Tiszatájonline | 2023. március 3.

Várakozók

HUSZTHY VIOLA

Huszthy Viola 1991-ben született Budapesten, olasztanárként és fordítóként dolgozik, emellett a neveléstudomány területén végez kutatómunkát. Prózai írásai eddig az ÚjNautilus, a Napút és a Látó irodalmi folyóiratokban jelentek meg. Jelenleg első regényén munkálkodik.

A lány mélyen a pohárba néz, kicsit hagyja, hogy buborékok pattanjanak az arcába, így frissül fel a szórakozóhely fullasztó melegében, nagyokat kortyol a vodkaszódából. Mikor felpillant az italból, barátai sokatmondón mögé mutogatnak, közben lelkesen integetnek az újonnan érkezőnek, belép a fiú. A lány megfordul és épp szembe találja magát az ismerős mellkassal. A fiú fölé magasodik, lemosolyog rá, mint elégedett gazda a kiskedvencére, megborzolja haját és ellép mellette, egyenesen a pulthoz megy. A lány lenyelné a kortyot, de elakad a garatban, zavarában ráküld egy újabbat is, a túl sok buborék a nyelőcsőben olyan akár a fiú, egyszerre pezsdítő és torokszorító. Végre nyel egy fájdalmasat. Mintha valami kutya lennék, gondolja bosszúsan. Igazít egyet felborzolt haján és torkát simogatva utána csörtet. Mohón kiissza maradék italát, és eltökélten a bárpultra teszi az üres poharat. Finom mozdulattal felteszi könyökét is, fejét féloldalt rádönti, helyet követel magának a fiú látóterében. Amikor az végre ránéz, hozzáhajol és nekiszegezi – Meghívsz?

A fiú szófogadón a pultoshoz fordul és kikér még egy kört abból, amit épp magának rendelt, aztán a lány felé tolja az érkező pohár sört. – Nem sörözöm – mondja az.  Pedig a sör mindig jó – tér ki könnyed mosollyal a fiú, akit nem érdekelnek összetett igények. A lány elhúzza száját és elveszi a keserű poharat, nem lesz itt gin és tonik.

A sötét embermasszában a fekete tér közepe felé sodródnak, előbb a massza mozgását kell felvenniük, majd a mellettük rángók határait térképezik fel, az ismeretlenekkel lazán súrlódhatnak, az ismerősökkel barátságosan összedörgölőzhetnek, a szemben rugózó veszélyhez még nem nyúlnak. Ez mozgásuk kimondatlan szabálya. A fiú ügyesen egyensúlyoz, a lány itala ki-kilöttyen. Amikor már felvették az egyenletes tömegmozgást, egymást kezdik szemrevételezni a sötétben. Rég nem találkoztak.

Odafentről vékony fénynyalábok pásztázzák a tömeget váratlan, éles csíkokat vágva ki az arcokból. Mindig így látják egymást, ritkán felvillanó fénycsíkokban, darabosan, valószerűtlenül. Sosem napfényben, sosem teljes valóban. Kettő elmúlik. Éjjel kettő után furcsán lelassul az idő, háromig vánszorog, aztán újból felgyorsul. A hely még mindig tele, de a barátok, akik nem akadtak sötétben villódzó társra, egyazon feszültségre villanó fénycsíkra, lassan elszállingóznak.

A lelassuló óra idején kiválnak a tömegmozgásból és kimennek a szórakozóhely elé. A széles járdán kis csoportokban, elszórtan állnak, sűrű leheleteket füstölnek a tumultusban megfáradtak, sodort cigarettákat, vagy két slukk között tiszta decemberi levegőt szívnak. A lány már indulna, óvatosan a fiú karja után nyúl, de az lerázza és int neki, hogy várjon. Míg a járda melletti korláthoz támaszkodik és sértődötten cigit gyújt, a fiú körbe parolázza az odakint ülőket. Az emberek nevetve lehelnek felé, őt mindenki ismeri, népszerű a maga nemében. Ok nélkül kedvelik. A kevés, aki nem kedveli, jó okkal utálja.

A dohány lassan szűrőt ér, a lánynak nincs kedve cseverészni, igaz, hogy nincs is kivel. Csak azt várja, hogy végre együtt elmenjenek innen. De a fiú ráérősen beszélget, jókedvűen magyaráz egy ismerősnek. Velem sosem beszél ennyit, gondolja a lány. Tulajdonképpen itt is hagyhatná őt a francba. Talán észre sem venné, ha eltűnne. Újabb cigit keres a táskában, fejében pedig jó okot, indulni készül és megutálni őt, amikor hirtelen összerezzen egy érintésre. A fiú karja nehezedik vállára, az útra szegezi tekintetét és egy félmosollyal bólint neki – mehetünk. Hát visszateszi dobozába, már nem kell a cigi, nem kell az ok sem.

A belváros felé indulnak, nem világos, kihez mennek. A lány mégis biztos benne, most valamelyikükhöz. Régen volt már, de így szokták.

A fiú valamit maga elé dörmög. A lány érzékei tompák, semmit nem hall.

– Mi? – kérdez vissza üvöltve. A benti zaj megrongálta hallójáratait, hirtelen éveket öregszik és nagyot hall.

– Nekem még mennem kell valahova…

A lány a fejét ingatja, nem hisz neki. Biztos csak kéreti magát.

– Én meg éhen halok – mondja a fiúnak még mindig hangosan, mialatt nagyot kordul a gyomra.

Csendben sétálnak a város köldöke felé, még mindig a lassú óra telik kettő és három között, sehol egy éjjel-nappali, a gyorséttermek és a pizzaszeletesek már rég lehúzták a rolót. Ilyenkor csak a gíroszosnál van élet és étel. Valóban, a sarkon feltűnő étteremben vörös fűtőszálak izzasztják szüntelen a fűszeres hússzeleteket. A szablyával kezében álldogáló török fickó egészen másfajta janicsár, mint a középiskolás olvasmányoké, ő a pesti éjszaka barátja, testvére, apja, anyja, kedélyesen köszönget az ablaka előtt elhaladó népeknek, sosem fárad, mindig derűs és szó nélkül megeteti az éjjeli éhségben szenvedőket. A fiú egyenesen befordul a kis étkezdébe, a lány lecövekel az ajtóban.

– Nem bírom a gíroszt – mondja, és gyanakvással méregeti a forgó húsoszlop alatt kallódó cafatokat, ahogy a mögöttük vigyorgó janicsárt is.

A fiút nem tartja vissza a válogatós lány panasza, már le is tett az üvegpult előtti fémcsövekre két tálcát, szalvétákat és evőeszközöket pakol gondosan, közben a török is két főre szeli a húst, készülnek a tálak.

– Jót fog tenni – int neki fejével, hogy lépjen csak beljebb, ne féljen az éjjeli tápláléktól, a pesti janicsártól és a falon villódzó háromdimenziós Isztambul képtől se.

Pár perc múlva egymással szemben ülnek. Míg a török elégedett félhold mosollyal tisztítgatja kését az üvegpult mögött, ők mohón eszik a sülthúst, krumplival és salátával, hagymával és csípőssel, a lány ez utóbbi nélkül. A zsírok hamarosan kezdik felszívni előlük a felgyülemlett alkoholt, a belek megnyugszanak, lassulnak a villák, újra lehet beszélni.

– Borzasztő vagy… Vagyis borzasztóan önző – kezdi a lány a szemrehányást. Folytatná is, de a fiú kivételesen ellenáll. Az efféle megjegyzéseket általában magabiztosan engedi el a füle mellett, hidegen hagyják a kritikák. Most valamiért nem bírja hallgatni.

– Ne szidj már megint – hangjában nincs szelídség, mint máskor, ez a hang határozott. És ez nem is kérés, inkább parancs. A lány elhallgat.

Csendben esznek tovább. Aztán a fiú, talán, hogy élét vegye az iménti hangsúlynak, átnyúl a tálcák fölött és ismét megborzolja a feje búbját. A lány ingerülten elkapja a kezét, utálja ezt az idétlen fejborzolást. A tarkójára húzza a tenyeret.

– Így – a fiú kezének érdessége puhára olvad a tarkón, a tarkó is megenyhül, kezeik elidőznek egymáson.

– Szinte feketék a szemeid – a fiú pillantásával mélyen beleváj a bogarakba.

– Pedig barnák – még három lassú másodperc, aztán villámgyorsan kirántják tekintetüket a másikéból, kezeik a helyükre kerülnek és csendben esznek tovább.

Az iménti tiltakozás ellenére a lány is belapátolja a teljes ételt. Miután maró éhségük csitult, veszik kabátjaikat, a fiú int a szablyás töröknek és kilépnek a hideg decemberi betonra a város közepén. A lány vár, vajon melyikükhöz indulnak. Tanácstalanul téblábolnak a járdán. Néhány zavart lépegetés után közelebb megy hozzá, éjjel fekete, nappal barna szemit ráemeli, maradék erejével próbálja őt bűvkörébe vonni. A fiú is közelebb lép, óvatosan a lány derekára teszi egyik kezét.

– Nekem… még mennem kell valahova.

– Dehogy kell…

Az arcuk közel, a szájuk épphogy összeér, de csak súrlódik, egyszer, kétszer, háromszor. A fiúnak nem szokása, most mégis bizonytalan, el-el fordítja arcát, majd azonnal vissza a lány szájfelszínéhez, mint a mágnes rossz pólusai. Csak meg kéne fordítani. A lány vár, de nem fordul semmi. Ajkaik nanométeres távolságban lehelnek meleget a másik felé, így állnak a gíroszos előtt, talpuk alatt egy belvárosi éjszaka rétegei fagynak egymásba a lehányt, kilöttyentett, összetaposott aszfalton. Aztán a lány türelme hirtelen elfogy.

– Na figyelj, csókolj már meg rendesen!

A fiú egy pillanatig még vívódik, majd átfordul pólusa és megcsókolja őt. Rendesen. A lány elcsitul a rátapadt a mágnestől. Amikor újra elválik szájuk, fellélegzik.

– Menjünk – mondja és a lakása irányába indulna.

A fiú elengedi derekát, biztos távolságba húzódik a lány ajkaitól és nem mozdul a felhívásra.

– Nekem mennem kell.

– Most mi van?!

A fiú megindul saját irányába, a lány utána nyúl.

– Van valakid?!

Csak egy üres kapucni látszódik belőle. Ha mond is valamit, elnyeli az éjjel három, a lány semmit nem hall.

– Elkísérlek a buszhoz – ennyit mond végül pár lépés után, majd váratlan lendülettel megindul egy harmadik irányba. A lány pár lefagyott pillanattal később futva követi, felháborodásához egyre nehezebb teleszívnia tüdejét a köré sűrűsödő decemberi levegőből, miközben visszafordíthatatlanul mennek a buszhoz. Az éjszakai megállójában buszra várók búcsúzkodnak a buszra nem váróktól, a fiú felteszi a berregő járatra, lelép a nem várók közé és az ajtóból nézi a lányt, aki dülöngél és éjszínben néz vissza rá. Ha arcizmai még bírnák gúnyosan mosolyogna, de erre már nem futja. Utolsó tartalékaival üzenetet tátog a fiúnak, aki továbbra is nézi, de nem érti az ajkakat, így a mondat jelentést soha nem nyerve bukdácsol le a buszlépcsőn és kiesik a jeges betonra. Rögtön utána zárulnak az ajtók, párás ablaküveg vágja szét köztük a nyughatatlan mezőt. Csak a fiú biztos benne, hogy mindketten megmenekültek a másiktól.

Hazaérve a lány dühösen dobálja le cipőit, kabátját. Zuhanyozni kéne, de nincs hozzá ereje. Három után az idő gyanúsan visszagyorsul, amikor az ajtón belép, négy elmúlt, mire az ágyához támolyog már fél öt körül jár. A kabátban rohangálás súlya, a fagyban dohányzás hamuja, a tánctér verejtéke, az éjjeli zabálás zsírcseppjei és a záródó buszajtó valósága mind rajta, nem törődik vele, ráhúzza a pizsamát a mocsokra. A bal ujjat rángatja épp karján, amikor megcsörren a telefonja. Arca egy pillanatra halványan felragyog, de a második csörgésnél el is száll a gondolat. Ő sosem hívja… A képernyőre néz, egyik szemöldöke felfut majd ujját lomhán a zöld jel felé húzza.

– Ott vagytok még? – üvölt köszönés helyett egy mély hang, kihallani belőle az alkoholt.

A férfin túl ütemes belvárosi zene dübörög.

– Már itthon – feleli a lány tompán, aztán kifakad. – A tesód egy akkora balfasz!

A zene tovább dübörög, a fivér nem ellenkezik. Nyelés hangjai szűrödnek ki a telefonból, bizonyára nagyot kortyolt valamiből.

– Tudom, az – talán néhány lépést lejt itallal a kezében, majd hozzáteszi. – Naa, gyere vissza! Hagyd őt a fenébe! Még nincs vége az estének!

– Nálam igen.

– Ne már, gyere!

– Figyelj… már rajtam a pizsama. Bocs… – a lány a matracon ülve küzd a könyékben elakadt ruhaujjal.

A testvér várakozik, még egyet kortyol és taktikát vált.

– Akkor átjövök én.

A lány megáll a pizsamarángatásban.

– Minek? – most mindkét szemöldöke fent.

– Naa, jó lesz, feljövök, jó? – hangja bizalmaskodó színt ölt. – Naa, megvigasztallak…

A férfi talán egy belvárosi táncparketten rugózik ritmusra, szabad jelre vár és tovább duruzsol a telefonba.

– Naa, ne izélj már…

A vonal női végén csend. A fivérnek nincs több érve. Aztán a vonal férfi végén kiszárad egy torok és elillan belőle a kedvesség.

– Őt bezzeg felengednéd…

– Nem izélek – válaszolja a lány és a piros ikon felé húzva ujját kinyomja őt hallótávból.

Végignyúlik ágyán, testére férfi helyett egy nyomorult este ragad, pizsamaujja még mindig a könyéknél elakadva vesztegel. Egy pillanatra fennakad torkán a kifelé tartó hang, billegve áll meg bőgés és röhögés közt. Aztán rövid moraj tör fel belőle, szolid böfögés, csuklik egy nagyot is, de benntartja a mérgeket. Szemében az éjszaka italai folydogálnak, és vihogva várja, hogy álomba merüljön a gyorsuló hajnallal.