicago and London, The University of Chicago Press, 2004, 6.
[14] Francis PONGE, A kavics, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 804–805.
[15] Erről Peter SCHWENGER, Words and the Murder of the Thing =Things, ed. Bill BROWN, Chicago and London, The University of Chicago Press, 2004, 142-146.
[16] Francis PONGE, A kavics, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 805.
[17] Vö. Sianne NGAI, The Cuteness of the Avant-Garde, Critical Inquiry 31, (Summer, 2005), 832.
[18] Francis PONGE, A narancs, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 786.
[19] CSÁNYI Erzsébet, Az elvont világ leföldelése (A költői kód átalakulása Sziveri János költészetében) = Cs. E., Lírai szövegmezők (Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kontextusok) / Lirski konteksti (Vojvođanski mađarski pesnički prostori, interkulturalna polja), Újvidék/Novi Sad, Vajdasági Magyar Tudományos és Művészeti Akadémia/Vojvođanska akademija nauka i umetnosti, 2010, 31.
[20] Vö. Damnjan ANTONIJEVIĆ, Mit i stvarnost (Poezija Vaska Pope), Beograd, Prosveta, 1996, 336-337.
[21] Vasko POPA, Sabrane pesme, Vršac, Društvo Vršac lepa varoš, 1997, 371. Nyersfordításban: „Szemtől szemben a fallal// Se szép se csúnya nem vagyok/ Arcom nincsen” […] „Szív nélkül vagyok itt// A fal előtt/ Szintén falazattá válok”
[22] LOSONCZ Alpár, i. m., 210.
[23] A szöveget FÜZI László jóvoltából a Forrás folyóirat tette nyilvánossá 2002-ben, májusi példányának 32. oldalán.
[24] Az 1980-as évtized első harmadában íródhatott strófákat a megnevezett költőbarát, Zalán Tibor kommentárjaival adta közre nemrégiben az Irodalmi Jelen Online.
[25] Hálás köszönettel tartozom THOMKA Beátának, aki e neki ajánlott költemény gépiratát rendelkezésemre bocsátotta.
[26] THOMKA Beáta, A dia- s egyéb dalok margójára, SZIVERI János, Dia-dalok, Újvidék, Književna zajednica Novog Sada/Újvidéki Íróközösség, 1987, 91.
[27] Vö. Damnjan ANTONIJEVIĆ i. m., 80.
[28] Ehhez Sanja JUKIĆ – Goran REM, Panonizam hrvatskoga pjesništva I., Budimpešta / Osijek, Filozofski Fakultet Univerziteta Eötvösa Loránda u Budimpešti / Ogranak DHK slavonskobaranjskosrijemski, Osijek Filozofski fakultet u Osijeku, 2012, 449-450.
[29] Jovan ZIVLAK, Extázis és reszketés (Sziveri János költészete), ford. ORCSIK Roland, Fosszília, 2006/1, 98.
[30] THOMKA Beáta, Túl ama bizonyos ponton (Sziveri János: Magánterület) = Th. B., Áttetsző könyvtár, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1993, 141.