Vallomások egy polgárról

A Máraiék salernói és nápolyi tartózkodásáról jó ideig szinte semmit sem tudott az utókor. Addig, amíg egy magyar–olasz házaspár az író családjának szellemi támogatásával meg nem alapította a Márai Sándor Olasz-Magyar Kulturális Társaságot. Ez az egyesület a Márai-házaspár dél-olaszországi éveinek emlékeit keresi, gyűjti és ápolja. A társaság elnöke Greksa Erzsébet, aki 1991-ig Pécsen élt és tanított, míg férjhez nem ment a Dél-Olaszországban élő Renato Mazzei történész-filozófushoz. A férj az egyesület ügyvezetője, tősgyökeres olasz és mindenért lelkesedik, ami magyar. A házaspárral a társaság székhelyén, a Salerno megyei Altavilla Silentinában beszélgettünk. Elsőként az elnök asszonyt kérdeztem, aki az egyesületről szóló információk, átadása mellett megtisztelt néhány személyes kérdésre adott válaszával is.

– Miért és hogyan alakult meg a Márai Sándor nevét viselő kulturális társaság?

– Nagyon vissza kell menni, egészen 1998-ig, amikor Olaszországban megjelent A gyertyák csonkig égnek című Márai-regény Le braci, vagyis A parázs címmel. Jómagam akkor még nem ismertem sem a regényt, sem az írót, mert amikor Magyarországról eljöttem, otthon egyik sem volt közismert. A férjem nagy örömmel mutatta egyik reggel a La Republica újságot, ami két oldalt szentelt a Márai-kötet hírének. Az Adelphi Könyvkiadó igazgatója, Roberto Calasso jó érzékkel csapott le a műre, mert gyorsan és óriási példányszámban kelt el a milánói kiadás. Lehet mondani, hogy innen indult el a világsiker útjára. Amikor nemsoká ezután otthon egy könyvesbolt kirakatában megláttam Márai két Napló-kötetét, azonnal vettem belőle egy-egy példányt, mert úgy éreztem, föltétlen meg kell ismernem ezt az írót. S mikor egy kávézóba leülve kinyitottam az egyik Naplót, az első oldal első szava ez volt: Salerno. 

– Vagyis, nem csak találkozott egy másik Márai művel – ráadásul magyar nyelven – hanem akkor szembesült azzal, hogy az író jó ideig Altavilla Silentina szomszédságában Salernóban élt.

– Igen és mindent akartam tudni róla, ki volt ő, miket írt és magyarként mit keresett Olaszországban, s mikor elkezdtünk kutatni utána rájöttünk, hogy egy nagy íróval van dolgunk. Megtudtuk, hogy Magyarországon jóval korábban híres és sikeres volt. Mikor megismerkedtünk Márai Sándor unokahúgával, Jáky Judittal, ő biztatott bennünket, hogy alapítsunk egyesületet és nevezzük el Márai Sándorról.

– Amikor a társaság megalakult, mi lehetett az olaszországi céljai?

– Szerettük volna jobban felfuttatni az író itt tartózkodásának jelentőségét. A biográfiájában senki nem beszélt Salernóról. Mintha ez a tizenhárom év nem is lett volna, holott Márai ebben az időszakban nagyon sokat dolgozott. Ekkor írta többek között a Föld, föld!… című könyvét. Nagyon szeretett itt lenni, ez abból is látszott, hogy mikor New Yorkból ide látogattak, a pár hónapra tervezett látogatásból sokéves itt tartózkodás lett. 

– A nagybácsi, Luigi Marton, azaz Marton Lajos maga is érdekes ember lehetett, ki volt ő és mit keresett Salernóban?

– Miután zsidó származású volt, a háború idején elmenekült Kassáról, s ő is – mint más nagyon sok közép-kelet-európai – a legdélebbi internáló táborba, Calabriába került. Mikor a partraszállás után a szövetségesek ezt a tábort is megnyitották, kerestek egy személyt, aki az eltávozó több nemzetiségű lakók adatait rögzíteni tudja. S mert Luigi a magyar és az olasz nyelven kívül horvátul, szlovákul, németül is tudott, őt kérték föl az adminisztrációs feladatra. Később az amerikaiak magukkal vitték Nápolyba is, ahol az IRO (International Refuge Organization) irodájában folytatta a munkát, szervezte a menekültek kiutaztatását. Mikor Máraiék 1948-ban úgy döntöttek, elhagyják Magyarországot, ő segített nekik Nápolyban lakást bérelt nekik, így nem kellett internálótáborba menniük, négy évig egy szép villában élhettek. Az író Itt gyűjtötte be a San Gennaro vére című regényéhez felhasznált élményeket is.

– Nápolyból miért mentek tovább New Yorkba, hiszen tudjuk, hogy Márai látatlanban sem kedvelte az Államokat?

– A háború után Európában maradni számára nem volt megnyugtató. Listák készültek és az ezeken nyilvántartott személyeket keresték. Ezért Márai nem vette szívesen azt sem, ha Magyarországról látogatták. A kortársak azt javasolták neki, hogy Amerikába menjen, ott talán egy csekély egzisztenciális biztonságra számíthat. Végül is New Yorkban megkapta az állampolgárságot és mindketten dolgozhattak. Lola egy cipőboltban eladóként kapott munkát, Márai, Ulysses néven a Szabad Európa Rádiónak írt anyagokat, amiket maga olvasott szalagra és ezeket vasárnaponként tették adásba, néhány év után nyugdíjat is kapott. Mikor Salernóba jöttek, már nyugdíjas volt, és nagyon örültek annak a kicsi pénznek, amit havonta küldtek neki. Leírta valahol, hogy egy itteni vendéglőben megebédeltek és bort is ittak annyiért, amennyiért New Yorkban egy metrójegyet kaptak volna. Mikor Luigi nagybácsi meghalt és rájuk hagyta a lakását, úgy gondolták, eljönnek, megnézik, mit lehet kezdeni az örökséggel. Úgy tervezték, egy évig itt lesznek, aztán visszamennek. De itt ragadtak, mert itt emberi kapcsolatokra találtak, számukra a sarki cipész vagy a boltos is nagyon fontos volt. És hát a tenger, a mediterrán éghajlat is. Mikor elkezdtünk a salernói ház lakóitól Máraiék felől érdeklődni, érdekes emlékeket idéztek föl.

– A szomszédok tudták, hogy kit tisztelhetnek Máraiban?

– Nem. Nem tudták, kivel van dolguk. A külföldi, a „nem olasz” házaspárt látták bennük. Márait „Professore”-nak hívták. Mikor a gyerekek a lépcsőházban meglátták, automatikusan vigyázz állásba vágták magukat és félreálltak az útjából. Látták, érezték a tartást, ami Márai viselkedéséből sugárzott. Mint más szomszédokat, őket is meghívták néha egy-egy családi ünnepségre. Megmaradt egy felvétel a szomszéd kislány elsőáldozási zsúrjáról, amit a tetőteraszon tartottak, évekkel később ugyanitt, ugyan ennek a lánynak az esküvői partiján is megörökítették Máraiékat. Mesélték a szomszédok azt is, hogy karácsonykor Lola mindig megvendégelte őket. Ilyenkor piros-fehér-zöldbe, vagy ha úgy tetszik zöld-fehér-pirosba öltöztette a tálalóasztalt. A harapnivalókat is ebbe a három színbe igyekezett komponálni, sokszor kis nemzetiszínű zászlócskákat is tűzött az étkekre. 

– Azt gondolhatjuk, 1980-ban már nem voltak politikai fenyegetések Európában, ha ennyire szerettek Salernóban élni, miért mentek vissza Amerikába? 

– Mert közben idősek lettek. 1980-ban mindketten betöltötték a 80. évüket, és Olaszországban nem élt hozzátartozójuk. Nevelt fiuk – aki ott maradt az Államokban – időközben felnőtt, úgy gondolták most már jobb lesz közelebb lenni hozzá. Márai naplójából tudjuk, hogy jó helyet választottak odakünn, a kaliforniai San Diegóban telepedtek le, ahol szintén mediterrán az éghajlat és ott a tenger, ahova végül is temetkeztek.

– Úgy tűnik, izgalmas szellemi értékek vannak a társaság kincseskamrájában, milyen lehetőségük van ezeket megosztani a világgal?

– Ha meghívnak bennünket, elmegyünk és elmondjuk az ismereteinket, élményeinket. Magyarországon például a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy előadás-sorozatban tettük ezt meg korábban, kiválóan működtünk ott együtt Csorba Csillával és Mészáros Tiborral. A Márai családnak köszönhetően Kassán is jó kapcsolatot ápolunk az ottani magyar kulturális körrel, a múzeum igazgatónőjével, Ötvös Anna történésszel, akinek nem rég adták ki Betűbe zárva címmel a Lola naplóiból szerkesztett könyvét. A Szlovák Kulturális Minisztériumtól nemrég meghívást kaptunk Pozsonyba Márai születésének 120 évfordulóján, sajnos a rendezvényt a Covid elvitte, de jó érzéssel nyugtáztuk, hogy számon tartanak minket. Az olvasóknak, a Márai-rajongóknak is kedvezünk. Ha valaki szeretné meglátogatni azokat a nevezetes helyeket, ahol az író megfordult, annak tudjuk ajánlani a Márai nyomában című programunkat. Ez egy néhány napos utazás: a résztvevőkkel Nápolyban találkozunk és a Naplók alapján haladva, a résztvevőket elvisszük azokra helyekre, ahol Márai szívesen tartózkodott valaha: Posillipóba, Salernóba, a Cilento partra, Pompeibe, Amalfiba, Paestumba. Ahol emléktábla van, ott megállunk, és a vendégeink láthatják, hol élt, írt kedvenc írójuk. 

– Vannak e érdekes tárgyi emlékeik, amiket közszemlére lehet tenni?

– Számos ex librisszel ellátott könyvünk van, a családtagok is hoznak néha egy-egy régi Révay-kiadást ajándékba, jó helyen tudják nálunk ezeket. Lola könyvei közül is őrzünk néhányat. Fényképek, levelek is vannak a gyűjteményünkben, és egy öt perces amatőr filmfelvételt is, ami – úgy tudjuk – Márairól egyedüli a világon. A tárgyak nálunk vannak ládákban, ha valaki kutatni akarja a témát, bejelentkezhet hozzánk és szívesen megmutatjuk neki ezeket. Márai emlékének megőrzésén dolgozunk. És segítünk azoknak a magyarországi intézményeknek is, akik azon munkálkodnak, hogy Márai emléke minél sokszínűbb lehessen. A magyar kulturális minisztérium anno egy szép táblát helyezett el a salernói ház mellé, ez is a mi örömteli közreműködésünkkel történt. (Sajnos az évszám a táblán tévesen van feltüntetve, mert csak később derült ki, hogy Máraiék nem 1968-ban, hanem már 1967-ben költöztek ide.) 

– Szervezői voltak annak a nagyszabású kiállításnak, amit húsz évvel ezelőtt Salernóban rendezett a Római Magyar Akadémia, a Petőfi Irodalmi Múzeum és az író családja – amit Fried István irodalomtörténész is elismeréssel említ egy interjúban. Ez az első olyan rendezvény, ami Márai személyét Olaszországban bemutatta?

– Igen. Nagyon sokat dolgoztunk azzal a kiállítással, ami új tervekre sarkallt bennünket. A kiállítás sikere kapcsán határoztuk el a Márai társaság megalapítását. A két évtized alatt összegyűlt emlékanyagból bármikor, bárhol lehetne újabb kiállítást rendezni. Márai legendás, magyar ékezetes Continentál írógépe ugyan nincs a gyűjteményünkben, de kiállításra bármikor újra kölcsönadja nekünk a tulajdonosa.

– Úgy tudom, nemsokára Márai-szobrot avatnak majd Salernóban, ez is a társaság szervezésének eredménye?

– A Márai-lakás közelében, a tengerparton állt már korábban egy mellszobor, de az – nemes anyagból lévén – egyszer csak eltűnt. Most egy másik készült, amit egy belvárosi parkban helyezünk majd el, amint az engedélyeket megkapjuk. Az alkotó Kocsis Miklós szobrászművész, a portré is magyarországi támogatással készült.

– És zárásképpen egy személyes kérdés, hogyan sikerült Olaszországban meggyökereznie?

– Nem volt könnyű az elején, 91-ben jöttem ide férjhez, akkoriban erre még a madár se járt, eléggé Délen vagyunk. Itt, Altavilla Silentinában külföldit régebben nem nagyon láttak. Én voltam a csodabogár, különböztem az itteni lányoktól, őket a családi élet asszonyos feladataira nevelték, nem az egyesületalapítás fortélyaira. Ma már többen megkérdezik tőlem, hogy hogyan kell ilyesmit csinálni. A család hamar befogadott, a férjemnek pedig mindig fontos volt, hogy kapcsolódhassak a magyar kultúrához. Az első rácsodálkozások után magyar–olasz kapcsolatok kialakításával kezdtem foglalkozni. Együtt szerveztünk olaszországi fellépéseket magyar művészeti együttesek számára, később az olasz–magyar turizmusban is jártasságot szereztem. Szóval, lett dolgom Olaszországban. A nevem ugyan kicsit nehezen tudják kimondani errefelé, de nem zavar, megtartottam.

– Fia kitűnően beszéli az anyanyelvet, ezt nem csak családi körben tanulja, hanem a nápolyi egyetemen is.

– Igen, Mattia fiunk angol–magyar szakos hallgató, imádja Magyarországot, kedvenc étele a sertéspörkölt nokedlivel.

Pacsika Emília

Kapcsolódó írásunk: BESZÉLGETÉS RENATO MAZZEI TÖRTÉNÉSZ, FILOZÓFUSSAL