Verses interjú Cirok Szabó Istvánnal

Cirok Szabó István 1995-ben született Szabadkán. Budapesten él. Első kötete Agancspark címmel jelent meg 2019-ben, melyért az idén megkapta a Makói Medáliák irodalmi díjat. Celler Kiss Tamás írja a kötet fülszövegében: „Cirok Szabó István szelíd hangú költő. Nem fedezhető fel benne semmi az elsőkötetesek becsvágyából. Az lehet az érzésünk, hogy a szerzőnek egyáltalán nem is állt szándékában költőnek lenni, egyszerűen csak nem volt más választása. Olyan evidenciákat mond ki, amelyeket mindenkinek észre kéne vennie, mégse veszi észre őket rajta kívül senki. Hiszen ki ne tudná például, hogy van olyan szerelem, amelyben csak úgy tudunk ölelni, ahogy a borostyánok.Vagy hogy anyáink kézfején a domború erek valójában faágak. És valóban, ebben a verseskötetben, akár egy gyerekkorban, bármi megtörténhet.”

Pénz beszél, a kutya ugat. A költő is beszél? Te mire költötted a díjjal járó pénzt?

A szobában csak az üres cserép,

mint erdőirtás után egy magasles.

Fiatalság bolondság. Hányszor voltál szerelmes? Vagy szeretőid a szavak?

Majd elmesélek mást is, ennél csak

fontosabb dolgokat fogok mesélni,

végül is idővel elmesélek majd

mindent, mintha egy félszárnyú

denevért szögelnék az ajtómra –

engedlek közelebb.

A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Ez igaz? Te hazudtál már? Mikor és miért?

de most nem kell hazudnom semmit,

apám mesél arról a balesetről,

amit az újságban olvasott

a fiúról, aki túrázás közben

nyakig egy mocsárba süllyedt,

mire megtalálták, a rovarcsípések

a felismerhetetlenségig torzították az arcát,

úgy temették el, hogy senki sem volt

teljesen biztos benne, hogy kit temet.

Ki korán kel, aranyat lel. Ez a költőkre is igaz? Téged mikor kap el az írás flow?

Nem teszem el a mobilom, végig a

kezemben tartom, úgy járkálok ebben

a nyaralásban. Hunyorítva olvasom

újra a piszkozatokat, nem keresek

árnyékot, a part legnaposabb pontját

akarom megtalálni.

Lassan járj, tovább érsz. Honnan indultál és hová tartasz? Milyen álmaid vannak?

Ha végre kiveszik a manduláimat,

majd én is növesztek igazi nagy agancsokat,

legalább akkorákat, amekkorák a képeken vannak,

és majd a park fáin meg a kórház oldalán élesítem őket.

Janáky Marianna

Kapcsolódó írásunk:

Orcsik Roland laudációja >>>