Tiszatájonline | 2014. március 7.

Virág Zoltán: Térmodulációk és anyagmintázatok

ADALÉKOK SZIVERI JÁNOS KÖLTÉSZETÉHEZ
A testek halmazszerű elrendezettségének, spontán mechanikájának és a formavariációs komponensek szerveződésének összjátékára, együtthatására minden bizonnyal festészeti tanulmányaikor, alkalmazott grafikai elgondolásainak megvalósításakor figyelt fel Sziveri János. Művészeti írásaiban többször értekezett az audiovizuális és a szkripto-vizuális informa­tivitás mibenlétéről […]

ADALÉKOK SZIVERI JÁNOS KÖLTÉSZETÉHEZ

A testek halmazszerű elrendezettségének, spontán mechanikájának és a formavariációs komponensek szerveződésének összjátékára, együtthatására minden bizonnyal festészeti tanulmányaikor, alkalmazott grafikai elgondolásainak megvalósításakor figyelt fel Sziveri János. Művészeti írásaiban többször értekezett az audiovizuális és a szkripto-vizuális informa­tivitás mibenlétéről. A természetes vagy a mesterséges közegek rendszerelméletei, a mozgásirányok, az energiaeloszlások kezelhetősége és a vonalak kifuttathatóságának pers­pektívái különösképpen foglalkoztatták már költői indulásakor. A tér építőelemeinek dina­mizmusa a mélységi distanciáktól, a különféle objektumok határjelölőitől eloldódni, el­vonatkoztatni kész érzékelési módozatokban jelentkezett nála az 1970-es évek második fe­lében.

E viszonykialakítás uralkodó műveletei az egymás mellé rendelés, a szín- és anyagcsopor­to­sítás asszociatív kibomlású táj-preparációiban, illetve a nyelvi jelek materiális kiterjedé­sé­nek funkcióanalíziseiben öltöttek alakot. A közegek szabadsága (Jegyzetek a vizuális kul­túráról)című művészetfilozófiai esszéjének egyik legjellegzetesebb eszmei pillére a kö­vet­kező: „A vizuális információk hatalmas tömegben zúdulnak ránk. Minden tárgy valami­lyen módon üzenetközvetítő közeg, még akkor is, ha e rejtett információkat nem minden esetben sikerül (megfelelően) dekódolnunk.”[1] Mintha debütáló verseskötete, a Szabad gyakorla­tok (1977) szemléleti alapvonásai határozódnának meg itt a tárgykapcsolatok ko­héziós koz­mológiájára utaló hozzáállással. A nevezett gyűjtemény versvilágának korpusz­kuláris poéti­kájára, szinte a molekuláris struktúrákig, az atomi permutációkig lehatoló alakzattanára azonban kevéssé volt fogékony a korabeli kritika, osztatlan elismerést nem váltott ki a könyv ciklikus elosztású szövegtagolása, mondatindázása. Pedig a tárgyak illuminatív természeté­ről, geometrikus kompatibilitásáról, továbbá a betöltendő tereknek és a testeknek a kölcsö­nös feltételezettségéről majdnem ugyanaz mondható el, ami a még általa összeállított, azon­ban csak a halála után kiadott kötetében, a Bábelben (1990) kör­vonalazódott. „Az érzéki és érzelmi tapasztalatok anyagszerű megjelenítései, az érzetek és sejtések, a tudattörések és gondolati folyamatok plasztikus kivetítései, tájba, tárgyba, jelen­ségbe, színbe, fénybe projektálásai mesteri komplexitásról tanúskodnak.”[2]

Abban a nyelvi drámában, amelyben az alany nem találja tárgyát[3], egyszerre valóságos és imaginárius színterek láncolódnak egymásba. A külső ingerekhez nemcsak szorosan tapadó, hanem ezekkel szimbiotikus együvé tartozásban is élő[4] versbeszéd az egyes textusokra, a ciklusos szerkesztésre és magára a kötetkonstrukcióra reflektál folytonosan, hogy a perem­szerűség és az integráló középpontiság viszonylatait sorra vehesse, szemantikai ekvivalen­ciáikra fényt deríthessen. Befogott univerzumának elemeit külön-külön archiválja a kons­tellációk és a szinteződések feltérképezésével. A gömbökből, félgömbökből, hengerekből, körszeletekből, kockákból, valamint a horizontálisok és a vertikálisok bezárta szögekből lé­tesített „allego-geometrikus képrendszer”[5] alakvibrálásai, formakötődései révén egy az elemi részecskékkel mint kiterjedés nélküli matematikai pontokkal vagy mint tiszta erő­cent­rumokkal számoló és gazdálkodó atomizmus gondolatkörei sejlenek fel.

Az orfikus misztériumokból, az epikureus bölcseletből és a Titus Lucretius Carus tankölte­ményének (De rerum natura) motivikus halmozódásaiból táplálkozó eruditivitás egyúttal a testek más testek kiváltotta elhajlásának, kitérésének, a clinamennek előtérbe helyezése a fogalmi kifejezhetőség és a retinális töltekezések közötti logikai bukfencek, tartalmi fe­szült­ségek, tautológiák és paradoxonok segítségével. A tömörségükben, térfogati ingadozá­saik­ban, burkolati mintázódásaikban megragadott absztrakt formákat, elfajult felületeket mor­fológiai és társulási korlátozások nélkül szerepeltetik a költemények. A lírai szubjektum mértani aktivizmusának lényege tehát nem a szokásosan ismert geometriák tényleges al­kal­mazhatóságában, világvonatkozásában, hamis vagy helyes voltuk hosszabb-rövidebb mér­legelés utáni kinyilvánításában összpontosul, hanem a definitív megfeleltetések és a ki­elé­gítő teorémák olyan konstrukciójában, amely tisztán analitikus állításokból építtetett fel. „Kiindulópontja egy neoavantgárd konceptualista hozzáállás, a dologi világ, a tárgyak geo­metriai leképezése, elemekre bontása, az elemek új módon való összerakása. A nélkülünk is működő világ hiperrealista megfigyelése. Ezt az alapvetően groteszk, elidegenítő techni­kát jórészt a vizualitás jegyében működteti.”[6]

Sziveri János nyomatékos megnyilatkozással maga irányította rá a figyelmet a költészete és Vasko Popa munkássága közötti termékeny összetartozásra. Ennek a privát leszármazta­tás­nak az origója kétségtelenül a Szabad gyakorlatok, ám a rokoníthatóság vektorai egé­szen a második posztumusz kötetig, a Magánterületig (1990) mutatnak. Az élet vékony kér­gén való fönnmaradástól a személyre szabott anyanyelv lexikális pótolhatatlanságáig vivő úton a test navigációs eszközül szolgál, iránytűvé válva hasznosul, a „működésével kapcso­latos képze­tek rendszerbe rendeződnek, s így végül mitopoétikai szerepet töltenek be mind­két költői imaginációban”.[7] A különböző anyagok, anyagmaradványok dekompozíciójá­nak és rekompozí­ció­já­nak szentelt Vasko Popa-i kötettervek, versciklusok és a Sziveri János han­golta textuális sorozatok harmonikus összecsengéseit a biológiai limitációk, taktilikus szen­zációk kifejezéskészlete biztosítja. A testről testre fókuszálás, a testből testbe költözkö­dés folyamatait, az ingerátvitelek s a vágykiélések elharapózásait a leginkább egyes vagy többes szám első személyű megszólalás közvetíti. A felszíni mázak, szövedékek, kinövések, kövüle­tek, üregek, rések, redők szortírozásai, illetve az inak, a csontok és a vér korporális reperto­árjai, közelnézeti képkínálatai voltaképpen a művészet dicsfényének fakításával kí­sérletező emlékezet szertartásait koreografálják meg. A sérültnek, a rútnak, az enyészőnek a jóvá­hagyásai ezek, azaz a „férctorlódásoknak”, a „semmi-leleteknek”, a „tárgyzúzódások­nak”, a „nyavalyák nyenyerézésének”, a „mindenség ürülő bélcsatornáinak” és a „halál útján közle­kedésnek” a tételszerű bio-kivetülései, miként például a Szabad gyakorlatok címadó vers­egységében, az 1981-es Hidegpróba létinterpretációiban (Miféle anyagok, Új ismeret­lenek), az 1987-ben megjelentetett Dia-dalok esztrádműsoros élcelődéseiben (Pannon fa­teknő, Közérdekű ballada a valóságról), továbbá az első Magyarországon napvilágot látott könyve, az 1988-as Szájbarágás (A Szervezőtestet ölt, Traktoros vers) közköltészeti mes­ter­mun­kái­ban kikristályosodott.

Az instrumentális rendeltetésen, az utánzásos egzisztáláson túlra törő életfeltételek és a tárgyszüretelő nyelvi raktározás Vasko Popa-i átsugárzásai a fixitás és a mobilitás kreatív potenciálját felfokozva köszönnek vissza Sziveri János köteteinek látványleírásaiban. A ro­mán gyökerekkel rendelkező szerbiai alkotó műveinek körforgásszerű ciklustervezése, anti-poétikája így méltó folytatásra talált a Kora (Kéreg, 1953), a Nepočin-polje (Nyughatatlan mező, 1956), a Sporedno nebo (Mellékes ég,1968) és az Uspravna zemlja (Magasodó föld, 1972) abszurd geneziseit, érzéki intenzifikációit, nyelvi zarándokútjait és etimológiai aszké­zisét követő továbbvitelekben. Az alakíthatóság és a változtathatatlanság spektrumait, a je­lentéscserélődések és a kontextusváltások dimenzióit a mikroszkopikus elemek, a banális tárgyak, a semmis dolgok autonómiájának kiterjesztése, funkcionalizált identitásuk meg­bontása léptette színre kettejük költészetében. Ahogy az önálló és bevehetetlen, rabszolga­ságnak alá nem vethető[8] kavics, a kvarc fazont varázsol, figurális határozottságot kerekít a kőnek, a húsból előbújó, a testet hátrahagyó csont pedig perfekt küllemet tudhat sajátjá­nak Vasko Popánál, úgy kölcsönöz magának egyedi karaktervonásokat és ontológiai rele­vanciát a narancs Sziveri Jánosnál. Ideje és sorsa van, variánsai bukkannak fel, minősé­geiről Weöres Sándor fordítását[9] kis módosítással idézve számol be A narancs történik monog­ramos verszárlata a Szabad gyakorlatokban: „A kavics sok apró / narancsra képes, de nem / a játék itt a lényeges / „Körös-körül (a) semmi.” (V. P.)” A „kő csak kő”– olvasható a pár­beszédbe vont Vasko Popa-vers, A kavics szíve (Srce belutka) Weöres Sándor-i válto­zatának második sorában,[10] melyre A narancs narancs címadással reflektál Sziveri Já­nos ciklu­sának ötödik darabja. A csont meg a kavics többértékű manifesztációit, antropo­morf és zoomorf kozmoszát a kör általánosított fogalmaként felfogott gömb, a narancs min­densége öleli, sűríti magába.

A közvetlen környezetet majd ennek dekonstrukcióját egyaránt megalkotó formálódás he­roizmusából és perfekcionizmusából, valamint a petrifikáció, az anatómiai vázszerkezetté csupaszodás, a gyümölcsrosttá lényegülés szimbolikájából megszülető narancs-portrék a verstárgy öntörténését demonstrálják. Ama létközlő erejű törekvést, amelyben a narancs a narancsnak, e magában is megálló műalkotásnak, az örök tökéletesnek lehetne a meghatá­rozása. A bemutatkozó kötet szövegeinek jelentős hányadáról valóban elmondható, hogy „egy passzív, mediatív tudatműködés által fölépített, öntörvényű poétikai univerzum játék­szabályai szerint íródtak”.[11] Mi több, éppen e spekulatív tér pigmentációinak tapasztalása, moduljainak állandó körbepásztázása szolgál biztosítékául az individuális mitologizáció tra­gikus tükrébe pillantásnak, hiszen szembesít a fragmentumokból komponálódás agóni­ájá­val. A növényi, ásványi létviszonylatok, a természetes kiválasztódási folyamatok és egyed­fejlődési változatok a hús-vér testek mutációjával, de-evolúciójával futnak párhuza­mos íve­ken. A jelenségcsoportok deskripciójához igénybe vett nyelvi eszközállományt a fo­galmak eróziója, a szavak szklerózisa bomlasztja és zilálja szét folyamatosan. A Szabad gya­korlatok minden költeménye „egy újabb szögből való nekirugaszkodás, geometriai leképe­zés, ugyan­annak a rejtélynek a megostromlása a világ egy-két elemének bevonásával”.[12]

A mozgás és a mozdulatlanság ellentéteinek, a makroeloszlások és a mikroméretek szen­zo­riális aspektusainak, az elvont képzettársítások, a szürreális látomások, a törmelékjellegű kiterjedések interakciójának irodalmi előképei, közös forrásai és motívumai Francis Ponge művészetében ismerhetők fel. Szinte mindaz, ami a vízről, a faunáról és a flóráról, az évsza­kok körforgásáról, a tengerről, a kagylókról, a csigákról, a kavicsról, a csontról és a narancs­ról elmondatik a Le parti pris des choses (A dolgok elfogultsága/A dolgok pártján, 1942) című prózavers-ciklusában, érvényre jut a biztos világirodalmi tájékozódású Vasko Popa s nyilvánvalóan az ő közvetítésével Sziveri János műveiben is. Francis Ponge az ismerős és megszokott formák, dolgok kiszámíthatatlannak, érthetetlennek látszódásában[13] fedezte fel az egyetlen közös ősről, a mitikus testről leszakadó szikladarab, a Föld csontozatául ren­deltetett kő mértékadó tulajdonságát: „mivel a kő a természetben nem képződik újra, ezért valójában az egyetlen olyan dolog, melyre a folyamatos elmúlás jellemző.”[14] A megnevez­hetőség meditációit kínáló processzuális poézisében[15] a kő életének szakaszolódásakor pontosan „a kavics az a kor, amikor személyisége, egyénisége kezd kialakulni, vagyis a be­széd kora”.[16] Vasko Popa kvarckristályának, kavicsának létorientációja ugyanilyen foko­zatokban, „világok közti világként” (A kavics álma/San belutka), bontakozik ki, boldog görcsbe merevedve „magát magával” (A kavics titka/Tajna belutka) tölti és teljesíti ki, s Albert Camus Sziszüphoszát ugyancsak idézve, „önmaga terhét önmagában” (A kavics ka­landja/Pustolovina belutka) cipeli.

Francis Ponge narancsa a prozopopeikus stratégiákat előhívó anyagkoncentráció szárma­zéka, kompakt és szivacsos labdacs, amelynek passzivitása nehézségek nélkül aknázható ki objektum/műalkotás/kereskedelmi árucikk voltának teljes körű felhasználásakor vagy fel­számolásakor.[17] Külső hámrétegének rücskössége, déligyümölcsös színélénksége, vala­mint a sarjadást, a nedvszállítást provokáló belső labirintusa, érhálózata és magkolóniája derítenek fényt e parányi golyóbis „egészen kicsiny, de bizonyos létokára”.[18] Sziveri Já­nos gerinchúrból, csigolyadarabokból, bordacsonkokból, csontrecékből, ínyvitorlákból, rozsda­fürtökből, rovarpáncélzatból, pikkelyekből, homokszemcsékből, üvegszögekből ki­csírázó narancs-architektúrája nagyon közel áll a francia szerzőéhez. Egyszerre tekinthető termé­szet adta képződménynek és a költői káprázatok realizálta objektumnak, ugyanakkor nem feltétlenül a metaforizáció gyümölcse, sokkal inkább „mint abszolút kód jelenik meg”,[19] a kölcsönös függőségek kvintesszenciájaként.

A Szabad gyakorlatok lírai magánjelrendszerében feltünedező szövedékek, dudorok, hor­padások, sejtburjánzások, ideg-kötegek patologizáló látványrögzítése, illetőleg a csont­maradványok, mészlerakódások, foltok, tájmetszetek térrelációja és mozgásszabályozása egy ponton túl kivitelezhetetlenné vált. A versbeszélő a fantáziavillanások és az észleleti ki­sülések időtállóságából kiindulva vágott neki birodalmának körültapogatásához, saját siva­tagának komfortját magas rangúra emelve. Viszont sorra képzelete farkasvermeiben kötött ki, mert a látszatperspektívák arányeltolódásai és hangsúlykülönbségei megrázkódtatták mesterkélt univerzumát. Mivel a könyv címadó ciklusának hangütésében már felmerültek és megelőlegeződtek, a következő évtizedben közzé tett kötetek kiegyensúlyozottabbá érlelt modalitásában sokkal élesebben vetődhettek fel a territoriális érintettség, a történelmi ha­gyománykövetések, az ideológiai trenírozottságok és a nemzedéki csoportérdekek ambiva­lenciái: „Valamennyien egyazon útvesztőben. Valahányan / ugyanabból a közösségből és ugyanabban a közösségben. / Szerte a lehető legtisztább tájban, / a lehető legtisztábban.” (K. D.: Egy hang)

 A Hidegpróba, a Dia-dalok, a Szájbarágás majd ezek folytatásaként a Mi szél hozott? (1989) a délkelet-európai repressziós forgatókönyvek társadalomra nehezedő sémáit és a köz­helyességbe fulladó kollektív hamistudatot veszik célba. Ez a költői kódfinomítás és szó­tár­gazdagítás, tehát a Szabad gyakorlatok beszűkültnek, korlátozott érvényűnek mutat­kozó szövegtartományait fenntartó értelemrezdülések, jelentésmozzanatok elcsúsztatása­ként, át­fordításaként, más terrénumokra és szociokulturális egységekre vetítéseként érté­kelhető kedvezően. A csontkopárság, a szikkadás, a málladozás, a testbenső és a kültakaró meta­morfózisai vagy alkalmi helycseréi Vasko Popa előzőekben említett köteteit evokálják. Az Ostromlott derű (Opsednuta vedrina), a Kavics (Belutak), a Ćele-kula, az Add vissza ron­gyaim (Vrati mi moje krpice), A Sutjeska szeme (Oči Sutjeske),a Csont a csontnak (Kost kosti) című ciklusainak tárgykezelése, témakibontása és szókincsrétegződése nem­csak a Hi­degpróba, a Dia-dalok és a Szájbarágás ismeretskáláiba szivárgott be terméke­nyítően, ha­nem jócskán átplántálódott a Mi szél hozott? központozás nélküli szerkezeteit (pl.: Alig va­lami, Nem félünk a farkastól, A holnap hősei, Séta a bronzerdőben) minu­ció­zu­san felépítő, a Bábel masszív verstömbjeit (pl.: A Kos jegyében, Ah, Daimonion, Hová rohadsz?, Civitas dei, Tisztogatás zsírszódával, Lógunk feszes zsinegen, Bábel) egymáshoz igazító és a Ma­gánterület kiemelkedő pillanatait (pl.: Homokábrák,Túlsó part, Foggal, körömmel) örökül hagyó írásgyakorlatba.

A Dia-dalokat bevezető Próféciák mindjárt két Vasko Popa-verssel is dialogizál. A Janus Pan­nonius-i és az Ady Endre-i sorsmintákat, életutakat magáénak valló jóslatmondó test­bevonatának aszalódása („Nem ’hízik’ rajtam a hús, / dobon szárad a bőröm. / A nyelvet is alig töröm – / s tűröm.”) az Arany teher (Zlatno breme) „dobra kifeszített bőrére” utal fél­reérthetetlenül. A cellaszerű falak közé préselődés létezési kényszerhelyzete („Falhoz, falon, / s faltól falig: a képlet. / Megállok. / Kovakő szívvel ama teleologikus télben.”) pedig a né­metek fogságát megjáró művész koncentrációs tábori élményeivel analóg. Ő az elemi meg­nyilvánulásaiban ellehetetlenített élet[20] drámájának felelevenítésére a Zid (Fal) cím­mel ismert, Se­ćanje za Bečkerečki zatvor 1943 (Emlékezések a becskereki börtönre 1943) kiegé­szítéssel ellátott miniatűrjében kerített sort az 1975-ös kiadású Kuća nasred druma (Ház az út közepén) kötetlapjain: „Oči u oči sa zidom // Nisam ni lep ni ružan/ Lica nemam […] Ovde sam bez srca // Pred zidom / I ja postajem zid”.[21]

Sziveri János Vasko Popáéval többszörös átfedésben lévő létpanorámájában az önálló kunsztok, magánmutatványok érdekében hadra fogható, a közhasználati szükségletek ki­elé­gítésére üzembe helyezhető testek egyszerre fogyóeszközei és vakbuzgó szolgálattevői a be­szarik meg a beszaratók keserédes vajdasági neobarokkjának, álszent médiapopuliz­mu­sának. Ez a tendencia a Hidegpróba keletkezése táján fokozódott fel, sőt a kiadatlan ver­sekben, versváltozatokban ugyancsak nyomon követhető. „Az alany elveszti biztonságát, amit versei kozmikus erőterében vélt meglelni, a metafizikát fölváltja a személyesség ott­hontalansága, a kétely terhét viselő reflexivitás.”[22] A „Rés”– gondolom 1979. május-au­gusztusára dátu­mozott alternációja éppen ilyesféle szellemben reagál az aktuálpolitikai ho­rizontra: „És nem magunkat megadni, tagadni, / de szétmérni csontjaink gyönyörűséges börtönét: / a Húst, a vélt fontosságú rendszabályozást.”[23] Az újvidéki Híd folyóirat 1981-es, márciusi számá­ban publikált Szigorúan bizalmas a test képlékenységének kudarcos magasztosságát emelte nevelési, nevelődési modellé: „Ím: lógok a meglét pókháló-fonalán. / Mint tenyérnyi, kérges falevelet az erek, / behálóznak a kiszabott törvényvéletlenek. S / tes / -tem / elönti a világ.” A történelmi illúzióvesztések és a társadalmi krízisek utóhatá­sai­nak (ob)szcenírozódása a stiláris alultöltöttség vagabundus ritmikájában csapódott le a kéziratos füzetben fönn­ma­radt Zalán T. futása frivol soraiban: „Nő a szőrzet! Ma: / pina­szombat van. / Majd jön a Rimavásár / papja. / Szalaggal átkötött átkokat / rázogat.”[24] Az 1985 márciusában szüle­tett Ünnepjavító hosszabb, két részes változata a művészeti, iro­dalmi túlélés és a távlatosság fordított logisztikáját szegezte szembe a kisebbségi szenve­déshistóriákkal, mentségkeresé­sekkel: „miféle nyelvsilóban élek / időben hátra / s nézek / a hűtlen hullákra // úton-útfélen / őket szemlélem / fejembe lesnek / csörömpölő hullates­tek”.[25]

A Dia-dalok vágyipari narrációkat, médiarituálékat kifigurázó szerzőjét „nem létünk meta­fizikai s a valóságnak nem a tapinthatatlan vonatkozásai izgatják, hanem a többszörösen érzékelhető, érzékekkel felfogható ingerei”[26], amelyekből a Mi szél hozott?már a generá­ciós szereposztásokat, az idegenség univerzáléit és az eltávolító megkülönböztetés aktusait firtató öntételezéssel nyújt stílusbemutatót, tart közönségmustrát a balkáni szociovurstli le­leplezésével: „s támaszkodhatunk akár arabokra / márianosztrai pályarabokra / szét­választ minket a sajtóhegység / mint testvériséget az egység ― // […] egy csöpp meggycsöpp van ingemen / észrevétlenül fáj mindenem / s lehetek akár kutyafejű tatár vagy örmény / úgy­sem igazol a sajtó(t)örvény” (Informnáció). A Bábelben és a Magánterületben olyan topo­gráfiai díszletezés, etnikai mozaikosság csatlakozik mindehhez, amely a Duna, a Tisza és a Bega közrefogta térszelvényeket, rurális részleteket, lakókörnyezeteket a geospecifikus ön­azonosság helyszíneiként vonzza egymáshoz. Visszakanyarodva egyúttal ahhoz az arc­köl­csönző, névkatalogizáló praxishoz, amelyre pannóniai illetőségűként és illetékességű­ként korábban több ízben módot lehetett találni Janus, Bornemisza Péter, Vörösmarty Mi­hály, Kosztolányi Dezső, József Attila, Pilinszky János, Grendel Lajos, Zalán Tibor és mások meg­szólításával.

A vidék felsebzett, átvérzett díszletei, „oszlásnak induló kontúrjai” (Civitas dei) geo-biografikus identitásjegyekké szervesülnek, organikus megfeleltethetőségekké alakulnak át. A „folyton éhező madárijesztő” (Halak kora) jelmezébe öltöztetett természeti tér fiziognó­miai komplexitása a „lógunk feszes zsinegen/ megannyi hibrid idegen” (Lógunk feszes zsi­negen) nemzetiségi helyzetértelmezésével megtámogatva árnyalódik sötétlő tónusúvá. A csontozata bőrbevonataként sorvadozó test roskatagságának konklúzióit a maga szervi krí­ziseivel, egészségtani karbantarthatatlanságával számot vető, koherens személyiség foglalja össze bizonytalan életkilátásokként: „Duna és medence és csont vagyok / kiszáradt nyelve­men csipetnyi fagyok / elvitte kétharmad gyomromat a Duna / leszek-e egyszer még ön­magamnak ura” (Dunamedencecsont). E témakör a betegségtudattól még mentesen isme­rős a Szabad gyakorlatokból, s az (Évekkel ezelőtt…) kezdetű részben úgy szerepelt, mint a „szöveg medencecsontja, mészkövülete”. Valószínűleg az egek bordázatának és a „vihar me­dencecsontjának” Vasko Popa-i metaforikájához fordul vissza, a mulandóság viszontag­sá­gok és sorsfordulatok felvillantotta többarcúságának[27] szimbólumtárára támaszkodik itt Sziveri János a Csont a csontnak ciklus nyitódarabjára, a Kezdetbenre (Na početku) al­lu­dálva. Létkalkulációit, testalkatrészeinek leltározását nevezhetjük a közvetlen benyomá­sait megfigyelő és aprólékosan lejegyző szubjektum percepciós pannonizmusának, vagy hívhat­juk az individuum organikus felépítése meg a tér biológiája között kialakított oda-vissza csa­tolás, humánus testté antropomorfizálás interakciós pannonizmusának.[28]

A kitéréseknek, elhajlásoknak, a formák félresiklatásának és a tárgyak vetemedéseinek atomista indíttatású kozmográfiájában olyan nagyon nem különül el egymástól a Szabad gyakorlatok anyagkoccanásainak, pozíciós idomulásainak, jelentésbonyolításainak zárt ör­vénylése és a Magánterület múltat jelennel összeszikráztató végletes geometriája. A lét­igenlő premisszákba kapaszkodás, a táj és a vidék háttértapasztalatait kamatoztató védeke­zés mintha eleve a kitérés, az álcázás, a rejtekezés szabadulástechnikája lenne Sziveri Já­nos­nál. „A szubjektum az evilági dráma középpontjában bukkan elő. A biológiai romlandó­ság, az utópiák bukása, a transzcendens támasz és az emberi világ (amely nem a jó értékein ala­pul) foszlott illúziói között vergődik, szembesül a maga szétrombolt identitásmítoszaival, a költői nyelv aláásott hatalmával, a származás megidéződő földrajzával, amely a társada­lom színpadát alakító összerakhatatlan törmelékként, hatalomként és gonoszként mutat­kozik meg.”[29] A homogenitást hivatalosan előirányzó tartományi együttélés patthelyze­teiben, torzsalkodásokat szító intézményes kereteiben a kitaszításra, zuhanásra, elmúlásra ítéltség az élet holtbiztos kondicionáltságául rajzolódik ki, s „egyetlen evidenciaként kínál­kozik a fölismerés: a geometria eme játékában a mi helyünk a porlandó, szemcsés anyagé­nak felel meg”.[30] A mindennemű meghunyászkodásra fittyet hányó magatartást, a regi­onális kény­szerneurózisokat lepergető, a kisebbségi melodrámákat nevetségessé tevő sok­szólamúságot, testi és nyelvi babilonizációt ezért kizárólag a romba dőlés és a tönkremene­tel árnyékában sikerülhetett autentikus intelmekké ötvözni, poétai hitvallássá nemesíteni: „Tékozlom ma­gam élveteg, / de senki lábához nem rogyok. / Születtem a Kos jegyében, / s gyarapodom – bár elfogyok.”

A Sziveri János-összeállításunk tanulmányai a „Múlt, alakít, ás” című Sziveri-kon­fe­ren­cia anyagának szerkesztett változatai. (A konferencia főszervezője: SÍN-tér Kultu­rális Egyesület, társszervezője: Fiatal Írók Szövetsége, helyszín: Grand Café, Szeged, 2023. március 6–7., támogató: NKA)

Megjelent a Tiszatáj 2014/1. számában


[1] Sziveri János művei, szerk. REMÉNYI József Tamás, gond. UTASI Erzsébet, Budapest, Gon­dolat, 2011, 345.

[2] THOMKA Beáta, A formafegyelem megszenvedettsége (Sziveri János: Bábel) = Th. B., Át­tetsző könyvtár, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1993, 123-124.

[3] Vö. CSORBA Béla, Akár ha szélben ezüstöt reszelnél (Sziveri János: Szájbarágás) = Cs. B.,Ceruza vagy Cenzúra (Publicisztikai írások), Budapest, Hatodik Síp Alapítvány, 1995, 22.

[4] Vö. ZALÁN Tibor, Féreg kaparász a lélek falán = Barbár imák költője (Tanulmányok, kriti­kák, esszék Sziveri Jánosról), szerk. REMÉNYI József Tamás, Budapest, Kortárs Kiadó, 2000, 133.

[5] LÁBADI Zsombor, A lebegés iróniája (Sziveri-szinopszis), Újvidék, Vajdasági Magyar Felső­oktatási Kollégium, 2008, 51.

[6] CSÁNYI Erzsébet, Sziveri és Popa (Poétikai párhuzamok Sziveri János és Vasko Popa költé­szetében) = Cs. E., Lírai szövegmezők (Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kon­textu­sok) / Lirski konteksti (Vojvođanski mađarski pesnički prostori, interkulturalna polja), Új­vidék/Novi Sad, Vajdasági Magyar Tudományos és Művészeti Akadé­mia/Voj­vo­đanska akademija nauka i umetnosti, 2010, 51–52.

[7] Uo., 55.

[8] Vö. Miodrag PETROVIĆ, Univerzum Vaska Pope, Niš, Prosveta, 1995, 61.

[9] Vasko POPA, Ostromlott derű, ford. WEÖRES Sándor, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1968, 51.

[10] Uo.,50. Az eredeti szövegben egyébként „Kamen ko kamen” szerepel, amit kevéssé talá­lóan („Mint afféle kő”) ültetett át ÁCS Károly a maga verziójában. Lásd Vasko POPA, Kéreg, összeáll. PAP József, ford. ÁCS Károly, BRASNYÓ István, DÉSI Ábel, FEHÉR Ferenc, FEHÉR Kálmán, KOVÁCS T. Ilona, PAP József, TOMÁN László, TOROK Csaba, Novi Sad, Forum Könyvkiadó, 1963, 219.

[11] LOSONCZ Alpár, Anti-poétika mint kiút (Sziveri János: Hidegpróba) = L. A., Hiány­vonat­kozások (Társadalomfilozófiai témák), Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1988, 208.

[12] CSÁNYI Erzsébet, Az elvont világ leföldelése (A költői kód átalakulása Sziveri János költé­szetében) = Cs. E., Lírai szövegmezők (Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kon­textu­sok) / Lirski konteksti (Voj­vođanski mađarski pesnički prostori, interkulturalna polja), Új­vidék/Novi Sad, Vajdasági Magyar Tudományos és Művészeti Akadémia/Vojvođanska akademija nauka i umetnosti, 2010, 31.

[13] Vö. Bill BROWN, Thing Theory = Things, ed. B. B., Chicago and London, The University of Chicago Press, 2004, 6.

[14] Francis PONGE, A kavics, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 804–805.

[15] Erről Peter SCHWENGER, Words and the Murder of the Thing =Things, ed. Bill BROWN, Chicago and London, The University of Chicago Press, 2004, 142-146.

[16] Francis PONGE, A kavics, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 805.

[17] Vö. Sianne NGAI, The Cuteness of the Avant-Garde, Critical Inquiry 31, (Summer, 2005), 832.

[18] Francis PONGE, A narancs, ford. SZABÓ László, Nagyvilág, 2005/10, 786.

[19] CSÁNYI Erzsébet, Az elvont világ leföldelése (A költői kód átalakulása Sziveri János költé­szetében) = Cs. E., Lírai szövegmezők (Vajdasági magyar versterek, kultúraközi kon­textu­sok) / Lirski konteksti (Voj­vođanski mađarski pesnički prostori, interkulturalna polja), Új­vidék/Novi Sad, Vajdasági Magyar Tudományos és Művészeti Akadémia/Vojvođanska akademija nauka i umetnosti, 2010, 31.

[20] Vö. Damnjan ANTONIJEVIĆ, Mit i stvarnost (Poezija Vaska Pope), Beograd, Prosveta, 1996, 336-337.

[21] Vasko POPA, Sabrane pesme, Vršac, Društvo Vršac lepa varoš, 1997, 371. Nyersfordí­tás­ban: „Szemtől szemben a fallal// Se szép se csúnya nem vagyok/ Arcom nincsen” […] „Szív nélkül vagyok itt// A fal előtt/ Szintén falazattá válok”

[22] LOSONCZ Alpár, i. m., 210.

[23] A szöveget FÜZI László jóvoltából a Forrás folyóirat tette nyilvánossá 2002-ben, má­jusi példányának 32. oldalán.

[24] Az 1980-as évtized első harmadában íródhatott strófákat a megnevezett költőbarát, Za­lán Tibor kommentárjaival adta közre nemrégiben az Irodalmi Jelen Online.

[25] Hálás köszönettel tartozom THOMKA Beátának, aki e neki ajánlott költemény gép­ira­tát rendelkezésemre bocsátotta.

[26] THOMKA Beáta, A dia- s egyéb dalok margójára, SZIVERI János, Dia-dalok, Újvidék, Književna zajednica Novog Sada/Újvidéki Íróközösség, 1987, 91.

[27] Vö. Damnjan ANTONIJEVIĆ i. m., 80.

[28] Ehhez Sanja JUKIĆ – Goran REM, Panonizam hrvatskoga pjesništva I., Budimpešta / Osijek, Filozofski Fakultet Univerziteta Eötvösa Loránda u Budimpešti / Ogranak DHK sla­vonsko­baranjskosrijemski, Osijek Filozofski fakultet u Osijeku, 2012, 449-450.

[29] Jovan ZIVLAK, Extázis és reszketés (Sziveri János költészete), ford. ORCSIK Ro­land, Fosszília, 2006/1, 98.

[30] THOMKA Beáta, Túl ama bizonyos ponton (Sziveri János: Magánterület) = Th. B., Át­tet­sző könyvtár, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1993, 141.