…után, szabadon…

WEINER SENNYEY TIBOR A NAGY ERETNEK CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

„A kötetben összemosódnak a határok, olykor nagy a hangzavar, vagy kissé leül az olvasói várakozás, de ez a titokzatosság, amelyet tehát a vevő oldaláról egyáltalán nem fenyeget az unalom, jót tesz az összes szerzőnek, beleértve természetesen azt, aki a marionettfigurák precíz és lenyűgöző mozdulatairól kezeskedik.”

Weiner Sennyey Tibor vékonyka kötetének tizenkét elbeszélése a stílusparódia lehetőségeit fokozza fel addig a pontig, amikor az olvasatok már mindenfajta erőfeszítés nélkül választhatóak le a szerző által követett mintáktól, a szorosan olvasott, kiismert, elsajátított és kizsigerelt stílustól. Bár a szövegek óhatatlanul hozzájárulnak a megidézett szerzők kultuszának továbbhagyományozásához is, a szerzői énnel, illetve a szerzői névvel folytatott játék következtében nehéz pusztán paródiaként tekinteni rájuk.

A nagy eretnek darabjai ugyanis azért bitorolnak el egy idegen környezetből származó kifejezési formát annak szóhasználatával, szintaxisával, narratív kódrendszerével és fordulataival együtt, hogy az adott sztorihoz vagy egy ötletcsíra kidolgozásához így bízvást a legtökéletesebb eszközt vehessék alapul. Ez esetben – Babits szavaival – valóban „nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét”, de miközben a képzeletbeli színpad hangszóróiból idegen hangok csendülnek fel, csakis egy árnyékban tartózkodó alak, a szerző tátogását és mimikáját láthatjuk. A kötet egy érdekes vállalkozás arra nézvést, milyen módon aknázhatók ki az idegen kódok úgy, hogy ezek idegensége feloldódjon, illetve a – nevezzük így – harmonikus illeszkedés előtti utolsó pillanatban váljon megrögzíthetővé.

Ebből adódik, hogy a legtöbb szöveg esetében már nem is arra figyelünk, hol bújnak meg az eredeti hang foszlányai a szöveghálóban, hanem arra, hogyan hasonulnak át ezek a hangok, és válnak „csupán” díszítőelemeivé az egyes történeteknek. Az igazi vámpírban, ami akár ironikus (és csavaros) válaszként is érthető az ifjúsági olvasmánnyá lesilányított rémtörténetek térhódítására, egy izgalmas körülmények között előhalászott Czóbel-kézirat számol be Báthory Erzsébet szabadulásáról, az Ének B. F. huszárönkéntes szerelméről és haláláról című „Rilke-palimpszesztben” Weiner Sennyey az általa újrafelfedezett Békássy Ferenc modorát elegyíti Rilkéével, A hallgatógép Edgar Allan Poe Kempelen-szövegét helyezi új megvilágításba, míg A montenegrói noteszben a vélhetően legerőteljesebb minta, Borges kerül terítékre.

Ezekben a történetekben egyszerre többen is beszélnek, több stílusréteg rakódik egymásra, de a paródia paródiáiként is felfogható többszólamú szövegekben nincsenek ingadozások, következetesen végigviszik, amit elterveztek. Ráadásul az említett szövegekben gyakran eltűnt majd megkerült, szerzőségük tekintetében kétséges kéziratok köré épül a cselekmény, reflektálva ezzel arra, hogy az irodalom önfenntartó, önkarbantartó rendszere esetleges epizódok köré (is) szerveződik. Bármennyire is merült ugyanis feledésbe ez az irodalomértés gyakorlatában, a szövegek értő olvasása, illetve vad teóriákat applikáló értelmezése szükségszerűen rá van utalva az olyan zsigeri, materiális mozzanatokra, mint az eredeti kézirattal való bánásmód, értsük ezalatt a kéziratra való rábukkanást, vagy a szöveghordozó felületi sérüléseinek rekonstrukcióját.

A nagy eretnek legtöbb történetén Borges, a szövegeket listázó, az olvasót labirintusba kergető, és ott jószerivel magára hagyó írófejedelem modorát lehet felfedezni, aki éppúgy nevezhető eretneknek (gondoljunk csak például a szent hagyománnyal szembemenő Három Júdás-változatra), már ha a szó jelentését (Boldog Zoltán utószava nyomán) a szövegek autoritására fittyet hányó írószemélyiségben állapítjuk meg. Nem mellesleg a Tagore Balatonfüreden című darab mottójában ez olvasható: „Bármely szerző dalát akár sajátjaként énekelheti, ha rendelkezik akkora teremtő erővel, hogy előadásában, melynek során a kölcsönkapott dallam általános törvényeihez igazodik, alkotó módon saját tehetségét is kellő érvényre juttassa”. Ezt állítólag Tagore mondta Einsteinnek 1930-ban, de igazságtartalmát lényegtelen leellenőrizni: a kis kötetben említett tények, szövegek, és szerzők mindegyike valós létjogot nyer Weiner Sennyey izgalmas szövegvilágában.

A kötetben összemosódnak a határok, olykor nagy a hangzavar, vagy kissé leül az olvasói várakozás, de ez a titokzatosság, amelyet tehát a vevő oldaláról egyáltalán nem fenyeget az unalom, jót tesz az összes szerzőnek, beleértve természetesen azt, aki a marionettfigurák precíz és lenyűgöző mozdulatairól kezeskedik. A nagy eretnek egyetlen veszélye az, hogy aki az elsődleges fő-fő Szerző személyiségére kíváncsi, már ahogy az általában vett szépirodalom megvillant ezt-azt teremtője arcéléből, az komolyabb kutakodásra ítéltetik, vagy ha ehhez nincs kedve, hoppon marad. Bármennyire zseniálisak is az egyes írások, és válhatnak gyöngyszemeivé bármely válogatásnak, a nagy tülekedésben (legyen ez akárcsak a szerző által rendelt optikai csalódás az olvasó meghülyítése végett) kicsit több vehemencia lenne elvárható Írónktól, aki remekül keveri a kártyapaklit, és trükkökért sem kell a szomszédba mennie, de az kétséges, hogy kiszúrja-e, amikor egy cinkelt paklit akarnak rásózni egy trafikban vagy egy árverésen.

(Weiner Sennyey Tibor: A nagy eretnek, fapadoskönyv.hu, 2011, 135 oldal, ár nélkül)

 Virágh András