Virág virága

A Vigiliának és munkatársainak,
az ünnep előestéjén kitartóan virrasztók tiszteletére

A leuveni egyetemi könyvtár háborús veszteségeinek pótlására kijelölt bizottság 1922-ben a többi közt egy olyan latin nyelvű kódexet is vásárolt, „melynek egyik lapja – olvasható a budapesti Napkelet 1923. februári számában – váratlan meglepetést és gyönyörűséget tartogatott”. 

A hír a tudományos életben szokatlan gyorsasággal körvonalazódott. Georg Leidinger müncheni könyvtárigazgató a kódex könyvészeti adatainak rögzítésekor észrevette, hogy benne más nyelvű szöveg is szerepel. Franz Babinger egyetemi magántanárhoz, a közismert poliglotthoz fordult, aki felismerte a vendégszöveg magyar voltát, s felhívta rá a berlini Collegium Hungaricum igazgatójának, Gragger Róbertnek a figyelmét. Klebelsberg Kunó, a magyar kultuszminiszter Jakubovich Emilt, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóőr paleográfusát küldte ki a kódex és a szöveg megtekintésére. Gragger Róbert a lehető legrövidebb időn belül összeállította és kiadásra előkészítette az újonnan fellelt nyelvi emléket bemutató magyar és német nyelvű közleményeit. Ezeknek a megjelenése előtt a magyar közönség napilapból és irodalmi folyóiratból tájékozódhatott az emlékről.  

Az elsőbbség mindenképpen a Nemzeti Újságé, amelynek 1923. január 30-i száma A legrégibb magyar vers felfedezése címmel jelenti: „A magyar nyelv és magyar irodalom történetében nagy jelentőségű eseményként emelkedett ki a Magyar Tudományos Akadémia január 29-én, hétfőn délután tartott összesülése. Ezen az ülésen mutatta be Gombocz Zoltán dr. egyetemi tanár a második legrégibb magyar nyelvemléket, amely eddig a legrégibb magyar vers.” A napilap részletezi a Gragger Róbert összeállította és Gombocz Zoltán ismertette tudnivalókat, és elsőként közli a nyelvemlék, úgymond, „betű szerinti és mai magyar nyelvre átírt” szövegét.

Korábbi fogalmazású, de későbbi, 1923. februári megjelenésű az a folyóiratcikk, amelynek egyik mondatrészletét fentebb már idéztem. A cikk címe Magyar vers az Árpád-kor végéről, −rv− betűjegyes szerzője pedig Horváth János, a folyóirat szerkesztője. A tudós szerző és szerkesztő cikkében hangsúlyozza, hogy a nyelvemlék betűhív másolatát nem közölheti, mert az első közlés joga nem őt illeti. „Hogy azonban olvasóink e régi magyar versről legalább megközelítő benyomást kaphassanak – fűzi hozzá, egyúttal a cikk tördelésére is utalva −, közöljük (baloldalt) a verset, lehetőleg az egykorú ejtés szerint. Mellette pedig (jobbról) mai nyelvre tesszük át értelmét.” A közlést rendkívüli esztétikai érzékre és érzékenységre valló kommentár kíséri: „nem akármilyen átlagvers maradt reánk az 1300 körüli évekből, hanem egy kivételes költői fogékonysággal, eleven ritmusérzékkel, naivnak is, merésznek is egyaránt lenni tudó, termékeny stíluskészséggel megáldott magyar embernek valóban halhatatlanságot érdemlő, szép alkotása”. A megállapítást az Erdélyi János népköltési gyűjteményéből viszonyítási alapul közölt − későbbi nyelv- és versállapotot tükröző − strófák igazolják:

Nyugodjál már virágom, / Meghervadt aranyágom. / Jézus, fényes csillagom! / Árván maradt édes anyád, / Aki gondot viselt reád. / Jaj, jaj édes magzatom! // […] // Oh én szelíd galambom, / Gyászba borult hajnalom. / Jézus, fényes csillagom! / Oh bár veled meghalhatnék, / Egy koporsóba fekhetnék. / Jaj, jaj édes magzatom!

Az idézett strófák, talán éppen túldíszítettségük következtében, erőtlenebbek, mint az 1300 körül lejegyzett Mária-siralom sorai. Aminthogy, szabályozottságuk folytán, erőtlenebbek Áprily Lajos átírásának strófái is:

Ó, virágok virága, / fényességes világ, / kínok-gyötörte tested / vasszeggel verik át. // […] // Halál, szakassz le engem, / csak hagyd meg gyermekem. / Maradjon meg királynak / és úrnak lelkemen.

Az összehasonlítás próbáját fölényesen kiálló, felülmúlhatatlan szépségű Ómagyar Mária-siralomról írja Horváth János: „Nemsokára minden iskolás gyermek könyv nélkül fogja tudni […] Megtanulja kedvvel, könnyen, gyönyörűséggel. És tanulja is meg! Ugyanaz a ritmus cseng ki belőle, melyet játékverseiből ismer, s melyet édesanyja bölcsődalaiból csaknem az élettel egy időben fogott fel lelkébe […]”

Horváth János szavait mérlegelve, Kodály Zoltán 1948-ban nemzetközi konferencián elhangzott szavait tovább gondolva elmondhatnók: gyermekeink (vers)zenei nevelése a születésüket megelőző hónapoknál évszázadokkal korábban, eleink nyelvi eszmélkedésének, kulturális önmagára találásának időszakában kezdődött.