Umberto Piersanti 1941-ben született Urbinóban. Szülővárosában él, s a helyi Carlo Bo Egyetemen irodalomszociológiát oktat. 1967-es debütálása óta tíz verseskötete jelent meg, melyekkel számos díjat elnyert, emellett öt regény és két kritikakötet szerzője. A filmművészet és a televíziózás területén is letette névjegyét. Versei rendszeresen szerepelnek olasz és külföldi folyóiratokban és antológiákban. Az elveszett helyek (I luoghi persi, Einaudi, Torino, 1994) című kötete spanyol és francia fordításban is megjelent. Jelenleg a Pelagos folyóirat vezetője.
Az állhatatos szeretet mezői verseiből
(Campi d’ostinato amore, La nave di Teseo, Milano, 2020)
Dűlők
(Greppi)
dűlők, nem szurdokok, hágók vagy árkok, kedves dűlők, hol nővéremmel kezünkbe gyűjtöttük decemberben a fagyott mohát egy olyan rég múlt régmúltban, hogy azzal az álom sem ér fel, dűlők, melyeket a kökény márciusban fehérbe borít, s a csillagfürt bevon égővörösével, mikor a Nap oly későn megy le a Carpegna-hegy fölött, s a mezőket narancsszínre festi, le egész a tengerig, dűlők a hajdani ház körül, hová leereszkedem apámmal a csillogó Bianchello-sorok vagy a Bersiganák* illatos lángnyelvei között a sásban fekve hányszor láttad felszállni épp az ölyvet, fehér kövek közt suhanni a siklót, a galambokat leereszkedni a tengerpartra, s a februári hó tünékenységében a hunyort, ahogy megelőz minden más virágot s aztán a fűben játszott szerelmek, a szőke és barna combok, a kibontott hajkoronák, az az óra a legboldogabb, mely tovahalad, mint az az égszínkék felhő a tömött dűlők közt nem is mind a homlokra felszaladó ráncok, nem is a homályos, zavaros tekintet: a térd az, ami meggörbül, s nem törekszik elsötétíteni a napot, megfagyasztani a vért dűlők, kedves dűlők, nem kaptatok föl többé köztetek széllel szemben, síkon is nehézkes ma már a járás, esetlen és bizonytalan a léptek csoszogása a talajon, a zöld dűlőket megmászni vágyó térd nem behajlik, hanem meggörbül, oly távol maradnak a füvek és a virágok csak egy kicsit vigasztal a napos dűlők emléke és az ott történtek oly múltbaveszőn, oly élénken
Az ösvények sűrűjében verseiből
(Nel folto dei sentieri, Marcos y Marcos, Milano, 2015)
Találkozás
a hosszan elnyugvó alkonyatban, a hangyabolynál sűrűbb bozótból és fűből, hosszú sorban vonulnak a békák az úton, s a motorháztetőre tapadva, rekedt brekegéssel ütődnek az ablakhoz hát nem volt itt egy patak köröskörül? legalább egy mélysötéten tátongó árok? nem volt ez a menet egészen képtelen és lehetetlen és céltalan? de hallgattak a hosszú és hideg mezők, az október zúzmarával áztatta őket, a lóherék közt csak egy állhatatos tücsök veti fáradt énekét az első fagy ellen aki nem tudja, merre tart, az halad legjobban, a leszálló sötétben érdemes elveszni, a mezők közt végtelenek az ösvények, a forrás bárhol ott van vagy sehol sincs szökellve ereszkednek le a dűlőkön a békák, talán nincs céljuk, talán elvétették, te csak nézed őket, s arra gondolsz, mily zsongító is eltévedni 2013. május
FARAGÓ DÁNIEL fordításai
*Bianchello, Bersigana – borszőlőfajták Marche és Emilia-Romagna tartományokban. (Kerber Balázs jegyzete)
(Megjelent a Tiszatáj 2021. szeptemberi számában)
Fotó: Dino Ignani / laboratoripoesia.it
