Várostérképből kiolvasott versek

– Első köteted 2009-ben jelent meg 150º címmel, ezt követte 2015-ben a Második ismeretlen. Úgy tűnik, mintha azóta ezzel a típusú munkával megálltál volna. Az viszont nem állítható, hogy kivonultál volna az irodalmi életből, hiszen aktívan részt veszel eseményeken, gondolok itt a rendhagyó irodalomóráidra, illetve a Hajdúböszörményi Írótáborban való rendszeres ottlétedre. Hogyan látod magad az irodalmi közösségben? Mit gondolsz, milyen szerepek, funkciók betöltése által segíted a működését?

– Egy ideje úgy érzem, költőként is van elfogadható identitásom. Mondom ezt úgy, hogy alkatilag nem igazán tudok kapcsolódni a kurrens irodalmi trendekhez, a szcénához. Ha hívnak, szívesen mutatom, hogyan és min dolgozom. Ezen túlmenően az irodalmi élet működését nem igazán tudom segíteni, nem vagyok irodalmár. Mindazonáltal fontos kérdésnek tartom, hogy a munkáim miként emlékeztethetik az olvasót felelős gondolkodásra, önreflexióra, együttérzésre, a szépségre. Ez, azt hiszem, együttműködik valamiféle küldetéstudattal. Például fontosnak gondolom a változtatásra, a tanulásra való készségek fejlesztését és a költészettel történő érzékenyítést.

– Azért is érdekel, hogyan látod magad ebben a közegben, mert az a benyomásom, hogy te egy aktív, megújulást támogató, aktualizálásra felhívó szerepet töltesz be, ez pedig messzemenően túlmegy azon a tendencián, ami kimerül a kötetírásban és a publikálásban. Ebből kifolyólag azt is gondolom, hogy másképpen tekintesz az irodalomra és az irodalmi életre is, mint a többség. Hogyan véleményeznéd a mai magyar irodalmi közösségeket és intézményrendszert?

– Egy közösséget többé-kevésbé politikai célok vezetnek. Akkor is, ha esztétikai vagy karitatív a vezérmotívum, főleg ha intézményesül. Mégis, ahogy én látom, sokszor nem a politika jelenléte zavaró, hanem a negatív konnotációk. Például Magyarországon most gyakorlatilag dualista a rendszer. Szerintem Európa közepén 2022-ben ez tökbéna, lényegében tragikus. Ha figyelembe vesszük, hogy arcpirítóan fiatal a demokráciánk, talán nem is annyira meglepő, hogy nem tudunk vele mit kezdeni, hogy kábé elméleti. Ráadásul a minőség és az innováció a legritkább esetben rangsorol. Szerintem a minőség és az innováció javára még tévedni is többet kellene.

– A szövegeidre jellemző, hogy kísérletezel: a szavak összeolvashatóságának variálhatóságával, a szokatlan képek társításával, illetve a versek más (természet)tudományi vagy művészeti ággal való összevonásával gyakran játszol. Tervezel-e később a zenével is bármiféle fúziót létrehozni – elvégre korábban pszichedelikus rockot játszottál?

– A társművészeti alkotás érzékeny terep. Különösen jó ízlést és alázatosságot követel. Ha az irodalom felől közelítjük meg a kérdést, szerintem ritka a hiteles, őszintén többnemű produktum. Ahol az auditív, a vizuális és a retorikai terek erőlködés nélkül egybejátszanak, ahol a szerzők és a rétegek nem esnek le egymásról. Nem szeretem, ha ez a jelenség stratégiai lózunggá silányul. Szerintem a tudományos innovációk és az új médiumok komoly lehetőséget kínálnak a költőknek is. Mindenesetre, ha a szövegem és a zeném a jövőben elkezdenek egy szerelemgyereken dolgozni, azt észre fogom venni, és megígérem, hogy világra segítem.

– Hol, milyen formában találkoztál a MAPoetryvel? Milyen tapasztalataid vannak az eddigi workshopokkal kapcsolatban?

– A MAPoetry név könnyen adta magát. Nem kellett sokat agyalni rajta. Az irodalomtörténeti előzmény nekem Papp Tibor Tér/vers/képek című kötete. Az ötlet pedig budapesti bolyongások közben merült fel. Hogy egy rakás közterület neve mennyire vagány. Hogy ezekből hiperszöveget kéne írni. A workshopok fantasztikusak. Az emberben elemi alkotóenergiák rejlenek. Hogy ki tudjuk-e tapintani, társadalmi felelősség. Nyitottsággal és nagyfokú kreativitással találkozok minden alkalommal. A műhely iránt érdeklődők alkotásait olvasva ez nem is szorul különösebb magyarázatra. 

– Mind a köteted lapjain elhelyezkedő szavak – amelyek az összeolvashatóság variálhatósága szempontjából gyakran más szabályrendszerben helyezkednek el –, mind a MAPoetry kapcsán felmerült bennem többször is a kérdés, hogyan viszonyulsz a térhez? Milyen térlátás jellemez, mennyire tudatosan irányítod rá erre a témára a figyelmed akár a költészetedben, akár a mindennapokban? Tervezel-e a későbbiekben is foglalkozni ezzel a témával?

– A tér nekem nagyon fontos. Ezt talán a sportból hozom. A kosárlabdapályán mindig tudnod kell, ki hol van. Tudnod kell, merre érdemes tölteni a teret, merre forgatni a labdát. Vonzódom a spacialista stílusjegyekhez. A zenében ezért igyekszem a gitárcentrikus motívumokat az ambient szférikus, dilatáló tereibe ágyazni. A MAPoetry pedig komoly lehetőséget kínál a költészet és a kiterjesztett valóság összekapcsolására. A szingularitás mellett újabban ez foglalkoztat.

– Az első két köteted megjelenése között 6 év telt el, 2015 óta pedig – úgy tűnik – szintén szünetelsz. Várható a közeljövőben tőled újabb gyűjteményes, írott munka?

– Tanösvény a Spitzbergák alatt című lírai útinaplóm a 2023-as könyvhétre jelenik meg, a FISZ Hortus Conclusus sorozatában. Metanoia című, logo-mandalákat tartalmazó kártyakönyvem nyomdakész, a finanszírozása neuralgikus. Bibliofil kiadványról van szó, kreatív papírok, speciális doboztest stb. Ha könyvtárgyról van szó, nem szívesen kötök kompromisszumot. Mostanában többen javasolták a közösségi finanszírozást. Talán belevágok.

Borbíró Bíborka

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)