Tiszatájonline | 2014. január 18.

Ünneplő sorok

(„TÖKÉLETLENEBB KOMPOZÍCIÓ”)
Kíváncsiskodó, de komoly játékra hívtuk Tandori Dezső születésnapja alkalmából a pályatársakat, írókat, az író olvasóit. Feltettük a kérdést, hogy van-e sor, vannak-e mondatok, melyek egyediségükben is képesek arra, hogy felhívó, kiüzenő jelként közvetítsék ennek a betűmiriádnak legfontosabb üzeneteit […]

(„TÖKÉLETLENEBB KOMPOZÍCIÓ”)

Magától értetődő, hogy egy irodalmi pálya minden elhangzott-leírt mondata sem egyenlő az adott életművel. Nem adja ki, kevesebb annál, szükségképpen alatta marad a „teljes” élménynek. Ugyanakkor az is magától értetődő, hogy minden írói műben akadnak olyan mondatok, melyek az egész megszólításának reményével vagy illúziójával kínálják a befogadót, mintha magukban pótolni tudnák hallgatag sorok, szóba nem jöhető művek légióit.

Magától értetődő hát, hogy a Tandori-életmű is több azon szavak, sorok, mondatok összegénél, amit Tandori valaha leírt. Hol találnánk egy ilyen sivár összesítésben az iramot, a folytonos, alig-megrendülő írás-hit évtizedes, kitartó jelenlétét, a minden változáson át felismerhető hang olthatatlan derűjét, mindazt tehát, ami változatos közelítéseink különbségein át is valamiképpen megjeleníti, közös élménnyé teszi előttünk a Tandori-olvasás kortárs tapasztalatát?

Kíváncsiskodó, de komoly játékra hívtuk Tandori Dezső születésnapja alkalmából a pályatársakat, írókat, az író olvasóit. Feltettük a kérdést, hogy van-e sor, vannak-e mondatok, melyek egyediségükben is képesek arra, hogy felhívó, kiüzenő jelként közvetítsék ennek a betűmiriádnak legfontosabb üzeneteit. Felhívásunkban mindenkitől egyetlen Tandori-mondatot kértünk, mely bemutatja számára a Tandori-jelenség lényegét. Most itt sorakoznak a kiválasztott mondatok, a véletlenség és a felköszöntők jóvoltából előállt rendben. Olvashatjuk őket kereséseink változatos igazságának megörökítéseként, de minden bizonnyal köszöntésként és köszönetként is, megannyi „Isten éltesse” helyett.

Aki elveszti egészét,

(Aczél Géza)

megleli részeit.
Ami eldől, nem áll.

(Acsai Roland)

Kettőzve űzi önmagát az
egyetlen és elérhetetlen.

(Áfra János)

Most még, nem deszka-földes-álruhásan,
visszanézhetnél e hűlő vetésre –
hogy zokogás kockázzon koponyádban,
kopogjon tört szemük dióverése.

(Babiczky Tibor)

Magadra vigyázz s ne törődj velem.

(Bajtai András, Szőcs Petra)

A mintha nem túl nagy csoda,
Ha nem követheti minthább!

(Balázs Imre József)

Belenged tűntödet.

(Balla Zsófia)

Jól áll ott egyedül.

(Bartis Attila)

          Hh6
          Hg4
          Hf6
          Hh7
          c5          Hg5
          c6          He6
          c7          Hd8
          c8H
(Táj két figurával)

(Bartók Imre)

Csak a mu! A muvek.

(Benedek Miklós)

Ha kérded,
cserebogár, miért is éltem,
visszakérdem: kiről is beszélsz te?

(Bertók László)

Ha egy összefüggésnek
minden kelléke megvan,
ez azt jelentheti,
hogy már tudnunk se kell,
mi függ össze mivel.
Csőrendszer-homokóra,
lián-gyógytrónterem,
pecsétgyűrű-karosszék,
egy feltételezés
se áll, mint több-kevés.

(Bogdán László)

Pedig milyen nagyokat mondtam ebben a versben amit eldobtam

(Borbély Szilárd)

A lófej mint erotikus képződmény…

(Bozsik Péter)

Ha szemöblítő kamillám vattaszálai,
vagy a gyógynövény leforrázott virágai
eltömítik a mosdó lefolyóját – de nem
így történt, a lefolyó működik rendesen,
én pedig hozzáláthatok: s ha ehhez, akkor
már hozzá is láttam.

(Böndör Pál)

Dönghetsz, kopottan!
Nem verlek agyon, ne légy
saját halottam.

(Csaplár Vilmos)

– Tojni fog a végén – mondja teljesen riadtan a főfelügyelőné.

(Cserna-Szabó András)

Ugyanez elmondható bármiről

(Csehy Zoltán)

Helyben lengve, mint mozdulatlan inga

(Danyi Zoltán)

Aki üres kalitkába költözött, és mégis madarat fogott.

(Darvasi László)

Seholon semmikor;
napóraketyegés;
hírtelen száll a por,
levegő legelész;
semmi sem egyszeri
sem, nincs az a folyó;
most kéne kezdeni,
erről lett volna szó.

(Demény Péter)

A nap sütött, más választása nem lévén, bár nem volt alatta semmi új.

(Dragomán György)

Elenged, és érintései tűnt
nyomaiból mégegyszer megteremt:
úgy, ahogyan az ő számára megszűnsz.

(Egressy Zoltán)

Hc3 (A betlehemi istállóból egy kis jószág kinéz)

(Erdős Virág)

akkor inkább
el
gat-getek
Rémületemben

(Esterházy Péter)

Tőled távolabb-e?
Hozzád közelebb-e?
Tőled se, hozzád se.
Távol se, közel se.

(Fekete Vince)

De már annyira mindenütt, hogy
az már nem lesz a föld sem.

(Fenyvesi Orsolya)

Majd csak lesz valahogy. Most jó.

(Fenyvesi Ottó)

Köz-tudottan helyszűkölünk
És észrevétlenség tolongat
De mások-híja-hűvösünk
Nap keltén-nyugtán mit se foghat
Lefektet ám ami lohogtat
Kik minek jönnének velünk
Szer-telen is egy lesz a szorzat
Mert egyetlen lesz egyszerünk

(Ferencz Győző)

Félreérted nélküledet:
legjobb esetben nélkülednek,
félreértesz egy nélkület,
miatta hiszed csak velednek.

(Follinus Anna)

Már fél három!
Milyen hamar
elmúlt egy év.

(Forgách András, Nádas Péter)

S én – mint aki félrehajol
egy teljes térnyi szélből –

(G. István László)

Sokat írok? Az a legkevesebb

(Zsuzsanna Gahse)

Mindig készen állok rá, hogy ne történjen semmi.

(Garaczi László)

S az így is, úgy is jötte-tűnte lényeg
azt súgja, lennénk tünemények,
legalább jövevények,
jöttünk tűnését eljövendő
múltnak őrizgetnénk, emlékezendő.

(Gál Ferenc)

Hogy vissza ne térhess sosem,
el sem hagyhatod teljesen.

(Gerevich András)

Egyszerre csak ott volt Szpéró a pénztárnál, és azt mondta:
– Vigyázz, kirabolnak! – Megnyomtam a csengőt, a tolvajt elfogták, megmenekültem.
(Párizs, 1997, T. D.)

(Gergely Ágnes)

és kis betűvel vagyunk, mint a fű

(Géczi János)

Nincs vissza, ezért nincs előre.

(Ayhan Gökhan)

Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam.

(Györe Balázs, Kiss Judit Ágnes)

Hiszi már, őrnagy úr,
hogy végre feljavul?
„Aha. Aha. Aha.”
(Haha. Persze. Soha.)

(Harcos Bálint)

Itt összecsinálhatod magad, de vissza nem.

(Háy János)

Ha örülsz, hogy élsz, nem lehet neked túl nagy öröm az élet.

(Jánossy Lajos)

Már csak azt a jövő időt
kívánom, ami elmúlt.

(Jász Attila)

A jambus – és a költészet – nem lehet olyan elbizakodott, olyan
nagyralátó, hogy azt higgye magáról: ekképp áll ott.

(Kabai Lóránt)

Jön évre év csak, mint ha egy se volna,
és mintha nem maradna semmi más nyom,
csupán a kérdés szála, szétsodorva,
a tova-élő emlékezetében –
és barnás-feketéllőn egy verébszem
kék szemhéj-húnyásával jönne álmom,
s ott lennék már, hol lesz talán egészem.

(Kapecz Zsuzsa)

Mély s felszín egymás kapuja,
bújj-zöldág sehova sehonnan:
én csak lépek ide-oda,
amíg örökkévalóm moccan.

(Karafiáth Orsolya)

kitűzött egy-egy kétes-tétovás célt,
mely bizonyossággal belém van oltva.

(Kántor Péter)

gep j elej m egis: oö hun huoön kifjez akar kifejzakr mi votl lotv nem velüök
nem vel en o van, mi votl foölfd egyaltlna, kifjze akr oö mi volt föld egylatlan
egyäataltan talan.

(Kele Fodor Ákos)

Példa rá a halál.

(Kemény István)

esoöben ernyöalt kopenhag terjn zene szaxdon
regibluz düldorf wols hidkat lat hol

(Korpa Tamás)

Egy vak madár azt hiszi, álmodott,
pedig csak megsimogattam a hátát,
          mit ő engedni nem szokott,
s kezünket is ez az egy pár madárláb
nem érinti önszántából soha,
          de majd annak is lesz sora,
mikor néhány lelkünkkel tovatűnten,
egy-test, ott fog feküdni tenyerünkben;
miféle előleg ez a halálra,
hogy megsimogatható volt a háta?

(Kovács András Ferenc)

Beomlott mozdulatok. Kiáll
belőlük egy láb, egy testrész.

(Krusovszky Dénes)

A visszatérő világok! ahogy
körbefognak, kiszaggatott szegéllyel,
egy mindegy-hogy hulló pillanatot,
melynek nélkülem kell elvesznie.

(Ladik Katalin)

Felejts, felejts, felejts el:
egy lélekcsel, egy testcsel,
magam tisztára játszva
elzuhanok a sárba.

(Lanczkor Gábor)

Ha elmondom mi nincs velem,
az úgy kevés, hogy: mímelem;

(Lázár Bence András)

Ismerkedéseim szerint Szép Ernő a huszadik századi világköltészet
fontos, nemes, sajátosan kiemelkedő alakja volt és marad.

(Macsovszky Péter)

Nincsenek megfelelő eszközök.

(Márton László)

(A 8-olcast vegyuk allo vegtelen-jelnek,
          mar nem is felreutes, tlan.)

(Molnár Illés)

A fiú a bűnök tudatában lesz… és akkor?

(Nagypál István)

Háttal megyek, csak az kerül
elém, amit már elhagyok.

(Nádasdy Ádám, Pollágh Péter)

Azt mondják, mindig
rajtunk is múlik minden.
Rajtam ne múljon!

(Németh Gábor)

Most, mikor ugyanúgy, mint mindig,
legfőbb ideje, hogy.

(Pallag Zoltán)

Ha a verebeimmel beszélek, veled megyek, „a szavak
mezőinek egy pontosan strukturált bozótjába”, ilyenkor
a te nyelvedet beszélem –

(Papp András)

Mint egy jéggé fagyott állóbüfében,
úgy jár-kelhetsz, akár egyhelyben állva:
hökkenni sincs min, megörvendni sincs min.

(Parti Nagy Lajos)

Eltaszítva, mely a szigetre
bajnokot vitt, pörgött a sajka –
én ezt a partot rúgom el,
mert nincs szükségem másik partra.

(Pályi András)

Minek fölírni? Elég, ha elfelejtem.

(Petőcz András)

Meghalni se.
Külön se.
Kéne se.
Se se.

(Pintér Lajos)

Anya, nem látogattalak elégszer,
mikor magad voltál egy kórteremben;
ilyet az ember későn ér fel ésszel,
jóvátéthez újra kéne születnem.
És még egy élet rá, hogy elhihessem:
vissza lehet, ami már odalett.

(Podmaniczky Szilárd)

Persze, hogy minden arc hordozható.

(Polgár Anikó)

Nem jó, de jobb híján a legjobb.

(Ilma Rakusa)

Mindig van, ami van, aztán van, ami nincs.

(Sándor Iván)

Ahol már van,
oda, kétségtelen, lehetne –
csak ott már van,
stb.

(Solymosi Bálint)

Kettőnk közül
majdnem szemközt ülök le.

(Sopotnik Zoltán)

(…) Ahogy ezt írom, (…)

(St. Auby Tamás)

                    Nincs sosem annyi,
nincs akkora eltérés, ami tudni
való!

(Szabó Marcell)

mancsát tartja oroszlán és keresztény

(Szijj Ferenc)

          – ily egyetlenné el-nem-gondolás
tehet csak. Minden megközelítés
már önmagától tünékeny: mérték,
melyet mindig saját
változása teremt meg; oly síp,
mely csak saját hangjára szól –

(Tábor Ádám)

Hol laktunk: hava-hullt rég.
          Ragyogtatja nagy árnyát.

(Térey János)

gep betu van, idegenség van nem othonsag legyen ez hiven ben
szöveg vers, legyen ez ilyen kotet nem a szegeny gep miat
ilyen van belsö ritmusem en van azert ily, marad ily

(Tóbiás Krisztián)

Még jó, ha tudjuk, csak csomagolásra
van módunk…

(Tóth Krisztina, Varga Dániel)

A meg-dalok: hogy meghalok.
Megírom főművét, le
heverek műfüvére,
nyírom, jön-e vére.

(Tőzsér Árpád)

hol tartok én Sz. E.-hez képest is! jaj,
mint ne mondanám: a szívem romlás és
          romlatlanság közt úgy súlyosul,
                    hogy lehúzná, ha volna hová s mit.

(Turi Tímea)

Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz,
mely nem mutat se innenre, se túlra,
          nem kerül, el se vész,
mintha az idő ide-oda múlna;

(Varga Mátyás)

Udvariassága az eredendő
tréfálkozás, már kora hajnalban sír egy sort, rettentő
intenzitást tud csak elképzelni, és ez vele
– hiába lesz vége! az is hiába lesz! – meg is valósul.

(Várady Szabolcs)

És hogy
el ne szomorodjunk, mint szegény Rimbaud
a nyilván keservesen haladó
felvételek közepette, melyek
egykor majd, persze
értékes dokumentumnak, nagyszerű
teljesítménynek, tökéletes
hiábavalóságnak, málló anyagnak és
vakító szellemnek, meg ki tudja
még minek nem számítanak; nehogy
annyira elszomorodjunk tehát,
hogy következő szomorúságunkat
esetleg ne legyen kedvünk bevárni,
a világ inkább túldadog
minket és ebben igazán nincs
szégyellnivaló.

(Vida Gergely)

A létezés titokzatos boldogságának igazsága segíthetett.

(Villányi László)

Ahogy felkelt a nap vörösen,
elkezdődött a haláltusa.

(Vörös István)

Ott leszek
hol nélkül,
te is,
mikor nélkül.

(Zalán Tibor)