tiszatáj | 2020. március 8.

Vakrepülés a Grand Caféban

SOLYMOSI BÁLINT ÚJ REGÉNYE
„Ma reggel ráléptem az olvasószemüvegemre, s nyomban az jutott eszembe, hogy látástól vakulásig dolgozik néha az ember” – kezdte mondókáját Solymosi Bálint, akinek Vakrepülés című új regénye nemrég jelent meg a Kalligram Kiadónál. A szerzővel a Grand Caféban Szilágyi Zsófia beszélgetett. Persze ez „új” nagyon viszonylagos fogalom, hisz a történetek a 70-es években, játszódnak, s az erről szóló írói jegyzetek többsége is a 80-as években keletkezett. Ám regény, kész szöveg csak most lett belőle… – MÁROK TAMÁS BESZÁMOLÓJA

SOLYMOSI BÁLINT ÚJ REGÉNYE

„Ma reggel ráléptem az olvasószemüvegemre, s nyomban az jutott eszembe, hogy látástól vakulásig dolgozik néha az ember” – kezdte mondókáját Solymosi Bálint, akinek Vakrepülés című új regénye nemrég jelent meg a Kalligram Kiadónál. A szerzővel a Grand Caféban Szilágyi Zsófia beszélgetett. Persze ez „új” nagyon viszonylagos fogalom, hisz a történetek a 70-es években, játszódnak, s az erről szóló írói jegyzetek többsége is a 80-as években keletkezett. Ám regény, kész szöveg csak most lett belőle.

Solymosi egy Szolnok megyei kis faluban Szelevényben nevelkedett, aztán Szegedre jött és a Vedres István Építőipari Szakközépiskolában tanult. Pestre került, majd vissza, Szegedre és újra a főváros következett. Facebook-posztján magát magánvállalkozónak nevezi, munkahely: fejben.

A Vakrepülés önéletrajzi jellegű regény, de nem egyes szám első személyben íródott, főhőse a fiú, ami a szerző távolságtartására utal. 1977-ben indul. Nagy év volt ez. Akkor alakult meg a Microsoft, akkor jelentek meg a punkok, akkor találták föl a szintetizátort.

– Mi a különbség az akkori és a mai Szeged között? – vetette föl a beszélgetőtárs.

– A mai város sokkal csinosabb, polgáribb kinézetű – sorolta Solymosi. – Régen szürkébb volt minden, de találkozásaink sokkal izgalmasabbak voltak. Csinálnunk kellett valamit, hogy legyen valami. Zenehallgatás, mozi, közös beszélgetések – ezeknek óriási jelentőségük volt. A szellemi fölhozatal pedig akkor óriási volt! Megjelent Camus, Kafka, Falkner vagy Modiglini. 1968-ban Szelevényen az unokanővéremet egy mozgó könyvárus rábeszélte egy csomagra, és abban ilyen szerzők voltak. Elképesztő! – mondta Solymosi, aki szerint az embernek az a legfontosabb, hogy szellemi térben legyen.

A 70-es évektől a Péterek nemzedéke, Nádas, Hajnóczy, Lengyel és Esterházy áttörtek egy falat az irodalomban. Az utánuk jövőknek, Szijj Ferencnek, Németh Gábornak vagy Solymosinak már nyitva állt a kapu. (A kötet címlapján a költő Szijj grafikája látható.) Nekik már nem kellett „berúgni az ajtót”, ami meg is nehezítette a dolgukat. Solymosi szerint az ember életének legnehezebb időszaka a 15 és 19 év közötti kor, akkor kell e legkeményebb döntéseket meghoznia. És íróként is ezt, a későkamaszkort a legnehezebb megfogni. Ebbe szerinte Dosztojevszkij is belebukott, Móricz pedig bele sem tudott kezdeni. Solymosi számára a legnehezebb írói feladat a megfelelő nyelv megtalálása volt. „Szörnyű dolog megfogalmazni valamit! Egy levélnek is ezerszer nekikezdek!”

– Ha ennyi ideig dolgozol valamin, honnan tudod, hogy már készen van? – tudakolta Szilágyi.

– Elfáradtam – hangzott az egyszerű válasz. – Már nem volt erőm tovább dolgozni rajta.

– Elképzelsz magadnak ideális olvasót?

– Ideális olvasó nincs. Én vagyok az. De arra azért figyeltem, hogy ne csak az értse, aki élt akkor.

Márok Tamás

Kalligram Kiadó

Budapest, 2020

376 oldal, 3990 Ft