Tiszatájonline | 2015. november 23.

Verses interjú Zalán Tiborral

A nők angyali párlatok álmodóknak.
Mint olyanok, így ehetetlenek.
Vagy, mert párlatként, túl rágósak.
Túlrágósak. Különben sem szeretem
az olyan játékokat, amelyekben
istenek és ördögök játszanak
úgy, hogy az embert kihagyják a játékukból.
[…]

A nőkről készült sorozatom végére elkészült az egyik legfontosabb verses interjú is. Zalán Tibor József Attila- (1987) és Magyarország Babérkoszorúja-díjas (2015) költő, író, dramaturg, irodalomszervező, pedagógus, egyetemi tanár. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét 2005-ben vehette át. Idén Abony város díszpolgára lett. Honlapján, a Biographical Data önéletrajzában ezt olvashatjuk – kiegészítve a megírás óta eltelt változásokkal: „1954-ben születtem. Abonyban nőttem fel, iskoláimat ugyanitt, Nagykőrösön illetve Szegeden végeztem. Magyar-orosz szakos tanári diplomával rendelkezem. Az egyetem elvégzése után évekig voltam munkanélküli, majd tanár a Kvassay- és a Semmelweis Szakközépiskolában, a törökbálinti Kísérleti Gimnáziumban illetve az óbudai Zsigmond Líceumban; a Kortárs segédszerkesztője majd versrovatvezetője, a Szivárvány chicagói-budapesti folyóirat társszerkesztője, a Kelet főszerkesztője, a Kortárs Könyvkiadó sorozatszerkesztője. Dramaturgként dolgoztam a Kolibri Színházban, a zalaegerszegi Griff Bábszínházban; jelenleg a Békéscsabai Jókai Színházban töltöm be ugyanezt a munkakört. Dramaturgiát, drámaelméletet, színház- és drámatörténetet tanítottam az Iparművészeti Egyetemen, az egri Eszterházy Főiskolán, a békéscsabai Színitanházban, illetve tanítok most is a Théba Akadémián, valamint az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen. Óbudán élek, két gyermekem van, Sára és Judit; feleségem Szentpétery Csilla, a Kanematsu Corporation japán cég üzletkötője. Szemem színe kék, ha boldogtalan vagyok, akkor zöld, és ez elég sűrűn előfordul velem.”

Több műfajban alkot, verseket, prózákat, mesekönyveket, esszéket ír. Drámáit, meséit rendszeresen játsszák a színházak szerte az országban és határainkon túl is.

„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” Shakespeare. Te hogy gondolod?

A nők angyali párlatok álmodóknak.

Mint olyanok, így ehetetlenek.

Vagy, mert párlatként, túl rágósak.

Túlrágósak. Különben sem szeretem

az olyan játékokat, amelyekben

istenek és ördögök játszanak

úgy, hogy az embert kihagyják a játékukból.

Vagy az ember (ebben a bon mot-ban)

a zabáló isten? Talán a konyhában

szorgoskodó ördög?

Jól hangzó faszság ez a

Shakespeare-beszéd, ha komolyabban

belegondolunk

„Megkoszorúzva női karoktól vallok.” Kosztolányi Dezső. És Te? Kiké azok a női karok?

Női karok? Női karmok.

Az én koszorúmat már

búcsúzók fonják

emlék-karjukkal.

Ha voltak is női karok,

az életemmel együtt

elfoszlani látszanak az időben.

Ősz van már

„Nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.” Radnóti Miklós. Hányszor és kik iránt éreztél hasonlót?

Az ember csak írás közben,

öntudatlanságban teszi meg

azt a lehetetlen kísérletet

(engedi magához a kísértést),

hogy a létet összehasonlítsa

egy nő által benne kiváltott

rajongás-élménnyel.

Nem vagyok vallomásos alkat.

Bizonyára, s talán nem is…

Az író magánélete

különben sem tartozik

az olvasóra! Amúgy pedig,

akit soha nem ismerünk meg

(ahogy a lét[ünk] is ismeretlen

marad előttünk, amíg létezünk),

csak a megismerhetetlenséget

tudjuk le- és megírni

„Bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait.” József Attila. Szerinted a semmiség köde a nő vagy a férfi számára semmibb?

Ezt a József Attila-i

sort nem értem. Amennyiben

a semmit érti semmiségen, úgy

már értelmezhetővé válik, talán,

hogy mire gondol. A szerelmi

együttlét minden tiszta alkalma

valóban megsemmisülés,

a franciák által használt

„kis halál” értelemben.

A nő éppen nem semmiség,

hanem egy kimondottan erős

lelki és fizikai mozgásokra

kényszerítő univerzum. Aki

magát a nőt tekinti semminek

(semmiségnek), az nem csak

a szerelemhez nem ért, de az

embert (a férfit) sem találta

még föl önmagában. Semmibb?

Van a mindenségnél mindenebb

„Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” Pilinszky János. Éreztél már ilyet?

Csak ilyet éreztem,

és még valami olyasmit:

te lehúnyt szemmel élsz

a sírásomon

 

[a nőket kikről a verseket írjuk

nem ismerjük. talán a ködök mögött…]

 

a nőket kikről a verseket írjuk

nem ismerjük. talán a ködök mögött

kelő napban hajtják félre sápadt fejüket

talán elnéznek bennünket keserű cigarettáink

füstjén túlról

irgalmatlanabbul mint a csecsemőt

keressük lakhelyüket s lángoló ruhában járnak

parazsas mezőkön mindhiába. hívjuk őket és

szánkban felugat a jég

talán álmodók átitatódott koponyája

őrzi elviselhetetlen csöndjüket. talán e fehér

tébolyban válik felismerhetővé szédítő létezésük

írjuk a verseket melyeket ők nem olvasnak soha

róluk kik éjszakánként a holdból éneklik ránk

verejték-ingeinket kik elszállnak a fák felett

könnyű nyári ruhákban a nőkről kik

a verseinkben fonnyadnak háziasszonyokká anyákká

kölcsönkért rongyokon kuporgó szeretőkké. homlokukban

megköt a halál. kialszanak a finom rézcsengők táncoló mellükben

poharaink homályán át még látjuk őket. szelíd

hátukat hintázó farukat ahogy elmennek tőlünk

a piros alkonyatban hogy másokkal legyenek immár mindörökre

boldogtalanok

 

 Janáky Marianna

Fotó: Stekovics Gáspár