„Valahogyan mégiscsak élni kellett”

Annie Ernaux életművében A hely hangsúlyosabb helyet foglal el. Ez a könyv tette őt híressé, ezért kapta meg 1984-ben a Renaudot-díjat, és vált a francia kortárs irodalom meghatározó alakjává.

Az autobiográfiaként is olvasható műből megtudjuk, hogy édesapja akkor hunyt el, amikor Ernaux-t tanárnak nevezték ki. A veszteség írásra készteti, fontosnak tartja, hogy legalább az irodalom határain belül tisztázza az apa-lánya kapcsolatot: „Talán azért írok, mert nem volt mit mondanunk egymásnak”. (52.)

Megrajzolja ezt az apafigurát, de nem pusztán szubjektív módon, hanem igyekszik a történetét a lehető legelfogulatlanabb szemszögből az olvasó elé tárni. Ez a történet, ahogy az Egy asszony is, a felemelkedésről szól, hiszen a nagyszülők még írástudatlan földművesek, őket kizárólag a porta tisztán tartása különböztetheti meg a többiektől. Ezzel szemben az apa, akinek nevét nem tudjuk meg, kiszakad ebből a világból, kenderfonó, tetőfedő, majd bolttulajdonos lesz a Y.-ben. A rövidített városnév Ernaux életét ismerve könnyen leleplezhető: a normandiai Yvetot-ról van szó.

Az apa gyermekkora meghatározó. Az elbeszélő számára ez a világ már annyira távol van, hogy idegennek érzi: „Amikor Proustot vagy Mauriacot olvasom, nem tudom elhinni, hogy ugyanarról az időről beszélnek, amikor apám gyerek volt. Az ő világa a középkor”. (19.) Nem az időbeli különbség adja az elidegenítő érzést, hanem a visszamaradt falusi környezet. Ez a középkorinak titulált világ adja az apuka felcseperedésének hátterét, amely ugyan nem esik az elbeszélés fókuszába, mégis finoman kibontakozik előttünk: a fürdőszoba hiánya, világháború pusztítása, a beoltatlan gyerekek, a mozi, ahol „a nézők fennhangon olvasták a feliratokat, sokan nem jutottak el a mondat végére”. (22.) Az apa tehát innen tör ki, ő lesz az első telektulajdonos a családban, és a bolt megnyitásával a szegények közt hirtelen gazdagokká válnak. Ők adnak kölcsönt, náluk vásárolnak hitelre, ami valójában azt jelenti, hogy végre nem ők a kiszolgáltatottak. 

A státuszjavítás csak bizonyos mértékben sikeres. Kulturális és szociális előrelépést nem hoz magával, ezért a hétköznapok apró léthazugságokban telnek. Hazudnak a külvilág felé, hogy leplezzék alsóbbrendűségüket. Így a legegyszerűbbnek tűnő helyzetek is komoly problémákkal járnak (gondoljunk az édesapa határozatlanságára a közjegyzőnél, mert bizonytalan a helyesírásban). A társadalmi hierarchiában parasztnak lenni szégyen, következésképpen minden arra utaló jeltől meg kell szabadulni. Az apa elhagyja szülei nyelvét, a normandiai tájnyelvet, és igyekszik kimérten megnyilatkozni: „Mindig óvatosan beszélt, iszonyatosan félt, hogy valamit rosszul mond, ami olyan, mint amikor az ember véletlenül elszellenti magát”. (40.)

Ahogy haladunk az időben, fokozatosan kiderül, hogy az édesapa szokásai hogyan befolyásoljak az elbeszélő életét. A szülői világot kamaszként kezdi elhagyni, mert a miliő, amelyben felnő, már szöges ellentétben áll az édesapa világával: „Később, amikor bekerültem az y.-i kispolgári körökbe, először az ízlésemet firtatták, dzsessz vagy klasszikus zene, Tati vagy René Clair, mindjárt megértettem, hogy egy másik világba kerültem”. (41.) Olyan helyekre jut el, ahol az apja sose járt: a roueni egyetemen tanul, egy közgazdászhoz megy férjhez, akinek értelmiségi családja fejből idéz Prudhomme-tól. Az apa mindezt nem bánja, agóniája közben az elbeszélő levonja a konklúziót: „Legnagyobb büszkesége, sőt, talán létének igazolása: hogy bejutottam abba a világba, mely őt megvetette”. (69.)

A változások azzal járnak, hogy apa és lánya nem tudnak rendesen egymással beszélni, a két világ közti távolság áthidalhatatlan. Fontos leszögezni, hogy a narrátor nem bírál, nem ítélkezik, helyette sebészi pontossággal, objektivitásra törekedve beszámol az életükről, így az egyéni emlékezet kollektív emlékezetté válik, ahogy az Években is. Az ő történetük sokak története: „Az az írásmód, melyről feltételezem, hogy az igazság irányába tart, segítségemre van abban, hogy kilépjek a személyes emlék magányából és homályából, hogy rátaláljak egy általánosabb jelentésre”. (97.)

Lényeges különbség, hogy az Egy asszonyban, azaz az anyatörténetben az eltávolodás kevésbé hangsúlyos: „Az olvasmányok, a versek, melyeket fölmondtam neki, a roueni cukrászdában megevett sütemény, mindez olyan cinkosságot teremtett köztünk, amelyből apám ki volt zárva”. (101.) Minden más azonban hasonló. A mű az anya halálával kezdődik, még ugyanúgy áll a tegnap bevitt aranyeső a vázában. Továbbá az édesanya múltja is egyezik az apáéval. A férjéhez hasonlóan maga mögött hagyja a világ vérkeringéséből kiesett, fejlődéstől elzárt falusi életmódot, takarító lesz egy kötélgyárban, majd a családi üzletben bolti eladó: „Büszke volt arra, hogy munkásnő egy nagy gyárban, civilizált ember a vademberekkel, a tehenekkel foglalkozó falusi lányokkal szemben, szabad a rabszolgákhoz, a polgárházakban szolgáló, a « gazdáik seggét törölgető » cselédekhez képest”. (84.) A kiemelkedéshez társat keres magának, ezért férjhez megy. Ekkor lép be a történetbe A helyben már jól megismert édesapa, akinek az említése átfedéseket szül a két történetben, mint például a háború, az elvesztett első gyermek, a város átalakulása vagy az üzletláncokkal versenyképtelenné váló kisbolt helyzete.

Az apja halála utáni történések, így az anya megbetegedése azonban csak az Egy asszonyban találhatók. Alzheimer-kór tünetei jelentkeznek nála, rémálmok kísértik, hogy éhbérért kell dolgoznia a gazdáknak. Elfekvőbe kerül, ahová majd az elbeszélő beviszi az aranyesőt, és ez a gesztus metaforikus jelzése annak, hogy az emlék, azaz a múlt ideje hamarosan összeér az emlék megírásával, azaz a jelennel. Az ábrázolásmód egyedi, a halál megjelenítésénél és az anya karakterének felépítésében egyaránt kerüli kliséket. Ernaux őszintén és mélyen néz az édesanyja és közte lévő kötelékre, de nem humorral, mint Esterházy a Semmi művészetben, Ernaux története inkább a handke-i utat járja, azt, amit az osztrák író a Vágy nélkül, boldogtalanban tesz.

Mind A helyben, mind az Egy asszonyban önreflexív elemek kísérik a történetet. Éppen ezért „ez itt nem életrajz, természetesen nem is regény, hanem talán valami átmenet az irodalom, a szociológia és a történetírás között”. (129.) Talán ez az oka annak, hogy Ernaux a lehető legmagvasabb stílusban ír. A két történetből egy szót sem lehetne húzni, minden mondat a helyén van, sőt a bekezdések végén gyakran egy csattanós, tanulságként szolgáló mondat áll. Az elbeszélő ezeket a bekezdéseket „időtől független állóképeknek” nevezi, ezeket rendezi sorba, és „az írás pillanatában semmi más nem számít, csak annak a rendnek a megtalálása”. (92.)

Habár a kortárs irodalomban különösen népszerűvé vált az alsóbb osztályok bemutatása, de senki sem ír erről a világról olyan hitelesen, mint Annie Ernaux. Az ő otthona a transfuge de classe, az osztályváltó irodalom. Az epigonok már meg is jelentek körülötte: Édouard Louis az En finir avec Eddy Bellegueule című könyvével, Emmanuelle Richard a La Légèreté című alkotásával vagy éppen a magyarul is olvasható Gyermekeik is utánuk (Leurs enfants après eux) Nicolas Mathieu-től.

Mindez sejteti, hogy Ernaux-val a prózának talán egy új korszaka köszöntött be. A hely és az Egy asszony ennek a fordulatnak kiemelkedő alkotásai.

Paták Balázs

Magvető Kiadó
Budapest, 2023
128 oldal, 3699 Ft
Fordító: Szávai János