Verses interjú Papp-Für Jánossal
Papp-Für János, költő, szerkesztő, irodalomszervező (Hajdúböszörmény, 1976). Irodalmi pályája a kétezres évek elején kezdődött. 2002-óta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban – a Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom, Vigilia, Műút, Bárka, Prae, Eső, Agria, Helikon, Apokrif, Látó, Nézőpont, Hévíz, Tiszatáj, Parnasszus, Székelyföld, Pannon Tükör, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha, KULTer.hu hasábjain […]
Papp-Für János, költő, szerkesztő, irodalomszervező (Hajdúböszörmény, 1976). Irodalmi pályája a kétezres évek elején kezdődött. 2002-óta publikál rendszeresen irodalmi folyóiratokban – a Magyar Napló, Hitel, Élet és Irodalom, Vigilia, Műút, Bárka, Prae, Eső, Agria, Helikon, Apokrif, Látó, Nézőpont, Hévíz, Tiszatáj, Parnasszus, Székelyföld, Pannon Tükör, Irodalmi Jelen, Spanyolnátha, KULTer.hu hasábjain.
Eddig öt kötete jelent meg: Rámcsukódott ajtók mögött (2007); Metszetek (2008); apokrif (az út) (2009) Alföld Kiadó; Nehogy egyedül (2013) Magyar Napló Kiadó; Minden után (művészeti kórtanok) címmel verseskötet Magyar Napló Kiadó (2015)
Előkészületben: árnyékapa (2016) versek
Költészetéről írta Jókai Anna a Nehogy egyedül kötete kapcsán: „A szeretet Papp-Für János lírájában gyakran szül szorongást. Amilyen intenzív a szeretet, ha megvan, olyan intenzív a hiánya. Ez a költészet nem önszerelem. Inkább önvád: mert az igaz szerelemben a sok is kevés. A szánkban ott ragadnak a legfontosabb szavak. A terített asztalon a kenyér mellett villognak a kések. „…nem bírom reggel a késeket. téged, vagy engem mindig felsértenek.”
„A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” Shakespeare. Te hogy gondolod?
TEMPLOMBAN
1.
amit mondasz, inkább elhiszem,
csak ne ígérd meg. ha mégis ígérsz,
tedd úgy, mintha háttal állnál,
vagy úgy, mint aki indulni készül.
de inkább háttal állj, és semmiképpen ne
a szemembe mondd. nem, dehogy, a fogadalom
még Istent is meztelenre vetkőzteti. meg
se próbáld, onnan nincs vissza.
2.
a templom
hideg falán lecsapódik a pára, üveggolyóvá
formálódik a teremtő tenyerében, és ami üveg,
az egyszer úgyis. még most csak zuhan,
de mondjuk földet ér. belépünk a hatalmas
kapun egy olyan árnyéktakarásba, ahol
csak a vakok ismerik az utat. szédülünk
a magasságtól, és ez az ismeretlen, őrült zuhanás
most mindkettőnket térdre kényszerít. levetve az
összes ruhát, vacogunk egymás lélegzetében.
a jászol benépesedik, a bárányok közt megbújik
a gyilkos, végig rejtve marad. az ígéret olyan,
mint egy ima, vagy mint a hideg csempén
száradó lábnyom. de te mégis visszafordulsz,
a legutolsó pillanatban a szemembe nézel,
átdöfsz tekinteteddel, és újra feszül minden
addigi kereszt, amin elvéreztek a csupasz
könyörgések.
3.
összerogyok roppant előteredben,
látod; kértelek, nem hittél nekem. motyogsz
valamit, néma vagyok, utánam kapsz, lehajolsz,
mozdulatlan vagyok. ezek után addig kell sírnod,
míg meg nem emelkedik a vízszint megfeneklett
testem alatt, vagy amíg elő nem bújik a merénylő,
a szegeket tartja neked, velük bezúzhatod azt az
ablakot, amiről még le sem törölted könnyeidet.
kisétálunk a templomajtón, szemünkbe csak a Nap,
olyanok vagyunk, mint a lezuhant angyalok. hidd el,
a zsebkendők majd megszáradnak, csak a suttogás,
csak az marad meg mélyen az aranygyűrűbe vésve.
„Megkoszorúzva női karoktól vallok.” Kosztolányi Dezső. És Te? Kiké azok a női karok?
PÁRHUZAM
hideg lábad a takaró alatt,
márványcsönd, kilincstelen
éjszaka. visszavonhatatlanul
itt vagy, azt hiszem, én is.
a fiókban és a szekrényben is
ugyanolyan most a világ. minden
mozdulatlan, a szuszogás is valami
meghatározhatatlan anyag, minden
mindegy, hol és merre van. ebben
az összevisszaságban majd csak
reggel veszem észre, hogy párhuzamos
vagyok veled.
ÍGY
vitathatatlanul beáll az este,
minden elcsendesül, amikor
a lepedőt ránctalanná simítod.
könnyedén teszel-veszel, soha nem
láttalak fáradtnak. éjjeli lámpát
kapcsolsz, végleg kilakoltatod
a nappalt, és színültig öntöd
a szobát valami megmagyarázhatatlan,
homályos nyugalommal. gondosan
párnámra fekteted álmaimat, puha járásod
és a falióra hangja egymás nyomában lépdel,
s arra ébredek valamikor az éjszaka derekán,
hogy végérvényesen.
magadba ölelsz.
„Nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét.” Radnóti Miklós. Hányszor és kik iránt éreztél hasonlót?
A TÜKÖR IMPRESSZIÓJA
hajadat igazgatod a tükör mögötti csöndben,
fésűd láthatatlan íveket rendez a semmibe,
néha egy pillanatra megállsz, mintha ott
sem lennél, kételkedsz a porcelánhideg éj-
szakában. csak az angyalok képesek ilyen
csöndben lenni. eltávolodik tőled a tér,
végképp magadra maradsz, aztán kezed lendül,
még egyszer beletúrsz és felejthetetlenül
füled mögé simítod az elárvult tincseket.
csak nézlek a metsző résen át, észrevétlen
vagyok, tanácstalan hunyorgok valahová kívülre
szorulva, ahol már biztos nem veszed észre,
mennyire szégyellem, hogy csak ennyire szeretlek.
„Bejárhatom a semmiség ködén / termékeny tested lankás tájait.” József Attila. Szerinted a semmiség köde a nő vagy a férfi számára semmibb?
A CSIRKEPAPRIKÁS ÉS AZ ÚJJÁÉPÍTETT ÁLLOMÁS
amikor még csak a pad volt,
és a lesütött tekintetek pásztáztak
a kavicsok között, kezeink kerülgették
egymást, csak nézegetni jártunk
a henteshez, de azért szatyrot vittünk
magunkkal a húsnál is súlyosabb semminek.
szép és különleges volt az állomás
málladozó fala is, a dülöngélő kerítés
árnyékában bizonytalan csókok remegtek
szánkon. valami kivárhatatlanul lassan
értek össze a bőrök és a húsok. anyám
gyűlölte elvágni a csirke nyakát. egyedül
értem játszotta el a gyilkost. pedig én
már akkor szerettelek, és sokkal boldogabb
voltam tőled, mint a nokedlis csirkepaprikástól.
a leégett bőr mindig az apámé volt. addig
kaparta a lábos alját, míg anyám rá nem
csapta az ajtót, s ha már elmentünk otthonról,
megkönnyebbült az egész utca. mi ott
soha nem jártunk együtt. nem is volt arra
divat kéz a kézben. nem oda valók vagyunk
mi ketten. nekünk ez a pad való s a kavicsok,
ahol el lehet kerülni a tévedéseket. azóta
sem értem, mit szeretett az ocsmányul meg-
feketedett bőrön. azt hiszem, csak okot keresett,
hogy magára hagyjuk a dugi italával. mi csak
sétáljunk szép lassan, átkarolva szorosan
egymást, és ne felejtsük el, melyik út vezet
az újjáépített állomás felé.
„Lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.” Pilinszky János. Éreztél már ilyet?
TALAN-TELEN
hóesés utáni csönd vagy, vagy az sem,
még az sem. mindig valahol rejtve,
állandó takarásban. ujjlenyomat
a vékony por lepte tárgyakon. tükörben
foglyul esett kép. egy ottmaradt
tekintet az ablaküvegen. valami hiány,
valami folytoncsaklehetettvolna. fiók
a feltételezés szekrénytestébe tolva.
kőbe vésetlen hieroglifák mintája.
éppen csak annyi vagy, annyi lettél ma újra,
amennyit leírok rólad a lapszélen túlra.
HÁTTAL ÁLLSZ
amikor még vártalak,
amikor még várhattalak.
a végeláthatatlan járdán
feltűnt pálcikaalakod.
bonthatatlan kép.
ott topogsz,
nyomaid leváltak rólam.
s a különbség oly kicsi,
és éppen annyi,
hogy most háttal állsz.
Janáky Marianna