Van-e ilyen, hogy Duna-irodalom?

Király Edit: Végül én kerültem az utolsó beszélő kivételes helyzetébe. Utolsóként kezdem az elején. Tübingeni román kolleganőmmel, Olivia Spiridonnal pénzekre pályáztunk, hogy nemzetközi szemináriumot tarthassunk a Dunánál a Dunáról. Ő mondta, hogy pályázatban vállalunk majd egy antológiát is. Előrebocsátanám, hogy én magam életemben nem olvastam antológiákat, ezért nem is értettem, hogy ez mire jó. Aztán ő kitalálta, hogyan kéne megcsinálni. Hogy ne kövessük a folyó folyását, hanem találjunk ki fontos témákat, toposzokat. Az volt az első pont, amikor elkezdett érdekelni a dolog. Csinálni pedig fantasztikus volt, válogatni, összerakni, szerkeszteni. Lehet, hogy én soha nem olvasnám el, de a munkát nagyon-nagyon élveztem. És tulajdonképpen most másodszor szerkesztem a kötetet, mert volt egy első, német nyelvű változat: „Der Fluss”, és abból készült egy bővített kiadás szerbül és magyarul. Ez kb. 10%-kal hosszabb, mint az eredeti, egy pár dolog kikerült az eredeti kötetből és több szerb, szlovák, román és eggyel több bolgár szerző került bele. Az irodalmak közötti arány nem teljesen kiegyensúlyozott. Erre még visszatérek.

Inkább onnan indítanék, hogy van-e ilyen, hogy Duna-irodalom. Voltak kezdeményezések ilyen típusú kánon megteremtésére: pl. a 40-es években a pozsonyi Szalatnay Rezső kiadott egy kötetet Öt évszázad versei a Dunáról címmel. Érdekes, hogy pont versekben gondolkodott. De igazán a Magris dobta be a Dunát mint kulturális tengelyt. 1986-ban megjelent Duna könyve lényegében a hatvanas években németül is megjelent disszertációját írja tovább, az a Habsburg-mítosszal foglalkozott az osztrák irodalomban. Ez a Duna-könyv– afféle útikönyv, esszé, elmélkedés, kulturális seregszemle: bárminek nevezhető – a Habsburg-osztrák irodalmi tematikát folytatja. Csak míg a Habsburg‑könyv mítoszkritika, Magris annak szánta, ez a másodikkönyv mítoszteremtő. Már a Habsburg-könyvnek is ez volt a magja, a nem-nemzeti, az osztrák irodalom mint modell, vagyis Magris a némettel szemben pozícionálja az osztrák irodalmat. Ennek lett a folytatása húsz évvel később a dunai utazás, és itt is állandóan megteremti ezeket az ellentétpárokat. Napóleon és a németek– a nemzeti irodalom, a nemzeti hősök meg a romantikus egység megtestesítői szemben az osztrákokkal és ahogy megy lefelé az ember a Dunán, jönnek az egyre multikulturálisabb viszonyok. Különösen a Vajdaságban. Van ebben a részben egy Anka nagymama nevű figura, aki mindenhová elkíséri az utazót, Erdélytől a Bánságig, és Magris eközben elmélyedhet a multikulturalitás szépségeiben. Én azt gondolom, hogy ez ebben a formában egy projekció, mert pont arról nem esik szó, hogy ezek a multikulturális viszonyok hegemón törekvések mentén jöttek létre, s hogy mindig volt kiszorítósdi. Tehát az nem úgy volt, hogy ezek a népek a 19. században mind békésen éltek egymással, egymás mellett. Magris erről nem beszél, és általában ezek a kelet‑közép‑európai konstrukciók nem szoktak erről beszélni. Én azt mondanám, hogy önmagában ez a multikulturális irodalmi ökumené egy konstrukció. Én más szempontból mondanám ezt, mint Gábor mondta az előbb, de végülis ugyanarról van szó, hogy ezek nem ugyanolyanok, hanem nagyon különböző irodalmak.

Csordás Gábor: A történelmi hűség kedvéért: a hegemón konstrukciók a nemzetállamoknak vagy a politikai nemzeteknek a létrejöttével alakultak ki. Korábban dinasztikus alávetettséggel mindenféle hegemónia nélkül abszolút multikulturalizmus létezett. Az az eredeti multikulturalizmus, ami a Római Birodalom széthullása után érvényes volt és működött Európában, először I. Ferenccel szűnt meg, amikor elkezdte centralizálni a francia korona alá tartozó, abszolút nem franciaföldeket. Tehát a hegemónia egy másodlagos fejlemény.

Király Edit: Ugyanakkor azt gondolom, hogy a nemzeti irodalom – erről is beszéltünk már – az is egy konstrukció. Mert nem arról van szó, hogy az úgy magától nőtt, mint a fa. Hanem kitalálták, megcsinálták, mert fontos volt. Csak ez egy más típusú konstrukció, és– amikor Duna-menti népek irodalmáról van szó, akkor ezt a különbséget próbálja az ember megfogalmazni. Ezek között az irodalmak között nyilvánvalóan vannak áthallások, és vannak közös vonásaik, például a megkésettség. A lírának a nagyon-nagyon erőteljes jelenléte. Vagy az, hogy olyan sokáig volt napirenden a nemzeti eposz kérdése. Ha az ember végigkíséri, akkor sok ilyen dolgot találhat. És nyilvánvalóan létezik a cseh, szlovák meg a délszláv világban egy fajta… egy közös visszhangtér, és itt azért nem szabad elfelejteni, hogy ők értik egymás nyelvét. Ilyen szempontból a magyar egészen más, mint a többi, mint akár a román, mert a román is sok szempontból nyitottabbnak tűnik. Ezt csak háttérként mondom. Alapvetően a mi antológiánk arra törekszik, hogy kapcsolódási pontokat találjon különféle írók és irodalmak között, és ehhez a Duna mint toposz-gyűjtemény nyújt érintkezési felületet. Az elképzelés hasonlít is Magris könyvéhez meg nem is.

De visszatérve az antológia keletkezéséhez: Mi is volt az ötlet? Azt gondoltuk, hogy ne csináljuk azt, amit a Wieser kiadó szokott egyébként jó kis antológiáiban, hogy beleteszünk apait-anyait ömlesztve. És ne csináljuk főleg azt, hogy a forrástól, tehát a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig rendezzük el a szövegeket, mert ez azért eléggé banális. Nem mintha nem volna legitim, de ilyenből sok van. Hanem, gondoltuk, legyen a kötet tematikus fejezetekre bontva, mint egy nagyon miniatűr lexikon. Persze elég nagy lett, 24 fejezetből áll, és azért vannak benne földrajzi fogódzók is. Csakhogy abban a pillanatban, hogy ha ezeket kiemeljük a földrajzi struktúrából, tehát ha azt mondjuk, hogy „forrás”, akkor az már nem csak azt a földrajzi pontot jelenti, hanem egyben metafora is, és ugyanez áll a torkolatra stb. És az embernek abban a pillanatban elindul az irodalmi fantáziája, megpróbál összerakni, összeilleszteni különböző szövegeket. Természetesen nem csak ilyen megfogható dolgokról van benne szó, mint „halak” meg „árvíz”, hanem van benne „háború”, meg „vereség” is. 

Az utóbbi volt egyébként együttműködésünk legsikeresebb fejezete, elkezdtem Mohácsról keresni szövegeket, és akkor Olivia, aki Romániából jön, azt mondta önérzetesen, „nehogy azt hidd, hogy csak nektek vannak ám vereségeitek”, erre összegyűjtöttünk más irodalmakból is szövegeket, amik vereségekről szóltak és valamiképp a Dunához kapcsolódtak. Ez most így nagyon egyszerűen hangzik: de ha végiggondolom, nem túl sok olyan szöveget ismerek, aminek a címében ott van, hogy Duna. Ha olyan szövegeket akartunk találni, ahol csak úgy mellékesen folyik a Duna, és ugyanakkor ennek van irodalmi jelentősége, egy kicsit tovább kellett keresgélni és ettől egész más merítése lett a gyűjteménynek. 

Az volt a célunk, hogy olyan szövegeket találjunk, amiket nem szoktak a Dunával azonosítani. Tehát nem csak Magrist és Esterházyt, hanem: Ottlikot, Krúdyt, Márton Lászlót, Arany Jánost és rengeteg más szerzőt különféle irodalmakból, Herta Müllert, Judita Šalgót. És nem is kizárólag közép-kelet-európai írókat, hanem volt olasz szerző, latinul író olasz szerző, volt angol, az több is, franciául író román szerző: PanaitIstrati, nagyon nemzetközös lett az egész… 

A szerb és a magyar kiadásban már szerepel a Nibelung‑ének is, irodalomtörténetileg a középkortól a máig ívelünk, de elsősorban azért mégis 20. századi szövegeket válogattunk. Az volt a szempont, hogy ezek valahogy egymással kapcsolatba lépjenek. Persze nem maguktól, hanem mert mi raktuk őket össze így. És hogy a végeredmény ne egy saláta legyen, ezért minden fejezetnek van külön bevezetése. A bevezető esszéknek köszönhetően akár egészen rövid részletek is működnek. Legalábbis szerintem működnek. Van például egy Okopenko mondat, amelyben elmeséli a Duna életrajzát. „A nagy kapocs” fejezetben szerepel, ami arról szól, miféle narratívákat rendeltek a Dunához, mint a régiót összekötő folyóhoz. Ilyen például az életrajz. A folyó megszületik Donaueschingenben, belehal a Fekete tengerbe, ez önmagában egyszerű, de vannak nagyon vicces verziói. Például Okopenkóé. Orcsik Rolandis fordított egy rövid „Duna-életrajzot” Milorad Pavićtól.

Fontos volt az is, hogy az antológia illusztrált legyen, ami az eladhatóság szempontjából sokat nyom a latba. Ez nagyon banális és hülye dolog, de igen, ez fontos. És a képek nem egyszerűen illusztrációk, hanem olykor inkább asszociatívan kapcsolódnak a szövegekhez. Mohács például mint kép nincs az ember fejében, és nagyon sokáig kerestünk, amíg találtunk egy olyan, egyébként fényképként is remek képet Urbán Tamástól a 80-as évek elejéről, amelyen töröknek öltözött mohácsi gyerekek láthatók. Teljesen mindennapi kép, bárhol lekaphatták volna, de mégis truváj, hogy pont Mohácson állnak ott sorban – törökként, hogy csodálják azokat, akik ott a busójáráson végigvonulnak. 

Sok ilyen apróság volt, és sokat tanakodtunk azon, hogyan tudnánk olyan képeket betenni a kötetbe, amelyek nem kötik meg az olvasó fantáziáját, hanem inkább elindítanak valamit. Nagyon izgalmas volt az is, hogy ugye ketten nagyon különféle helyekről jövünk. Szerkesztőtársam, Olivia Spiridon nagyszebeni román, de élete nagyobbik részét Németországban élte: ott járt egyetemre, és legalább annyira benne van a német nyelvű világban – a német világban szocializálódott. Ő tud valamennyire bolgárul, mind a ketten jól ismerjük a német nyelvű irodalmat. De kaptunk segítséget másoktól, Orcsik Rolandtól, Silvia és Relja Drazićéktól a szerb irodalom tekintetében, volt szlovák segítség is, bár biztos, hogy ott lehetne gazdagabb az anyag. Karádi Éva is sokat segített. Nagyon sok mindenki adott tippeket, de aztán mindig átfolyattuk magunkon ezeket, hogy mi tetszik, és hogy melyik fejezetbe illene. Nagyjából ennyi a mondókám.

Deczki Sarolta: És a fejezetcímeket előre kitaláltátok, vagy közben adódtak?

Király Edit: Is-is. Volt egy pár, ami előre megvolt, a többit pedig úgy alakult, ahogy jöttek a szövegek: pontosabban ahogy tologattuk a szövegeket. Mert jó pár szöveg lehetne itt is meg ott is. 

És például a három szöveg, amit felolvasásra kiválasztottam: egyikük se új fordítás, de arra gondoltam, hogy ez mutatja, hogy hogyan lehet összecsúsztatni három szöveget úgy, hogy valahogy ugyanarról szólnak, de nagyon másképpen:

Alexander Tišma: Blahm könyve, részlet
Felolvas: Koszta Gabriella

Cseres Tibor: A hideg napok
Felolvas: Mészáros Tünde

Danilo Kiš: Interjú Gabi Gleichmannal (részlet)
Felolvas: Király Edit 

Karádi Éva: Hogy ne legyen ez a sötét újvidéki történet legyen vége a mai csodálatos napunknak, én ezt a szöveget tulajdonképpen ajándékba hoztam Editnek, ezt még olvasd fel nekünk. Beszéltünk olyan kötetről, a román antológiáról, ami ma jelent meg, olyanról, a Duna-antológiáról, ami nyomdában van, ezt pedig tegnap kaptam Parti Nagy Lajostól, Esterházy Péternek az idei születésnapjára írta, a Hévíz folyóirat nyári számában fog megjelenni. Szó volt arról, hogy Magrisnak van Duna-könyve, tudjuk, hogy Esterházynak is van, hát Parti Nagyé is készül, és ennek ez most a legújabb darabja:

Parti Nagy Lajos: Egy ulmi szál. EP-változat
Felolvas: Király Edit

A folyó – Egy másfajta Duna-antológia

Szerkesztette: Király Edit, Olivia Spiridon

Kalligram Könyvkiadó

Budapest, 2022

524 oldal, 4990 Ft