Felséges Asszony!
Nem tudom, hogy
háza és hazája furcsa
vendégét minek nevezzem:
Hermann Bamberger,
Rasid Effendi,
Vámbéry Ármin,
de még Arminius Vámbery is
mind bennem rejtezik,
egyetlen, sérült testben.
Kelet szivárványszínű
vándora, Ármin,
lett az Önök dédelgetett
kalandora, bohóca,
aki kéretlen nyelvről-nyelvre lebben.
Panaszra nincs okom.
És különben is: Anglia
az elharapott zokszó földje.
De vajon ki látja meg bennem,
aki mindörökre
az Önök híve, itt,
Albion hűs ege alatt,
a szerdahelyi bicebócát,
akibe kín hasít,
akinek gyerektestén
éjjelente olykor fekete piócák
gyakorolták a vérszívást?
Egy élhetetlen talmudista,
s egy muszájból-mindent-túlélő
asszony fiát.
Szép és hazug megoldás
volna azt mondanom:
a bénaság csupán a seven league boots,
azaz a hétmérföldes csizma nyoma lábamon.
Felséges Asszony!
Az én hazámban
népbetegség a bénulás,
sok láb, sok lélek húzza-vonja így,
gyógyulást nem remélve
napra nap magát.
De kérem, ne sajnáljon engem
sokezer sántító léptemért.
Legközelebb, ha rám tekint,
már ne felhőzze szánalom szemét.
Vendégük, Asszonyom,
– legyen áldott a Fentvaló! –
sok peckes léptű ifjúnál
messzebb elért.
