Verses interjú Zalán Tiborral
A nők angyali párlatok álmodóknak.
Mint olyanok, így ehetetlenek.
Vagy, mert párlatként, túl rágósak.
Túlrágósak. Különben sem szeretem
az olyan játékokat, amelyekben
istenek és ördögök játszanak
úgy, hogy az embert kihagyják a játékukból.
[…]
A nőkről készült sorozatom végére elkészült az egyik legfontosabb verses interjú is. Zalán Tibor József Attila- (1987) és Magyarország Babérkoszorúja-díjas (2015) költő, író, dramaturg, irodalomszervező, pedagógus, egyetemi tanár. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét 2005-ben vehette át. Idén Abony város díszpolgára lett. Honlapján, a Biographical Data önéletrajzában ezt olvashatjuk – kiegészítve a megírás óta eltelt változásokkal: „1954-ben születtem. Abonyban nőttem fel, iskoláimat ugyanitt, Nagykőrösön illetve Szegeden végeztem. Magyar-orosz szakos tanári diplomával rendelkezem. Az egyetem elvégzése után évekig voltam munkanélküli, majd tanár a Kvassay- és a Semmelweis Szakközépiskolában, a törökbálinti Kísérleti Gimnáziumban illetve az óbudai Zsigmond Líceumban; a Kortárs segédszerkesztője majd versrovatvezetője, a Szivárvány chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztője, a Kelet főszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője. Dramaturgként dolgoztam a Kolibri Színházban, a zalaegerszegi Griff Bábszínházban; jelenleg a Békéscsabai Jókai Színházban töltöm be ugyanezt a munkakört. Dramaturgiát, drámaelméletet, színház- és drámatörténetet tanítottam az Iparművészeti Egyetemen, az egri Eszterházy Főiskolán, a békéscsabai Színitanházban, illetve tanítok most is a Théba Akadémián, valamint az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen. Óbudán élek, két gyermekem van, Sára és Judit; feleségem Szentpétery Csilla, a Kanematsu Corporation japán cég üzletkötője. Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.”
Több műfajban alkot, verseket, prózákat, mesekönyveket, esszéket ír. Drámáit, meséit rendszeresen játsszák a színházak szerte az országban és határainkon túl is.
„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” Shakespeare. Te hogy gondolod?
A nők angyali párlatok álmodóknak.
Mint olyanok, így ehetetlenek.
Vagy, mert párlatként, túl rágósak.
Túlrágósak. Különben sem szeretem
az olyan játékokat, amelyekben
istenek és ördögök játszanak
úgy, hogy az embert kihagyják a játékukból.
Vagy az ember (ebben a bon mot-ban)
a zabáló isten? Talán a konyhában
szorgoskodó ördög?
Jól hangzó faszság ez a
Shakespeare-beszéd, ha komolyabban
belegondolunk
„Megkoszorúzva női karoktól vallok.” Kosztolányi Dezső. És Te? Kiké azok a női karok?
Női karok? Női karmok.
Az én koszorúmat már
búcsúzók fonják
emlék-karjukkal.
Ha voltak is női karok,
az életemmel együtt
elfoszlani látszanak az időben.
Ősz van már
„Nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.” Radnóti Miklós. Hányszor és kik iránt éreztél hasonlót?
Az ember csak írás közben,
öntudatlanságban teszi meg
azt a lehetetlen kísérletet
(engedi magához a kísértést),
hogy a létet összehasonlítsa
egy nő által benne kiváltott
rajongás-élménnyel.
Nem vagyok vallomásos alkat.
Bizonyára, s talán nem is…
Az író magánélete
különben sem tartozik
az olvasóra! Amúgy pedig,
akit soha nem ismerünk meg
(ahogy a lét[ünk] is ismeretlen
marad előttünk, amíg létezünk),
csak a megismerhetetlenséget
tudjuk le- és megírni
„Bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait.” József Attila. Szerinted a semmiség köde a nő vagy a férfi számára semmibb?
Ezt a József Attila-i
sort nem értem. Amennyiben
a semmit érti semmiségen, úgy
már értelmezhetővé válik, talán,
hogy mire gondol. A szerelmi
együttlét minden tiszta alkalma
valóban megsemmisülés,
a franciák által használt
„kis halál” értelemben.
A nő éppen nem semmiség,
hanem egy kimondottan erős
lelki és fizikai mozgásokra
kényszerítő univerzum. Aki
magát a nőt tekinti semminek
(semmiségnek), az nem csak
a szerelemhez nem ért, de az
embert (a férfit) sem találta
még föl önmagában. Semmibb?
Van a mindenségnél mindenebb
„Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” Pilinszky János. Éreztél már ilyet?
Csak ilyet éreztem,
és még valami olyasmit:
te lehúnyt szemmel élsz
a sírásomon
[a nőket kikről a verseket írjuk
nem ismerjük. talán a ködök mögött…]
a nőket kikről a verseket írjuk
nem ismerjük. talán a ködök mögött
kelő napban hajtják félre sápadt fejüket
talán elnéznek bennünket keserű cigarettáink
füstjén túlról
irgalmatlanabbul mint a csecsemőt
keressük lakhelyüket s lángoló ruhában járnak
parazsas mezőkön mindhiába. hívjuk őket és
szánkban felugat a jég
talán álmodók átitatódott koponyája
őrzi elviselhetetlen csöndjüket. talán e fehér
tébolyban válik felismerhetővé szédítő létezésük
írjuk a verseket melyeket ők nem olvasnak soha
róluk kik éjszakánként a holdból éneklik ránk
verejték-ingeinket kik elszállnak a fák felett
könnyű nyári ruhákban a nőkről kik
a verseinkben fonnyadnak háziasszonyokká anyákká
kölcsönkért rongyokon kuporgó szeretőkké. homlokukban
megköt a halál. kialszanak a finom rézcsengők táncoló mellükben
poharaink homályán át még látjuk őket. szelíd
hátukat hintázó farukat ahogy elmennek tőlünk
a piros alkonyatban hogy másokkal legyenek immár mindörökre
boldogtalanok
Janáky Marianna
Fotó: Stekovics Gáspár