Amikor éltem, senki nem írt nekem verset. Most, hogy már nem vagyok, hiába a szöveg, nem támaszt föl, a sírba sem száll alá, s most is csak szövegelek, mert mi mást tehetne egy költő ideát is, ha nem kárpitos, minthogy verseket farag, önmagán lógót, akár egy öngyilkos. De jól van ez így, a költő költsön szöveget, a kárpitos húzza át a bútorszövetet, s ha minden kötél szakad, csak akkor költsön a kárpitos odaát versre, nehogy nagy csapás érje. Avagy a költő is csak annyit tehet, nem markolássza többé az egeret, hagyja futni a szöveget, folyni ki a versből, vagy ha nem, hát maga a verstest löki ki magából az idegen szövetet, s ha ez a szöveg, mit most holtamban írok, meg is jelenik, azt úgyis gyorsan elfeledik, ahogyan engem is, és mást is, nem ment meg már semmiféle versoázis, mert ez is csak egy frázis, mondják majd rám, hogy nem normális dolog, hogy az ember még holtában is írogat, keresi a rímeket, számolgatja a verslábakat, s közben kínokat él át, mert azt reméli, hogy odaát az idő rostája őt majd talán megkíméli, de ahogyan merült már feledésbe nem egy költő, így végzem hát én is, ha letelik egy emberöltő, s hiába ölt egymásba szót a szó, hogy jöhetne már végre a zárszó, ha nem akaródzik befejezni… Aztán mégiscsak megpróbálom, s ha a kárpitos végre eltűnne ebből a versből, magával vihetne engem is (erre most jönnek a rímválaszok: genezis, aszkézis, szintézis…), ez már úgy tűnik, kész pszichózis… Csak lenne már egyszer tényleg végem, ha akarom, ha nem, ebben a rímben végzem.
