Urbán Ilona: Apám hét története

1. Vonaton

Éles sikoltással megálltak a kerekek és a vonat, mint egy hosszú, lomha szörnyeteg, pihenésre várva, zihálva, megtorpant.

Az éles hang, az agyamig hatolt. Eltűnt a kertünkben lévő cseresznyefa, és újra felderengett a marhavagon. Rájöttem, ahogy eddig is, most is a sarokban fekszem. Társaim egy része ül. Van, aki a bolháktól próbál megszabadulni, mások csak bámulnak maguk elé. Teljes letargia tükröződik a szemükben. Sokan reszketnek. Én is. Csak egy nadrág van rajtam, madzaggal megkötve a derekamon. Ingem, gatyám nincs. Lábamon fatalpú bakancs, abban kapca és egy katonai zubbony.

Az ősz már régen pirosra marta a fák leveleit és reggelente fehér dér ül meg a vonat kerekein. Mintha ki akarná hangsúlyozni, hogy itt a hideg, ami belopódzik minden porcikámba. Ilyenkor mindig anyámra gondolok, ahogy fűti a kemencét. Szemei kéken ragyognak, homloka közepén a szemölcs föl-le járkál, ahogy gondterhelten vizsgálja a kemence belsejében lévő téglákat, hogy kell még tennie a tűzre, vagy már lehet hozni a kenyeret. Érzem a forróságot, örül a szívem. De ez csak egy pillanat, visszazökkenek a valóságba. Rádöbbenek, hogy fázom…, fázom…

Az őrök a szerelvény mellett mennek. Hallom, hogy az előttünk lévő vagonból kiszálltak, akik még ki bírtak szállni. Megyek vízért én is. Ez a rend ilyenkor. Már egy csepp sincs a csajkámban. Összeszedem magam, és arra gondolok, nemsokára megtelik a hasam vízzel.

Az állomás egyetlen kútjánál sorba állok. Lassan rám kerül a sor. Csak iszom, iszom a kifolyó vizet, ameddig csak bírom, majd megtöltöm a csajkát, és elindulok vissza a helyemre.

Mindenki felszáll. Senkit nem kell noszogatni. Hazamegyünk. A vágy mindent fölülír. Kitartani, hazamenni. Ez dübörög a legtöbb ember fejében. Aki arra gondol, hogy nem ér haza, az meghal. A szerelvény közepén lévő egyik vagonban vannak a halottak, akik hazajönnek a sírba, magyar földbe megpihenni.

Én tudom biztosan, hogy hazamegyek, csak meg ne fagyjak. Elhelyezkedek a sarokban, a régi helyemen, és próbálok valami melegre gondolni.

Ekkor hirtelen belém nyilall egy felismerés. Az egyik katonatársamon, aki korábban velem együtt vacogott, egy vastag kabát van. Beleburkolódzik, és mihelyt meglódul a vonat, már alszik is. Nem fázik. Szája sarkában mosoly bujkál. Biztos valami jó meleg helyen jár álmában. Az irigység belemar a gyomromba. Már elillan a jó érzés attól, hogy ittam. Agyam minden része egy dologra koncentrál, arra, hogy honnan van a kabát. Ahogy megy a vonat, a kerekek súlyosan döngve azt ismétlik.

Honnan van…, honnan van…, honnan van?

Nem volt semmije, amit elcserélhetett volna a kabátért. De akkor honnan szerezte? Meg kell tudnom! Elkezdek ültemben helyezkedni, csúszni, araszolni. Sokan vagyunk, kevés a hely. Vigyáznom kell, hogy ne zavarjak senkit a mozgásommal. Itt nincs türelem, megértés. Itt csak fájdalom, éhezés, fázás van. Az indulatok hamar elszabadulnak.

Csak lassan, lassan, biztatom magam. Mindjárt odaérek. Nagy levegőt veszek, kiszakad belőlem a szorongás, megnyugszom. Itt ülök a vastag kabát mellett.

Fütyül a mozdony, a szomszédom felijed. Elmosolyodom. Odasúgom:

– Hol vetted a kabátot?

A fiú körülnéz. Miután meggyőződik róla, hogy nem figyel senki, megsúgja.

– Bemásztam a halottas vagonba, és levettem az egyik halottról.

Felcsillan a remény a lelkemben. Ezt én is megteszem, és megmaradok.

2. A kabát

Hosszan vívódok, töröm a fejem, de sehogy sem jutok dűlőre. A vagon, amiben a halottak fekszenek, le van zárva. Ha a szerelvény megáll, az őrök ott sétálnak le-föl, mintha csont sovány bajtársaink háborítatlan álmát kellene biztosítaniuk. Vajon hogy lehet bejutni hozzájuk? Közben eljátszom a gondolattal, hogy van egy meleg kabátom, és a szívem is megmelegszik.

De hogyan szerezte meg ez a fiú? Megvárom, még mindenki elalszik, majd óvatosan rázogatni kezdem, nehogy felkiáltson. Megkérdem, hogy ő hogy csinálta. Megtudom. Elkezdek tervezni. Nagyon veszélyes. Megpróbáljam, vagy nem? Döcög a vonat. Neki nem sürgős, csak nekünk.

Élünk…, halunk…, élünk…, halunk! Kopácsolják a kerekek.

Nem, én kopácsolok. Ülök az almafa alatt és egy sin darabon ütögetem a kasza élét. Szépen, komótosan verem a kalapáccsal, lépésről-lépésre, ne maradjon ki egy kicsike rész sem, mert akkor nem lesz egyformán éles. Előveszem a fenőkövet, húzogatom rajta oda-vissza. Aztán felállok, a vállamra lendítem, és a főút felé indulok. Meleg van. Valami nyomja a lelkemet. Nagyot csattan az ég, villámlik, szakad az eső. Mezítláb vagyok. A bakancsom, fűzőivel összekötve harangozik a vállamon. Eszembe villan apám szava, a kaszát le kell venni a vállról, mert belecsap a villám. Rájövök, hogy mi ez az érzés. Itt a vihar. Szeretem az esőt, ahogy a nyári port leöblíti rólam. A tehenünk azonban nem. Értsanyám (ahogy én nevezem) szerint, ilyenkor megbolondul, ahogy most is.

A csordás a legelőről már régen hazahajtotta a csordát, de a mi Szekfűnk nem jött haza. Látom, ahogy trappol az úton, a faluból kifelé. Gyorsan ledobom a kaszát és a bakancsot, ma már úgysem lesz aratás, és rohanok utána. Szép, zsemleszínű tehenünk, fejét büszkén feltartva, fut ki a világból, messze van. Jól halad a betonúton, lehetetlen hogy utolérjem. Már a kanyarban jár, ahol a sorompó van. Ekkor feltűnik egy teherautó. Lassan beveszi a kanyart. Integetek a sofőrnek. Szekfű szembetalálkozik vele. A teherautó nagyot szusszanva megáll az út közepén. És a mi tehénkénk megáll előtte, és csak bámul, bámul. Addigra odaérek. Rácsapok a kezemmel az orrára, és visszafordítom. Már fut is hazafelé, én meg utána. Az esővíz, hidegen csorog a hátamon, és mintha ujjak indulnának a nyakam felé.

– Ébredj! Itt az alkalom! – súgja a fiú.

Már újra a vagonban vagyok, és fázom. Csak egy-egy szellentés és horkolás hangja zavarja meg a csendet. Mutatja a fiú a deszkát a vagon alján, amit fel lehet emelni. Tudom lassan, óvatosan kell leereszkedni a talpfákra. A hajnal fénysugarai kíváncsian kukucskálnak felém. Kicsire összehúzom sovány testemet. A szerelvény is mintha óvatosan döcögne. De ha elkapja a kerék a ruhámat, végem van. Ha megfagyok, úgy is végem van. Már a földön fekszem, megy fölöttem a vonat. Számolom a kocsikat. Egy… nem halok meg, ring a fejemben a gondolat. Itt a második kocsi, a halottszállító. Tapogatom a deszkát, melyik mozdul, amit az előttem járok már felemeltek. Egy pillanatra anyám alakját látom. Int. Most! És bent vagyok.

Sosem hittem, hogy egyszer örülni fogok, hogy a halottak között lehetek. Sokan vannak. Soványak, merevek. Sokukon nincs kabát. Nahát, már hányan megelőztek, állapítom meg. Vajon hányan maradunk életben a határig? Vizslatom a szánalmas testeket, és meglátok egy prémgalléros kabátot. Ez kell nekem. Nem könnyű, de hozzáverekszem magam. A merev test nem engedi a kabátot. Ráülök a hasára, húzom, vonom, tépem. A nadrág fölött megjelenik egy lelógó bőrredő. Kövér volt, villan át az agyamon, és harcolok a halottal. Eszembe jut, hogy nem ember vagyok már, hanem állat. Hiszen az bosszant, hogy nem tudom levenni egy halottról a kabátját. Sírok. Nagy könnyek potyognak a kabátra. Az Isten megkönyörül rajtam. Sikerül. Belebújok, és belém bújik a halott szag is. De már nyugodt vagyok. Szipogok. A kabát prémgallérjába fúrom a fejemet. Utazok a halottakkal, de már mosolygok. Eszembe jut, hogy anyám minden kabáton lévő prémgallért cicuskának nevezett. Már nekem is van cicuskám. Ráz a vonat, érzem sikerülni fog. A következő állomást kell megvárnom. Akkor kicsusszanok innen, amikor megáll a szerelvény, majd óvatosan kimászok a kocsi alól. Csak az őrök észre ne vegyenek, mert akkor főbe lőnek. De érzem, sikerülni fog. Hazamegyek.

3. A kenyér

Szerencsém van. Mindenki a kút felé igyekszik vízért. Nem figyelnek. Úgy teszek, mintha találtam volna valamit a vágányok között, és előbújok. Nagyot sóhajtva futok a vagonomba a csajkámért. A fiú már kint van, és elismerő pillantással nyugtázza a kabátot.

– Siess! – mondja. – Kenyérosztás van.

A vagonban már nincs senki, csak az én csajkám árválkodik a sarokban. Felkapom, és futok a többiekhez. Beállok a sorba. Most mindenki nyugodtabb, mert megkaptuk a fejadagot. Van, aki rögtön behabzsolja, van, aki ízlelgeti, elteszi, előveszi, nézegeti, rágogatja. Én is az utóbbiak közé tartozom, Vizet már mertem, lógatom a csajkám vidáman a vagon felé tartva. Van vizem, kenyerem, sőt, kabátom is. Mi kell még a túléléshez? Elfoglalom szokásos helyem a sarokban, és előveszem a komiszkenyeret. Így hívjuk. Fekete, és sok benne a pelyva, de csak kenyér. A táborban az őröknek is csak ennyi jutott. Nem tudott az orosz a saját embereinek sem többet és jobbat adni, mint nekünk, raboknak. Sokszor gondoltam arra, hogy egy ilyen nagy ország és nincs benne elég ennivaló. De nekem most van. Lassan, komótosan megeszem a felét. Óvatosan körülkémlelek, nem figyel-e valaki, és a kabát belső zsebébe süllyesztem a maradékot. Begombolom a kabátot. Ha valaki mégis szeretné megszerezni, miközben alszom, ha motoz a gombokkal, megérzem. Iszok rá vizet, nyugalom tölt el, a biztos tudat, hogy már nem fagyok meg. Elővigyázatosságból mindkét kezem összefogom a kenyér felett, és imádkozom. Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem.

Hamar be is csukódik, ráz a vonat, lassan ringat, és már otthon vagyok. Annus néni jön át a szomszédból, és elmagyarázza, hogy Kassán, a dóm mellett, egy felfelé menő utcában van egy jó hírű orvos.

– Értsanyám, elmegyek én apámmal.

Két testvérem van. A legkisebb kilenc éves, a középső tizenhét, én pedig már húsz múltam. Anyám beleegyezően int. Megbízik bennem.

Apám lassan elfogy. Minden nap fáj a gyomra, és alig tud enni valamit. A vonat zakatolása reménnyel tölt el Kassa felé. Hamar megtaláljuk az orvost. Kedves. Engem kiküld, míg apámat vizsgálja. Végre bemehetek.

– Ezt a gyógyszert szedje, és minden rendben lesz! – mondja.

Nagy kopasz feje van, biztos tele van ésszel, gondolom. Megkérdezem, hogy mit ehet apám.

– Bármit, amit csak szeretne, és jólesik neki – mondja. Ez erősen szöget üt a fejembe.

Elindulunk az utcán, majd betérünk egy sörözőbe. A kerthelyiségben találunk egy megfelelő asztalt. Csendben eszünk. Apám megnyugodva kortyolja sörét. Az illemhelyet keresve, kioldalgok az utcára, és visszafutok az orvoshoz. Megriad, ahogy meglát.

– Doktor úr, mondja meg az igazat! Mi baja van az apámnak?

– Gyomorrákja van, fél éve van körülbelül hátra.

Zökken a vagon. Ijedten tapogatom meg a mellkasom. Megnyugszom. Megvan a kenyérke. Megyek haza, én, a család egyetlen kenyéradója.

4. Bombázás

Nem tudok aludni. Pedig mindenki ájultan horkol körülöttem. Itt a rend a következő. Vízért megyünk, a dolgunkat elvégezni egy bokorba, befaljuk a komiszkenyeret, a bolhákat, a tetűket próbáljuk megölni. Keveset beszélünk, figyeljük egymást, kinek mije van. Ha valaki valamilyen ennivalóhoz jut, hogyan lehetne azt megszerezni, ezen törjük a fejünket. Utazunk és horkolunk.

A szomszéd falubeli fiú a barátom. Neki elsuttogom a kabát történetét, hogy mennyire féltem, aztán pedig hogy örültem. Ő szerencsésebb, betegség nélkül megúszta a hadifogságot, és nagyon jó hozzám. A táborban lopott nekem, nem is akármit, hanem aludttejet. Csak ezért élek.

18 hónapig voltunk Sztálingrádban, már ami maradt belőle. Odavittek minket, fölépíteni a várost.

Még itthon, a  Dunántúlon, egy elhagyatott házba menekültem, amikor a bombázás elkezdődött. A sarokba kell állni, ezt tanították nekünk a katonaságnál. Hát behúzódtam a sarokba. Még hárman futottak hozzám. Rossz érzésem támadt, átszaladtam a szemben lévőbe, és egy szekrényhez bújtam. A bombázás egyre közelített, aztán jött a becsapódás. A portól, a füsttől semmit sem láttam. Téglák, kövek záporoztak mindenütt, beborítottak. Levegőt is alig kaptam. Amikor a félelemtől magamhoz tértem, kimásztam a romok alól, megláttam, hogy a többiek halottak.

Szeret engem az Isten. Lüktetett egész testemben. Úgy gondoltam, ezek után minden rendben lesz, de nem lett. Jöttek az oroszok, összetereltek minket, és vittek az állomásra. Próbáltam megszökni, de lehetetlen volt.

– Málenykíj robot, málenykíj robot, – ismételgették. Akkor még nem tudtam mit jelent. Volt rá 18 hónapom, hogy megtudjam.

Jöttek a vonatok, a marhavagonok. Constanca, behajózás a Fekete-tengerre. Majd a kirakodás, újra a vonatok, a vagonok, majd a tábor, az erdő, a favágás, a gatter hangja.

Most pedig újra a zakatolás. Ez már végigkíséri az életemet, de legalább jó irányba zakatolunk, haza.

5. Reménytelenül

A következő állomáson közölték az őrök, hogy egy napig állni fog a vonat. Csak holnap reggel indulunk tovább. Mindenki leszáll, megyünk körülnézni. Szétszéledünk, szemlélődünk, hátha valami ennivalóra szert tehetünk. Falusi fiú révén, látom a mérhetetlen szegénységet a házakon, a portákon. Reménytelen a helyzet. Az emberek, ahogy meglátnak minket, rögtön fordulnak is el,  igyekeznek befele a lakásukba. Megyünk, amerre visz a lábunk, lassan elfogynak a házak. A barátom elfárad, azt mondja, visszamegy a vagonba.

Én tovább megyek, nézem a legelőn kanyargó kitaposott gyalogutat. Eszembe jut a tehenünk. Már nincs nyári égzengés, biztos mindig hazamegy. Milyen okos is az állat. Amikor első alkalommal hajtjuk ki a legelőre, kísérni kell. A kürtszót hallva tudjuk, hogy a csorda közeleg. Az utcán terelgetjük a boltig. Ott vár a csordás, és hajtja kutyáival a teheneket a legelőre. Este a boltnál várjuk, elé megyünk, és befordítjuk az utcánkba. A sarkon is előre sietünk, hogy a malom felé be ne kanyarodjon, de utána már hazatalál. A kapu nyitva, bemegy. A gémes kút mellett a vályúba már húztunk friss vizet. Iszik, és bemegy az istállóba, a helyére. Még egy-két napig így kísérgetjük, aztán már hazatalál. Szegény értsanyám, hogy boldogul vajon otthon?

A szemembe ötlik egy kazal. Úgy gondolom, addig még elmegyek, majd utána visszafordulok. Kisüt a nap, felmelegszem. Lassan odaérek, felmászok a tetejére, és körbepillantok. Nem is olyan távol, egy pár almafa álldogál, és mintha itt-ott pirosodna rajta valami. A szívem, majd kiugrik a helyéről. Leszánkázok, és elindulok a fákhoz. Öt almát sikerül találnom összesen. Kicsit fonnyadtak, de almák. A zsebembe süllyesztek négyet, egybe pedig beleharapok. Otthoni illata, íze van. Boldog melegség önt el. Lassan harapom az ízes gyümölcsöt, szétáramlik a testemben, erőt ad. Felmászok a kazalra, beszívom a száraz fű illatát, nyugalom tölt el. Olyan mintha otthon lennék, és elalszom.

Hajnalodik, mire felébredek. Gyorsan szedem a lábam, ahogy csak bírom, sietek vissza az állomásra. Mikor odaérek, szívembe nyilall a jeges rémület, a vonat már nincs ott. Végem van. Én már sosem látom meg a hazámat, az anyámat, a testvéreimet. Elzsibbadok, nem tudok gondolkodni, lépni. Ülök, bámulok, és a könnyeim folynak végig az arcomon. Nem tudom mennyi idő telik el, mire újra gondolkodni tudok. Kevés orosz tudásomat összeszedve megtudom, hogy a szerelvény este mégis tovább indult. Állítólag a következő állomáson áll majd több napig. Persze most nem számolták meg az embereket az őrök, csak idefele. Gondolom keserűen. Nincs messze a következő település, azt állítják. Ez az itteni mérce, de én tudom, hogy az orosz rónákon néha napokig dohog a mozdony, míg eléri a következő állomást. Nincs választási lehetőségem, elindulok a sínek között gyalog.

Először gyorsan haladok, a remény erőt ad. Ahogy emelkedik a nap felfelé, én egyre inkább úgy érzem, lefelé megyek,  be a földbe. Fáradok. Mire a fejem fölé ér, tudom, körülbelül dél lehet. Leülök, és megeszek egy almát. Visszatér az erőm, megyek tovább. Nemsokára egy folyó partján szaladnak a sínek. Én is futnék, ha bírnék. A nap lassan indul az ég peremén, mintha biztatóan rám kacsintana, aztán lebukik. Keresek egy sűrű bokrot, és elhelyezkedem. Megeszem a harmadik almát, és kérem az Istent, hogy várjanak meg. A szívemre nehezedik a sötét, lassan forog velem a világ.

Már otthon vagyok, a kocsma udvarán forgok, táncolok. Szekérrel, sátoros cigányok jöttek a falunkba. A kocsma mellett letáboroztak, tüzet raktak, főztek. Mi legények ittunk, és a tűz mellé mentünk bámészkodni. Szép cigányasszonyok énekeltek, szoknyájuk szélét fölemelve táncolni kezdtek. Aztán már én is táncoltam velük. Egyszer csak értsanyám rántotta meg a vállam.

– Jaj, fiam, milyen szégyent hozol rám! – mondta.

Én pedig megszégyenülve indultam utána haza. Nehéz volt a szívem, mint ahogy most is.

Már ébren vagyok. Fázom, hiába van rajtam a cicuskás kabát. Felállok, és elindulok. Megyek, ahogy csak bírok. Először gyorsan. Még jól is esik, mert felmelegszem, aztán persze lassabban.

Kanyarog a folyó, mellette a sínpár is. Látom, hogy a kanyaron túl, már a másik oldalon folytatódik a pálya.

De édes Istenem a híd! A híd! Milyen a híd? A vasszerkezet csak egy nyomtáv. Azon a talpfák. Közöttük rések, alattuk fut a folyó. Nincs mibe kapaszkodni. Imádkozom és elindulok. Négykézláb mászom talpfáról talpfára, próbálok nem lenézni. Átérek. Leülök, megeszek egy újabb almát, és arra gondolok, mi lesz még Istenem? Van egyáltalán értelme az egésznek? Most már csak megyek, megyek. Lassan házak derengnek fel, elönt a félelem és a keserűség. Már látom az állomást, és ott áll az az átkozott vonat. A szerelvény ott van. Már nem haragszom. Nem tartom szörnynek, úgy érzem, a vonat, nekem az élet.

6. Betegség

Újra a vagonban vagyok, a szokott helyemen. A vonat monoton zakatolásán átsejlik a múlt. Közel a határ, a következő állomás Magyarország. Már nem félek semmitől. Én vagyok itt a csoda. A társaim egy része úgy gondolta, meghaltam. A másik része pedig bizton állította, hogy élek, de azon a településen maradok örökre, ahol ott hagyott a vonat.

Én mégis itt ülök. Van még egy almám, és ahogy harapom, észreveszem, hogy a többiek is nagyokat nyelnek. Hiába, az éhség borzasztó dolog. Nyugalom telepszik rám. A vagon alján lévő deszkák közötti réseken kikandikálok, látom a szaladó talpfákat, és újra bekúszik a feszítés a mellkasomba, újra átélem, ahogy négykézláb mászok azon a szörnyű hídon. Belemelegszem az emlékezésbe.

Már lüktet a fejem, forró, és a tábori kórházban fekszem egy ágyon. Nagyon beteg vagyok. Időnként eltűnik a külvilág, meleg, sárga fényben úszok, és itt nagyon jó. Aztán visszatér minden. 40 fokos lázam van. Vizes lepedőt csavarnak rám, ez az egyetlen gyógyszer. És ez így megy nap-nap után. Az időt már nem tudom követni, csak vagyok. A barátom többször megjelenik. Néha anyám nehéz dunnáját érzem a testemen. Mintha értsanyám ülne mellettem, valamit mond is, de nem értem. Aztán megint a barátom ül a széken. Látom a szemében a szánalmat. Sokára értem meg a kérdését, hogy mit ennék. Valami hidegre vágyom, ami a bennem lakozó tüzet enyhítené. Eszembe jut az otthoni nagy cserép csupor, amiben altattuk a tejet, majd egy fakanállal kimeregettük. Nincs is jobb annál ezen a világon.

– Aludttejet ennék – súgom.

– Jó, szerzek neked! – mondja, és elmegy.

Napok vagy hetek telnek el, nem tudom, és egyszer csak megjön a fiú, és hoz nekem aludttejet.

– Honnan van? – kérdem.

– Loptam – feleli.

Felültet, és én elkezdek enni. Nagyon jó. Teljesen otthoni íze van. A sok vízben főtt kukoricadara és répaleves után maga a mennyország. Az utolsó cseppet is kikanalazom. A barátom arca ragyog, én pedig úgy érzem, vérré vált bennem.

Másnap reggelre csökken a lázam, és egy hét után elmúlik. Gyenge vagyok, de már lábra tudok állni. Az orosz orvosnő, aki kedves velem, kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy elmúlt a tüdőgyulladásom, de ha kiküldenek fát vágni az erdőbe, újra megfázom, és meghalok. Csak egy módon élhetem túl, ha kiselejteznek, és hazaküldenek.

Egy hét múlva jön is az orvosi bizottság. Felsorakoztatnak minket az udvaron. Mindenki meztelen. A vizsgálat egyetlen dologból áll. Megtapogatják az ember farcsontját, és ha úgy érzik van még rajta hús, akkor mehet vissza dolgozni.

Lassan rám kerül a sor. Megtapogatnak, majd krétával egy 1-est írnak a hátamra. A doktornő megmondta, ez azt jelenti, maradok. Megkérem a mögöttem állót, hogy törölje le. Ahogy haladunk a sorral, visszakullogok a végére, és újra beállok. Lassan megint rám kerül a sor. Jön a három orvos. Most egy másik tapogat, és érzem, hogy egy karikát rajzol a hátamra. Én tudom, hogy nulla vagyok, és az milyen jó, hazaküldenek.

Robog a vonat, kinyitom a szemem. Most mindenki felélénkül. Közeleg a hazánk. Fut a táj, színesebb a világ.

Ha-za…, ha-za…, ha-za, kattogják a kerekek.

7. Itthon

A vonat vidám zakatolással fut velünk, itthon vagyunk. Megértük. Megjöttünk. Még a levegő is más Magyarországon. A nap is előbukkan a felhők mögül. Késő őszi sugaraival végigpásztázza a leszálló embereket.

Nyíregyházán vagyunk. Innen gyalog megyünk tovább. A gyaloglás most boldogan fárasztó. Útközben rengetegen megállítanak. Látják rajtunk, hogy hadifogságból jövünk. Mindenki a szerettei felől érdeklődik. Fényképeket mutatnak. Neveket sorolnak. Nem láttuk-e, nem találkoztunk-e velük. Sok emberben még pislákol a remény, hogy az övéi is élnek, és majd megjönnek.

Lassan haladunk, egy hét telik el, mire a hegyek közül lenézve meglátjuk a falunkat. Még egy napi gyaloglásra van. Először esküt teszünk, hogy meg sem állunk hazáig, de felülkerekedik a józan ész, és bekopogunk egy ablakon. Az esti szürkületben félelem fut át a gazdasszony arcán, aztán mégis beinvitál minket a házába. A gyerekek megrettennek, ahogy meglátnak minket, de anyjuk kedves szavai eloszlatják a rossz érzést. Jó szívvel van irántunk. Azt mondja, hátha az ő urát is valahol így vendégül látják.

Egy tál túrós tésztát rak elénk. A szalonnapörcök barnán csillognak a tésztán.  Ránézni is mennyei. Noszogat minket hogy együnk. Rendkívül ízletes. Áhítattal próbáljuk nyújtani az élvezetet, nem egy pillanat alatt megenni. Ha nem szégyellném, egyedül befalnám az egész tállal. De tudom, hogy ez, kiéheztetett testem halálát jelentené.

Hiába invitál a gazdasszony, nem akarunk a tiszta házban aludni, mert olyan a ruhánk és mi magunk is, hogy nem vinne rá a lélek. Jó nekünk az istállóban. Az állatok még a szalmával motoznak, az álom lassan beborítja testünket, lelkünket.

És már újra csattognak a vonatkerekek alattam. De a háziasszony gyöngéd szavai visszahoznak a boldog valóságba, hogy nem a vagonban vagyok. A barátommal elköszönünk, majd tovább megyünk.

Lassan dél lesz, mire a szomszéd falu határát tapossuk. Katonatársam itt lakik. Elbúcsúzunk. Innen egyedül megyek tovább.

Már a falum határában járok. Emberek jönnek elém, megkérdik, ki vagyok. Senki nem ismer meg. Az egyikük előrefut a házunkhoz. Már látom anyámat. Feje fekete kendővel hátrakötve, fekete ruhában fut. Kezében a nagy kés, amivel a répát szeleteljük a tehénnek.

– Fiam! – kiáltja, és megöleljük egymást.

– Hazajöttem, értsanyám!

Nincsenek szavak, csak könnyek. Anyám vizet tesz fel a masinára, a nagy fazékba. A homloka közepén lévő szemölcs alatt, égkék szemei párásan fénylenek. Térül, fordul, serénykedik. Nem enged be a házba ebben a ruhában. Az ajtó előtt meztelenre vetkőztet. Levágja a hajam, a szakállam. A ruhák kis máglyaként égnek az udvaron, a tetűkkel, bolhákkal, a múlttal együtt.

A mosóteknőbe elkészíti a vizet, és megfürdet, mint gyermekkoromban. Megmér a mérlegen, mielőtt lefektetne. 38 kg vagyok. Megveti az ágyat, és én belefekszem. Puha, meleg, hihetetlen. Boldog álomba merülök, de még hallom, amikor a szomszéd Annus néni átjön és közli, hogy hiába minden, meg fogok halni. De nincs igaza.

Egy hétig ágyban fekszem, óvatosan eszem, naponta többször, keveset. Lassan erősödöm.

Hajnalban időnként kiráz a hideg, mert újra hallom a besúgó visítását, amikor a fejére dobott zsákkal felvágták a gatteron. Mert vonat zakatolást érzek és hallok, de aztán megnyugszom, mert ez nem az a hosszú, lomha szörnyeteg, aminek éles sikoltással állnak meg a kerekei, hanem a Miskolcra igyekvő szerelvény, vidám csilingelése, amit a hegyek visszhangoznak a fülemben.

Még sokáig visz a vonat álmomban, de már azt ismétli: itthon…, itthon…, itthon.