Tiszatájonline | 2014. szeptember 1.

Úton Szegedre

ONAGY ZOLTÁN BESZÉLGETÉSE ZALÁN TIBORRAL
Szegedre, a felvételire mindenféle felkészültség nélkül mentünk el Budai Matyi barátommal. Matyi eljött Szigetcsépről Abonyba két hétre, hogy együtt készüljünk a nagy megmérettetésre. Ebből annyi lett, hogy nyitásra kimentünk a strandra, a nálunk lévő pokrócokkal letakartuk a könyveket, föl ne pörgesse a sarkukat a nap, azután alkonyatig sörre tekéztünk a helybéli erőkkel, mindenféle kósza alakkal […]

BESZÉLGETÉS ZALÁN TIBORRAL

(Részlet Onagy Zoltán Grádéi hajnalok Zalánnal című – a Kortárs Kiadónál hamarosan megjelenő – beszélgetőkönyvéből)

– Ezután már a vad dolgok. Feltételezem, mint minden felhős vagy felhőtlen fiatalember életében: felelősség szinte semmi. Az ember fia itt kezdi érezni a dolgok súlyát: felvételi, és a Magyar Néphadsereg elő-felvételisként.

– A gimnáziumi ballagáson meglehetősen rosszkedvű voltam. Tényleg véget ért egy időszak, feltépődött egy burok, kifelé, kifelé, hova kifelé, no, ha nem a nagybetűs Életbe? Vége a közösségnek, a kollégiumi harminc személyes meghitt hálószobának, a pinceklubnak, az iskolaújságnak és az iskolarádiónak, a cikkeknek a Nagykőrösi Híradóban, amelyek honoráriumából gyakorlatilag a szüleim támogatása nélkül meg tudtam élni. Hirtelen szembenézni az ellinkelt évekkel, már ami a tanulást illeti, semmiben sem mélyültem el, semmiben sem vagyok igazán jó, ezért magyar-orosz szakra fogok jelentkezni a szegedi egyetemre, ahova nem fognak fölvenni, fölvettek, ami csoda, mert én vagyok az egyik legrosszabb oroszos a csoportban, de egyetem előtt még katonaság, ami ekkor még csak az idegekben megérzett alaktalan megalázások, megszégyenítések, megtöretések ideje.

– Simán felvesznek Szegedre? Gond nélkül tudod, mi akarsz lenni? Eldől eddigre?

– Szegedre, a felvételire mindenféle felkészültség nélkül mentünk el Budai Matyi barátommal, akivel négy évig ültünk egymás mellett a nagykőrösi gimnázium padjában. Matyi eljött Szigetcsépről Abonyba két hétre, hogy együtt készüljünk a nagy megmérettetésre. Ebből annyi lett, hogy nyitásra kimentünk a strandra, a nálunk lévő pokrócokkal letakartuk a könyveket, föl ne pörgesse a sarkukat a nap, azután alkonyatig sörre tekéztünk a helybéli erőkkel, mindenféle kósza alakkal. Mivel elég jól értettük a golyó lengetését, estére meglehetősen rogyadozó léptekkel tértünk haza. Anyám gyanakodva figyelt bennünket, de nem tudta eldönteni, a rettenetesen sok tanulás a napon, vagy a helyette megivott sörök miatt vagyunk-e olyan „furcsák”. Simán felvettek mindkettőnket, ami, ismétlem, ma is csoda számomra. Hogy mi akarok lenni, azt változatlanul nem tudom. Csak annyit, hogy mi lehetek, ha sikerül elvégeznem az egyetemet. Tanár. A’ se rossz. Tehát, még eddigre sem dőlt el semmi.

– És a honvédség. Mára ismert irodalmárokkal egy időben, egy helyen. Bár gondolom, nem az irodalom egy kopasz kiskatona napi gondja. Hogyan emlékszel rá? Gondolsz rá, előfordul? Beszélsz róla ennyi idő elteltével?

– Ha van életemnek olyan szakasza, amelynek törölném még az utolsó emlékmozzanatát is, az a honvédség lenne. Azt a fajta katonaságot, amelybe engem belekényszerítettek, azért találták ki, hogy megalázzák az embert, megszégyenítsék, megnyomorítsák, megtörjék, elszemélytelenítsék, hogy valahányszor büntetlenül az arcába köphessenek. Nem akarok rá sehogyan sem emlékezni. Nem akarok róla beszélni sem. Valamiről azonban beszélnem kell. Az ember nem tud együtt élni túl hosszú ideig a megaláztatásokkal, a megtöretésekkel, a permanens gyötretéssel. Beletörik, vagy fellázad. A katonaságnál a lázadás egyenlő volt a fogdával (kétszer is ücsörögtem fogdában), a futkosóval – néhány társunk azt a poklot is megjárta –, de ezzel még nem oldottam meg a megtöretés elkerülésének a kínzó dilemmáját. Egy váratlan esemény sietett a segítségemre. Egyik látogatás alkalmával a szüleim két könyvet hoztak be nekem. (Könyvet szerencsére lehetett olvasnunk szabadidőnkben.) Egyik Juhász Ferenc két hatalmas versgyűjteménye, a másik Pilinszky János Szálkák című rövid, valóban szálkaszerű verseket tartalmazó kötete. Amikor a Szálkákat többször is elolvastam, rájöttem, hogy lehet úgy beszélni a megaláztatásról (az emberi megaláztatásról), az állati létmódról (az ember állati létmódjáról), a méltóságról (a nem plakatírozott emberi méltóságról), hogy az a honvédségi cenzúra számára támadhatatlan, de legyünk igazságosak, észrevehetetlen legyen. Ekkor kezdtem el megint verseket írni, most már komolyan, nem udvarló szándékkal, már nem másoknak, magamnak kezdtem el írni, magamért, a megmaradásomért, a méltóságom megőrzéséért, az emberségem megtartásáért, a létezésem értelmének a visszanyeréséért. Nem ismertem személyesen Pilinszky Jánost. De nagyon mélyen meghajoltam volna előtte, ha találkozunk, s ha megbecsült volna a kézfogásával, sokáig és erősen szorongattam volna a kezét. És nem magyaráztam volna meg neki, miért. Úgyis megérezte volna. Azt hiszem, nem csak az életemet, de az emberi tartásomat is ő mentette meg. S talán azzal, hogy a kantin bágyadt lámpafényénél ujjaival szigorú figyelemmel követte a leírt soraimat, elindított a költészet érvényes megszólalási formái felé.

Onagy Zoltán

(A beszélgetésből hosszabb részlet olvasható a Tiszatáj 2014. szeptemberi számában) 

[nggallery id=437]