tiszatáj | 2020. május 17.

Verses interjú Villányi Lászlóval

„Villányi László korokat, érzéslehetőségeket, letöréseket, vígságokat, pontos képeket és képzelgéseket ad, ámulatos a változatossága… Egyre olvasom, egyre jobban csodálom. Villányi a mindenkori élvonalak egyik írója, érzelmi felhangjai-lényege révén nem is olyan bő – másképp, persze, tágas – társaságban.” – írta Tandori Dezső… – JANÁKY MARIANNA SOROZATA

Villányi László költő. 1990 és 2020 között volt a nívós győri Műhely folyóirat főszerkesztője. 2015-ben a Magyar Tudományos Akadémia Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiája felvette tagjai közé. Neve húsz kötettel, számos, többek között József Attila-díjjal fémjelzett. A mindenek előtt 2020-ban jelent meg. „Villányi László korokat, érzéslehetőségeket, letöréseket, vígságokat, pontos képeket és képzelgéseket ad, ámulatos a változatossága… Egyre olvasom, egyre jobban csodálom. Villányi a mindenkori élvonalak egyik írója, érzelmi felhangjai-lényege révén nem is olyan bő – másképp, persze, tágas – társaságban.” – írta Tandori Dezső. Villányi László új kötetére is jellemző mindez. 

Kimméria című könyvét 2015-ben adták ki. „Poétikus, autopoétikus, erotikus, transzcendens. Ezek a jelzők jutottak eszembe Villányi László legutóbbi, Kimméria című kötetének olvasása során. Poétikus, vagyis teremtő, hiszen egy, az olvasó előtt eddig ismeretlen világot teremt meg, annak teljes mitológiájával egyetemben. Autopoétikus, mert ezen a teremtett világon belül önmagát is fölépíti, Kimméria lakójává, kimmérré kreálja. Erotikus, mert a megjelenített világ legfelsőbb vezérelve és vallása a szerelem, célja a szerelem beteljesülése, a NŐ kultikus imádata a legfelsőbb imperatívusz. Transzcendens, lévén, hogy ebbe a szöveg által létrehozott lehetséges valóságba csupán saját megismerési korlátait átlépve juthat be az olvasó, miként azt tette a szerző is, és erre a megismerési határok átlépésére van szükségünk, amikor találkozunk Kimméria lakóival, alkotásaikkal, az őket körülvevő flórával és faunával, spirituális közegükkel, szembesülünk történelmükkel, mítoszaikkal, hagyományaikkal, szokásrendjükkel.” – írta Fekete J. József kritikájában. Hasonlóak jutottak eszembe, amikor olvashattam a könyvet, ezért is köszönöm Villányi Lászlónak az interjút.

„Borzong a száraz nád, a sás, / Felszínre bugyborogja fájó / Sóhajait a rothadás / Borong a vízmosás, / Hegyomlás zaja / döndül messze. / A fonnyadt fű felül a tompa neszre, / És nyújtózik.” (Székely János) Rád milyen hatással van a természet? És mi a legkedvesebb természeti vonzerő számodra?

Versébe engedje-e az ártér felől érkező varjú

vagy héja hangját, tűnődik, én meg biztatom,

a feje fölött szálló tizenegy hattyú szárnycsapásait

se mellőzze, a citromsármány hatalmas csapatának

röptét nézve eszébe se jusson tömegiszonya,

nyugodtan ültesse mondatai közé a bársonyvirágot,

a sarkantyúvirágot, a lándzsalevelű árnyékliliomot,

ne törődjön vele, hogy roskadásig majd én hordom

rájuk a vizet, ne szégyellje elültetni az égőszerelem

magvait se, tavasszal hadd ámuljak piros szirmain,

s ne feledje a hajdani nyarat, a vízben gázolva

ijedt élvezettel hogyan rugaszkodott el, ha mély

gödörhöz ért, miként tanította úszni gyerekkora folyója.

„Fürödjünk meg a folyóban, szív a szívben, / Hiszen mi is tiszták vagyunk, / Hátha mi is elfolyunk a tiszta vízben.” (József Attila) A folyó és a szerelem milyen kapcsolatot jelentenek neked?

Örömöd nélkül nincsen örömöm,

hiába mondod: öreg vagy, én látom

a lányt, csodálom fájó csípődet,

újra meg újra megszeretlek, ha rám

nevetsz, hat évtized ráncai kezeden,

de ősz tarkómat simogatja, nap mint

nap hosszan nézhetem szép arcodat,

akárha száz idő óta, suhanok melletted

biciklimmel, merülünk együtt a folyóba,

előtűnik a sziget, ahol együtt éljük le

maradék életünket, ahonnan útra kelünk,

miért is véltük volna úgy, hogy már

elgondolhatatlan a kert, ahol otthon

vagyunk, ülünk a fűz alatt, fénybetűk

érkeznek a levelek résein, szavakká

imbolyognak, olvashatjuk a teljességet.

„Miért száradt ki a folyó, miért? / Gátat vontam rá, hogy enyém legyen, / Ezért száradt ki a folyó, ezért.” (Rabindranath Tagore) Szerinted mit üzent ezekkel a sorokkal az indiai költő, aki Balatonfüreden fát is ültetett gyógyulása emlékére.

Nem tudok elég lassan úszni

élvezve az összes zöldet

egyenként a folyó cseppjeit.

„Csak annyi az élet, mint futó felhőnek / Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.” (Petőfi Sándor) Mit gondolsz erről? Tudom, pár hónapja nem vagy már az általam is nagyon kedvelt Műhely folyóirat főszerkesztője.

Hunyadi utca, Kálvária utca, Pásztor utca, Pápai út,

ahol bizonyosan mindegyikünk járt gyerekkorában,

betévedhettél a Lomb utcába, én meg a Közép utcába,

láthattál focizni a Nádor téren, a Szent György téren

nézhettük, miként vonulnak az elefántok, puputevék,

egymás mellett kurblizhattuk bakancsunkra korcsolyánkat,

bolyonghattunk a nádasban, összekoccanhatott szánkónk

a Kálvárián, semmit sem tudva róla, hogy vesztőhely volt

hajdan a dombon, málnaszörpöt ihattunk a Harcsában,

biciklizhettünk a Rába felé, önfeledten lubickolhattunk

sárga vizében, megcsodálhattuk a szitakötők színeit,

akárha még mindig várakoznánk a sorompónál, olvasva,

hatvan éven túl is zárva tartható, míg megérkezik vonatunk.

„Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, krikszkrakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?” (Nemes Nagy Ágnes) Az idézet magában foglalja a kérdéseim. Mit válaszolsz?

Biciklijével délután szeret elindulni a folyóhoz,

amikor fák mögé érnek a fények, a töltésen

súlytalanná emeli őrangyala, s mint a szerencse

fiának, megmutatja korlátait, szavakat kap

ajándékba, s erőt, hogy elvesse némelyiket,

tudja jól, a hit a reménylett dolgoknak valósága.

Janáky Marianna

Fotó: Marcali Gábor (2020)

Villányi László: mindenek előtt

Pesti Kalligram

Budapest, 2020

88 oldal, 2990 Ft