Üvegbúra alatt

A Vázlat valami máshoz keletkezéstörténete is értelmezhető a mű (egy) metanarratív szintjeként. A szerző különböző, a karantén ideje alatt írt tárcáit – meghagyva azokat javarészt töredékességükben – rendezte össze könyvvé, melynek eredménye négy középkorú nő fragmentált története. A szerkezet nagyon élesen hívja elő Gertrude Stein Három élet c. könyvét, mely három különböző társadalmi státuszú nő, szintén töredékes történetét tárja az olvasó elé, s az angol nyelvű feminista kánonban kiemelt pozíciót foglal el. Noha ennél explicitebb, intertextuális jelrendszerrel nem köti magát Mán-Várhegyi szövege ehhez a kánonhoz, azzal mégis párbeszédben áll. A 20. századi angol nyelvű feminista korpusz prózapoétikáját jobbára az elhallgatás különböző alakzatai szervezik (Woolf, Plath, O’Connor, Lessing) – ez a század első harmadában induló magyarokra (Ritoók Emma, Kosáryné Réz Lola, Földes Jolán, Kaffka Margit) is igaz, jóllehet a történeti félperiféria tapasztalata (forradalmak, emigráció) árnyalja az elhallgatás szigorúbban befelé forduló karakterét. Az egyik legégetőbb kérdés pedig mindig az volt, hogy a hiány szervezte létezésből lehetséges-e stabil identitást építeni vagy a (szükségszerűen) decentralizált szubjektum képes-e valódi szökésvonalat is ajánlani? Mán-Várhegyi Réka új könyve a karatén kifejezetten női tapasztalatát megragadó szövegeivel több ponton is belép a feminista kánonhagyomány diszkurzív terébe – meglehetősen szubverzív módon.

Ugyanis azoknak otthonosabb a karantén, akik a vírus előtti világban is üvegbúra alatt éltek. Egészen megrendítő ezekben a szövegekben, hogy mennyire erős a sodrásuk. És ez nemcsak nyelvi bravúrként értendő (de akként is!), hanem a már-már fullasztó természetességben, horribile dictu, otthonosságban, amellyel ezek a nők kezelik a karanténlétet, a bezártságot. Hiszen a problémáik mennyiségi és minőségi összetétele nem változik: a nekik társadalmilag delegált (fizetetlen) reproduktív munka, a férjek depressziója, nemtörődömsége, illetve a jó- és rosszindulatú szexizmus mindennapossága vírusfüggetlen változók. Mindez nem elhallgatásként jelenik meg, noha valójában kimondva sem lesz. Hiszen a szövegeket narráló énelbeszélők belső monológijai teszik ki a könyv jelentős hányadát, párbeszédek csak elszórtan és kevés téttel bíró helyzetekben bukkannak fel. Ezek a monológok önreflexiókon alapuló tanúságtételek a patriarchális berendezkedésről. A belső beszédek szinte soha nem hajlanak didaxisba, nem hivatkoznak elméleti forrásokra, mondhatnánk, a búrák zenéjét hozzák felszínre. „[H]aragom a végső igazság” – mondja a dühromaktól szenvedő Magdi. (40.)

Akadnak olyan klasszikusok, melyeket explicit módon szólít meg a szöveg. „[A] mosdó tükrében szokatlanul elgyötörtnek látom az arcom, ahogy néha vonatokon vagy idegen helyeken, ahol nem a megszokott tükörből nézek magamra, és akkor megpillantok valamit, amit még eddig nem vettem észre, de most már mindig látni fogom, a szemöldököm mintha egyre jobban ereszkedne a szeme felé […]” – olvashatjuk az első elbeszélés inverz Bovaryné-jelenetét. (34.) (Amely persze eszünkbe idézheti a „magyar Bovarynét” is, Móricz Zsigmond Az Isten háta mögött c. kiváló kisregényét). A második elbeszélés Ágijának lánya először a Bovarynét olvassa, majd az Anna Kareninát. (82. és 88.) Utóbbi azért is érdekes, mert központi motívuma az utazás, a karakterek más emberekként jelennek meg minden visszatérés alkalmával. Ezzel szemben a Vázlatban senki nem utazik, kivéve a Néma hullám Györgyije, azonban az ő horvátországi életét vízióként buktatja le a történet zárlata. Mindenki be van zárva, karantén van. „A napok egyformasága kóstolót ad nekünk az öröklétből – mondja a varrógépszerelő rendkívül barátságosan. – Tetszik érteni?” (162.) A Szempontok és adalékok c. szövegben szereplő Anikó nehezen halad a regényével, amire a férje csak annyit mond: „Az a probléma, hogy a szereplőid nem mennek sehová. Erre jöttem rá. Egyszer csak bevillant. Ott ülnek a konyhában meg a szobában, néha kicsit beszélgetnek, néha kicsit gondolkoznak, kimennek a mosdóba, de nem indulnak el a világba. Valahová. Legalább a közértbe.” (167., kiemelés tőlem – BB.)

És ebben a könyvben a metaregény nem regény a regényben, hanem vázlat a regényről a vázlatban. Anikó története – írása – az egész könyv önmagára visszavetített metaforájaként is érthető: ami elkészül, nem az, amit szeretett volna, ám a produktum szükségszerű mivolta tagadhatatlan. Anikó feljegyzéseket készít a jegyzettömb alkalmazásban, melyek címében a dátumot és a pontos időt adja meg, noha azokat soha nem nyitja meg újra. Vagy: „[…] a magam számára is váratlanul írni kezdem a szinte szóról szóra kitalált első bekezdésemet. A háromnegyedénél elengedem, és egy harmadikat írok meg félig, aztán két üres sor, itt lesz majd még valami, és jön egy másik bekezdés. Ezeket majd összekötöm, semmi pánik, pontosan tudom, hogyan fognak összekapcsolódni. Ekkor azonban belép a konyhába a férjem, és elmeséli a napját.” (164­­­–165., kiemelés tőlem – BB.) Az idézett részlet nem kizárólag Anikó kéziratára vonatkozik, hanem egyszersmind a Vázlat szereplőinek identitásválságait is pontosan körülírja. „Még az egyes szám első személy is félrevezető. Az egykori én egy másvalaki.” – mondja a Felkészülés a katasztrófára c. szövegben Ági. (61–62.) Majd az elbeszélés végén megjegyzi: „némileg meglepetésként éri az embert, hogy a terhesség egy pontján szétfoszlik a személyisége.” (91.) A Néma hullám főszereplője, Györgyi a tükörbe nézve lepődik meg: „Ki ez a megszeppent grizzly? Ki ez a bamba jeti? Hol vagyok én?” (96., kiemelés tőlem – BB.) Majd keserűségében így szintetizálja identitását: „Most külön-külön látom őket, a három fiút és egy férfit, aki mellett lehúztam, és most majdnem azt mondtam magamban, aki mellett, ki tudja miért, lehúztam az elmúlt húsz évet. Hogy lehúztam? Hogy ki tudja? Én tudom! Én vagyok az, aki tudja.” (106., kiemelés tőlem – BB.) Míg az utolsó elbeszélő rögtön így indít: „Kiszámíthatatlan, hogy ma éppen ki vagyok, a tegnapi énemből nem következik.” (143.)

Az első elbeszélés, a Hogyan könnyíti meg az életünket az asszertív kommunikáció? című szöveg főszereplője, Magdi, identitásának stabilizálásra tett kísérletek sorozatában végül nyugvópontra tudja juttatni az önmagáról alkotott képet. Két szakemberhez is jár, egy pszichológushoz és egy mentálhigiéniás tanácsadóhoz, akik azt javasolják neki, hogy amikor érzi közeledni a dührohamot, próbálja meg kívülről figyelni magát. Az elbeszélés egyébiránt bravúrosan játssza össze a múltbéli meg-nem-fékezett „epizódokat” – a narratív hiányt ismét szervezőelvvé emelve, ti. nem tudjuk meg, mi történt pontosan, miután Magdi bedühödött –, a jelenbéli, immár „kívülről” megfigyeltekkel. A tanulság pedig a következő: „Hát azon, mondom, és megint kicsúszik valami a számon, amit nem gondoltam előtte végig, hogy a haragom időnként mégiscsak jogos volt […] Ági [a mentálhigiéniás szakember] majdnem közbevág, nem lehet, hogy inkább abban kéne fejlődnöm, kérdezem, hogy ha nincs rá okom, akkor ne haragudjak, felemelem a mutatóujjamat, érdekes érzés, soha nem csináltam korábban, a fiam szokott így nyomatékot adni a mondanivalójának, mert gondolj bele, Ági, milyen szép is lenne akkor és ott dühöngeni, ahol valaki, egy gonosz, rossz ember vagy csupán eltévelyedett ember azt nagyon is megérdemli, és tudatosan, a jelenlét erejével dühöngeni […]”. (42–43., kiemelések tőlem – BB.) A jogosként felismert harag bemetszést ejt a hallgatás alakzatának szövetén. Az el-nem-hallgatás ebben az esetben nem csupán egy elkoptatott emancipációs szlogen, hanem a pszichológia immanens előfeltevéseit is megkérdőjelezi, azokat társadalmilag internalizált vakfoltként azonosítja.

Mán-Várhegyi Réka eddigi életművében is hangsúlyos volt az obskúrus mentálhigiéniás diskurzusok finom lebontására tett kísérlet, legélesebben a Boldogtalanság az Auróra-telepen novelláiban. A részben abból kibomló, azt bizonyos értelemben továbbíró Mágneshegy nem halkítja el teljesen ezt a jelentésképző vonulatot, ugyanakkor inkább a post-truth előtti (kétezres évek eleje) és utáni világ nyomorúságai közötti kontinuitásra mutat rá, ennek a szerves kapcsolatnak pedig kitüntetett eleme a már-már ezotériába hajló mentálhigiéniás kuruzslás (post-truth korban csak coachingnak nevezzük). Úgy gondolom, a Vázlat valami máshoz c. könyve eddigi munkájának a legjavát volt képes egyesíteni formai szempontból úttörő módon, nyelvi teljesítményét tekintve pedig egészen lehengerlő erővel. Hosszú, ám gördülékeny mondatok végig precízen és hitelesen. Azt pedig már csak itt a végén jegyezném meg, hogy néhány motivikus kapcsolatot véltem felfedezni Bartók Imre Lovak a folyóban c. regényével – amely e sorok írója szerint az elmúlt évek egyik legjobb regénye –, a társasjáték mint a családi élet allegóriája s egyben az elbeszélés egy metanarratív szintje például az első és a harmadik szövegben is megjelenik. Az autofikciós olvasási módot kizökkentő, a befogadót zavarba ejtő Látogató megjelenése az utolsó elbeszélésében szintén izgalmas kapcsolódási pont. Mán-Várhegyi Réka legújabb könyve azonban nem ezek miatt a kapcsolódási pontok miatt lett szintén az elmúlt évek egyik legjobb könyve, hanem önjogán is. Én mindenkinek ezt venném karácsonyra.

Bocsik Balázs

Magvető Kiadó
Budapest, 2022
192 oldal, 3499 Ft