Ursula K. Le Guin: Az eloldozás igéje

Hol lehet? A padló kemény, de nyálkás, körülötte büdös sötétség, ez minden. Na meg a fejfájás. A nyirkos padlón elterülve Fesztin fölnyögött, majd megszólalt:

– Bot!

Amikor égerfából kifaragott varázslóbotja nem termett a kezében, megértette, hogy veszélyben forog. Fölült, s mivel nem volt botja, hogy rendesen világosságot támasszon, csettintéssel és egy bizonyos Ige elmormolásával csiholt szikrát. A szikra kékes lidércfénnyé lobbant, amely sisteregve hajladozott a levegőben.

– Föl! – parancsolta Fesztin, és a tűzgolyó fölingott egészen addig, míg meg nem világított egy csapóajtót a magas boltozatban, olyannyira magasan, hogy a tűzgolyóba tudatát kivetítő Fesztin saját arcát negyven lábbal maga alatt csupán halvány foltnak látta a sötétben. A fény nem verődött vissza a dohos falakról; azokat éjszakából szőtték, varázslattal. Fesztin visszatért a testébe, és így szólt:

– Ki!

A tűzgolyó kialudt. Fesztin ült a sötétben és ujjait ropogtatta.

Bizonyára hátulról ütöttek rajta, ütötték ki varázslattal, mert utolsó emléke esti sétája a saját erdejében és beszélgetése a fákkal. Az utóbbi időben, középkorúságának ezekben a magányos éveiben nyomasztotta az az érzés, hogy nem él erejével, hogy elfecsérli, s ezért, mert hiszen muszáj türelmet tanuljon, otthagyta a falvakat és ment, hogy a fákkal társalogjon, különösen tölgyekkel, gesztenyékkel, meg szürke égerfákkal, amelyek gyökerei oly mélységes érintkezésben állnak a folyó vízzel. Már hat hónapja nem szólt emberhez. Elfoglalták az alapvető dolgok, nem varázsolt, nem háborgatott senkit. Akkor hát ki bocsájtott rá bűbájt és zárta ebbe a bűzös aknába?

– Ki? – kérdezte a falaktól, és azokon lassan egy név állt össze s csorgott le hozzá, akár a sziklák pórusaiból és a gombák spóráiból kiizzadt mézgás, fekete verejtékcsepp:

– Ugar.

Erre bizony Fesztint is tüstént kiverte a hideg verejték.

Réges-régen hallott először Könyörtelen Ugarról, akiről azt beszélték, varázslónál több, embernél kevesebb; aki szigetről szigetre járt a Külső-peremvidékeken, tönkretette az Ősök műveit, rabigába hajtotta az embereket, kiirtotta az erdőket, elpusztította a földeket, és földalatti sírboltba zárt minden varázslót vagy mágust, aki megpróbált harcba szállni vele. A romba döntött szigetekről elmenekültek mind ugyanazt mesélték: azt, hogy a tenger felől fúvó sötét szél szárnyán, este érkezett.

Ugar rabszolgái hajókon követték urukat, őket mindenki látta. Ám egyetlen menekült sem látta Ugart… A szigeteken számtalan gonosz ember, gonosz lény akadt, ezért Fesztin, a képzésével törődő ifjú varázsló, nem sok figyelmet szentelt ezeknek a Könyörtelen Ugarról szóló történeteknek.

Meg tudom védeni ezt a szigetet, gondolta akkor, tudatában próbára még sosem tett erejének, és visszatért a tölgyekhez meg égerekhez, a lombjukban susogó szél hangjához, a növekedés ritmusához a fák kerek törzseiben, ágaiban és gallyaiban, a napfény ízéhez a leveleken vagy sötét talajvízben a gyökerek körül… Hol vannak ők most, azok a fák, öreg cimborái? Ugar vajon elpusztította a vadont?

Végre éberen és talpon, Fesztin merev kézzel két széles mozdulatot tett s hangosan kiáltott egy Nevet, amely feltör minden zárat és betör bármely ember készítette ajtót. Ám ezeket a falakat éjszakával itatták át, és építőjük neve oda sem figyelt rá, meg sem hallotta. A név visszaverődött hozzá s úgy vágódott Fesztin fülébe, hogy ő térdre rogyott s kezét fülére szorította, míg a visszhangok el nem haltak fölötte a boltozaton. Aztán, még mindig megrendülten a visszafelé elsült varázslattól, csak ült és töprengett.

Igazat mondtak a hírek: Ugar ereje nagy. Itt, a saját terepén, ebben a varázsigékből rakott tömlöcben mágiája minden közvetlen támadásnak ellenáll; és Fesztin erejét megfelezte varázslóbotjának elvesztése. Ám még fogva tartója sem képes megfosztani őt Megtestesülő és Átváltozó képességétől, mely csakis a sajátja. Így aztán, immár kétszeresen is fájó fejét dörzsölgetve, átváltozott. A teste szép csöndben finom ködfelhővé oszlott szét.

Lustán, szinte kullogva, a köd fölemelkedett a padlóról s fölfelé sodródott a nyálkás falak mentén, míg rá nem lelt a fal meg a boltív találkozásánál egy hajszálvékony repedésre, s nekiállt, hogy cseppről cseppre átszivárogjon rajta. Már csaknem teljesen átjutott a résen, amikor lecsapott rá egy forró fuvallat, akár egy kohóból kicsapó égető légáramlat, s szétszórta a ködcseppeket, kiszáradással fenyegetett. A köd kapkodva visszaszívta magát a pincébe, lekígyózott a földre, fölöltötte Fesztin saját alakját, aki zihálva elnyúlt. Az átváltozás komoly érzelmi megpróbáltatás a Fesztinhez hasonló introvertált varázstudók számára; amikor ehhez hozzáadódik a megrázkódtatás attól, hogy a magára öltött alakban nem emberi halállal szembesül, az bizony borzalmas tapasztalat. Fesztin egy ideig csak feküdt és levegő után kapkodott. Meg mérges is volt magára. Elvégre nagyon is naiv elképzelés volt, hogy majd ködalakban elmenekül. Még a bolondok is ismerik ezt a fortélyt. Ugar alighanem már korábban odaállította lesbe azt a tüzes szelet. Fesztin ezúttal kis, fekete denevérré húzta össze magát, fölröppent a mennyezethez, ott újra átalakult, ezúttal a puszta levegő könnyű áramlatává, és átszivárgott a résen.

Ez alkalommal simán átjutott, és gyengén fújt abban a teremben, ahová érkezett, az ablak felé, amikor a rátörő veszélyérzettől összerántotta magát s vaktában átlényegült az első eszébe jutó kicsiny, egybefüggő alakká – egy aranygyűrűvé. Épp idejében. A sarki fagy forgószele, mely légnemű formáját visszahívhatatlanul szétszórta volna káosszá, gyűrű alakban mindössze kissé lehűtötte. Amikor a vihar elült, ő ott hevert a márványkövezeten, s azon tűnődött, milyen alakban juthat ki leggyorsabban az ablakon.

Elkezdett gurulni, de már elkésett. Egy óriási, kifejezéstelen arcú troll közelgett felé, akár egy kataklizma, elkapta a sebesen gördülő gyűrűt és fölvette hatalmas, mészkőszerű kezével. A troll aztán a csapóajtóhoz lépett, megragadta annak vasból készült fogantyúját fölemelte, varázsigét mormolt, és lepottyantotta Fesztint a sötétbe, aki negyven lábnyit zuhant és csörrenve ért földet.

Ismét felöltve valódi alakját felült, s bánatosan dörzsölte lehorzsolt könyökét. Elég ebből az átváltozgatásból üres gyomorral! Keservesen vágyódott a botjára, amelynek segítségével rengeteg ennivalót szólíthatott volna magához. Nélküle azonban, jóllehet képes volt alakot váltani és alkalmazhatott bizonyos varázsigéket meg képességeket, semmilyen materiális dolgot nem tudott sem megidézni, sem átalakítani – sem villámlást, sem báránybordát.

– Türelem – intette magát Fesztin, s amikor újra nyugodtan lélegzett, teste végtelen finomságú illóolajjá olvadt szét, a sülő bárányborda aromájává változott. Újfent átlebegett a repedésen. Az ott várakozó troll gyanakodva szaglászott, ám Fesztin máris átcsoportosította magát sólyommá s egyenesen az ablak felé repült. A troll utána vetette magát, de sok-sok lábbal elvétette, mire roppant sziklahangján elbődült:

– A sólyom, kapjátok el a sólymot!

Az erdeje felé igyekezve, mely sötéten terült el nyugaton, a napfénytől és a tenger visszaverte ragyogástól elvakultan, Fesztin nyílsebesen suhant a levegőben lebukva az elvarázsolt kastély fölött. Ám egy még nála is gyorsabb nyíl eltalálta. Hangos kiáltással lezuhant. A nap, a tenger, a tornyok forogtak kötötte, majd minden elsötétült.

Megint a tömlöc nyirkos padlóján tért magához, keze, haja, ajka mind saját vérétől iszamós. A nyíl sólyomként a szárnyát, emberként a vállát találta telibe. Mozdulatlanul fekve, Fesztin elmormolt egy varázslatot, ami összezárta a sebét. Ezután már fel tudott ülni és eszébe tudta idézni a gyógyítás hosszabb, mélyebbre hatoló bűvigéjét. De sok vért vesztett, s vele együtt varázserőt is. A csontja velejéig átjárta a hideg, s még a gyógyító mágia sem volt képes átmelegíteni. Sötétség akadályozta a látását, még akkor is, amikor lidércfényt támasztott és megvilágította a bűzlő levegőt: ugyanaz a sötét köd, amit repülés közben látott az erdeje és térsége kisvárosai fölött.

Az ő dolga megvédelmezni azt a területet.

Nem próbálkozhat újra közvetlen szökéssel. Ehhez túl gyönge és fáradt. Azzal, hogy túlzottan bízott benne, elvesztette erejét. Most akármilyen formát is öltsön, az osztozni fog gyöngeségében és fogságba kerül.

Ott gubbasztott, rázta a hideg, és hagyta, hogy sercegve kialudjon a tűzgolyó egy utolsó metánfuvallattal . . . mocsárgáz. A bűz fölidézte lelki szemei előtt a vadon szélétől a tengerig nyúló ingoványt, szeretett lápvidékét, ahová ember be nem tette a lábát, ahol ősszel a hattyúk hosszasan, szinte a víz színét seperve repülnek, ahol a mozdulatlan tavacskák és nád borította szigetek között a csöndes, gyorsan iramló, tenger felé tartó vízfolyások áramlanak. Ó, ha hal lehetne az egyik patakban, vagy ami még jobb, följebb az áramlatban, közel a forráshoz, a rengetegben, a fák árnyékában, a barna vizű, tiszta holtágban egy égerfa gyökerei alatt, elbújva megpihenni…

Ez nagyon nagy varázslat. Fesztin éppúgy nem hajtotta még végre, ahogy azok sem, akik veszélyben vagy száműzetésben vágyódnak otthonuk földje és vizei után, maguk előtt látják és sóvárogják házuk küszöbét, az asztalt, ahol ettek, a faágakat annak a szobának ablaka előtt, ahol aludtak. Mindenki csupán álmodozik erről, ám a nagyhatalmú Mágusok varázslatukkal valóra is váltják ezt a hazatérést. Így aztán Fesztin, hiába áradt a hideg csontvelejéből idegeibe és ereibe, fölegyenesedett a fekete falak között, egybegyűjtötte akaratát, míg az gyertyalángként ragyogott húsa sötétjében, s nekigyürkőzött a hatalmas, hangtalan varázslásnak.

Eltűntek a falak. A talajban volt, csontjai sziklakőzetből és gránitrétegekből, vére talajvízből, idegei a dolgok gyökereiből. Akár egy világtalan giliszta, nyugatnak tartott a földben, lassacskán, előtte-mögötte sötétség. Aztán egyszer csak hűs áramlott végig a hasán meg a hátán, lebegtető, simulékony, kiapadhatatlan ölelés. Oldala megízlelte a vizet, érezte az áramlás sodrát; szemhéj nélküli szeme megpillantotta maga előtt a mély, barna tavat egy lábas éger óriási támasztógyökerei között. Előrelendült, ezüstösen, bele az árnyékba. Kiszabadult. Hazaért.

A víz időtelenül csörgedezett tiszta forrásából. Fesztin a medence homokos fenekén hevert és hagyta, hogy a folyó víz enyhítse sebe fájdalmát és hűvössége elmossa az egész testét átható zordabb hideget. Ám pihenés közben rázkódást meg lépteket érzett-hallott a földben. Ki járkál most az erdejében? Az alakváltáshoz túl fáradtan, elrejtette csillogó pisztrángtestét az egyik égergyökér támíve alatt, és várt.

Hatalmas, szürke ujjak kotorásztak a vízben, felkavarva a homokot. A víz fölötti homályosságban elmosódott arcok, kifejezéstelen szemek derengtek föl, tűntek el, majd bukkantak föl újra. Hálók és kezek keresgéltek tapogatózva, mellé nyúltak, megint mellé, aztán megfogták és hiába vergődött, kiemelték a levegőbe. Küszködött, hogy visszanyerje saját alakját, de nem ment; a saját hazatérés-varázslata megkötötte. Vergődött a hálóban, s fuldokolva próbált lélegezni a száraz, fényes, rettenetes levegőben. A gyötrelem nem szűnt, s kiszorított elméjéből minden mást.

Hosszú idő múltán, lassacskán tudatára ébredt, hogy újra emberi alakot öltött; épp valami csípős, kesernyés italt kényszerítettek le a torkán. Megint eltelt némi idő, s a pince nyirkos padlóján elterülve, hason fekve tért magához. Ismét visszakerült ellensége hatalmába. És, jóllehet újból kapott levegőt, közel állt ahhoz, hogy meghaljon.

Mostanra a hideg teljesen átjárta; és bizony a trollok, Ugar szolgái, összetörték törékeny pisztrángtestét, mert ha megmoccant, a bordáiba meg egy egyik alkarjába belenyilallt a fájdalom. Megtörten és erőtlenül hevert az éjjelből szőtt akna fenekén. Nem maradt ereje, hogy alakot váltson; nem maradt más kiút, csak egy.

Ahogy ott feküdt mozdulatlanul, már szinte túl azon, hogy érzékelje a kínt, Fesztinben felmerült a gondolat: Miért nem ölt meg? Miért tart itt életben?

Miért nem látta még soha senki? Miféle szem láthatja meg őt, miféle földet tapod a lába?

Fél tőlem, noha nem maradt erőm.

Azt beszélik, minden varázsló és mágikus képességekkel rendelkező ember, akiket legyőzött, életben van ehhez hasonló zárt sírokban, tengődik tovább évről évre, s próbál kiszabadulni…

De mi van akkor, ha valaki úgy dönt, inkább nem/ez nem élet?

Így aztán Fesztin döntött. Utoljára még eszébe jutott: Ha tévedtem, az emberek gyávának fognak tartani. De nem ragadt le ennél a gondolatnál. Kissé oldalra fordítva fejét, lehunyta a szemét, vett egy utolsó mély levegőt, és elsuttogta az eloldozás igéjét, ami csak egyszer mondható ki.

Ez nem átváltozás volt. Nem alakult át. A teste, hosszú karja és lába, ügyes keze, a szem, amely örömét lelte a fák és patakok látványában, változatlan pihent, csupán mozdulatlanul, teljesen mozdulatlanul, tele hideggel. Ám a falak elenyésztek. A mágiával épített tömlöc elenyészett, a termek meg a tornyok, meg az erdő, meg a tenger, meg az esti égbolt. Minden tovatűnt, és Fesztin lassan leballagott a létezés dombjának túloldalán, feje fölött új csillagok.

Életében óriási ereje volt; ezért hát itt nem felejtett. A szélesen elterülő ország sötétségében gyertyalángként világolva haladt. És emlékezve, ellenségének nevét kiáltotta:

– Ugar!

Megidézve, ellenállásra képtelenül, Ugar jött felé, köpcös, sápadt alak a csillagfényben. Fesztin megközelítette, és a másik kushadt és sikoltozott, mint aki megégett. Amikor elmenekült, Fesztin követte, nyomában maradt. Hosszú utat tettek meg a névtelen csillagok háttere előtt kúpjaikat magasba emelő, hatalmas, kialudt vulkánok megkövült lávafolyamain át, a néma hegyek nyúlványain keresztül, túl a kurta, fekete fű borította völgyeken, túl a városokon vagy végig azok kivilágítatlan utcáin a házak között, melyeknek ablakain nem nézett ki senki.

A csillagok ragyogtak az égen; egy sem kelt föl, egy sem nyugodott le. Itt nincs változás. Nem lesz nappal. De ők csak mentek tovább, Fesztin folyvást űzte a másikat maga előtt, míg el nem értek egy helyet, ahol valaha, réges-régen folyam hömpölygött: az élők földjéről érkező folyó. A kiszáradt mederben, a kőtömbök között egy tetem feküdt: egy mezítelen aggastyáné, élettelen tekintete a halált nem ismerő csillagokra meredt.

– Befelé! – parancsolta Fesztin. Az Ugar-árny nyöszörgött, de Fesztin közelebb lépett. Ugar elhúzódott tőle, majd legörnyedt és bebújt saját holttestébe a nyitott szájon át.

A hulla nyomban eltűnt. Jelöletlen, szeplőtlen, a száraz kőtömbök ragyogtak a csillagfényben. Fesztin egy ideig moccanatlan állt, aztán lassan letelepedett a nagy sziklák közé pihenni. Pihenni, nem nyugodni: mert muszáj őrködnie, míg Ugar sírjába visszazavart hullája el nem porlad, az összes gonosz varázserő el nem enyészik, szét nem szórja a szél, el nem mossa az eső, bele a tengerbe. Muszáj őrködnie ezen a helyen, ahol a halál egyszer utat talált a másik világba. Immár türelmesen, végtelenül türelmesen Fesztin a sziklatömbök között várakozott, ott, ahol soha többé nem fog folyó folyni, annak a földnek a közepén, amelynek nincs tengerpartja. A csillagok mozdulatlanul meredtek fölötte; és ahogy nézte őket, lassan, nagyon lassan kezdte elfeledni a patakok csörgedezését, az eső kopogását az erdő falevelein, az élet hangjait.

Sohár Anikó fordítása

Kapcsolódó írásunk:

Sohár Anikó: A sötétség bal keze (Főhajtás Ursula K. Le Guin előtt) >>>