Tiszatájonline | 2018. január 29.

Újfalu után Budapest tízszeres csoda volt

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL
A lakásunk az ötödik emeleten volt, az eredeti tulajdonost dr. Őze Lajosnak hívták, de összefolytak egymással a tulajdon és a bérleti viszonyok. Apám mindenesetre megvette ezt a lakást, két szoba hall volt, és egy kis cselédszoba. Akkoriban még benne lakott báró Kohner Viliné, és báró Natorp Tivadar is. Mellettünk lakott egy idős nagyon művelt bácsi, aki valami gyáros volt korábban. Volt egy pompázatos hölgy is, magas, olyan nyújtott derekú, sportos cipők és sportos harisnyák, sottis szoknya, festett szőke haj, erőteljes illat, kiskutya…

RÁCZ LAJOS BESZÉLGETÉSE KONRÁD GYÖRGGYEL

– Visszahallgattam a kronológiailag legutolsó beszélgetésünket, és ott fejeztük be, hogy Debrecenből Pestre kerültél egy jól sikerült iskolaváltással. Vegyük fel itt a fonalat.

– A hely mindig fontos. Az Aradi utcában laktam, a házszámra már nem emlékszem, mindenesetre egy olyan ház volt, amelynek volt egy frontja az Andrássy útra is, rögtön azután a félköríves ház után, amelyben a Stück cukrászda működött. Egy szép Andrássy úti palota, aminek a másik része egy jóravaló Aradi utcai bérház volt. Ebben a házban laktam Konta Arnold egykori bornagykereskedőnél, aki egy kicsi és nagyon művelt polgár volt, a felesége pedig nálánál jó egy fejjel magasabb, séta közben Arnold bácsi magasan belekapaszkodott Elza nénibe. Minden áldott vasárnap délelőtt elmentek a Szépművészeti Múzeumba, és ott egy, legfeljebb két képet alaposan szemügyre vettek, visszafele jövet pedig arról a képről beszélgettek. Konta bácsi természetesen tudott németül, angolul, franciául, és ifjúkorában országos távgyalogló bajnok is volt. Az MTK alapító tagja, és még befért az evezős nyolcasba is. Egy önérzetes és büszke alapító volt. Olvasott, az éjjeliszekrényén mindig az alapvető klasszikusok voltak, mert úgy érezte, hogy a klasszikusokat folyamatosan újra meg újra kell olvasni. Mindegyiket olvasta is, velem pedig veszekedett, mert tűrhetetlen modernizmusom jelét látta abban, hogy Stendhal Vörös és feketéjét többre tartottam, mint a Madame Bovaryt, amely noha később keletkezett, de mégis az ő szemében egy higgadtabb mű volt. Természetesen tudott héberül is, és előmondta nekem az imákat, ha éppen ünnepnap volt. A rádióból két dolgot hallgattam érdeklődéssel, az angol rádiót, és volt egy dzsessz rádió is. Most is az ötvenes-hatvanas évek dzsessz zenéjét szeretem a legjobban, az volt a dzsessz klasszikus korszaka.

– Egyszer említetted, hogy teljesen érintetlenül hagyott a beat és a rockzene.

– Nekem az túl zajos volt.

– A természetéből adódóan, de térjünk vissza az Aradi utcai bérházba.

– A Konta bácsiék házában élt egy jól meghatározható szelete az akkori magyar társadalomnak. A túloldalon lakott Cholnoky Tibor államtitkár, később egyiptomi nagykövet, Tildy Zoltán köztársasági elnök veje. A felesége egy kis termetes asszonyka, a második emeleti utcai nagy lakásban laktak, a falat fekete-arany selyemtapéta borította. Egyszer azonban a Cholnokyt letartóztatták, a családot pedig kitelepítették. A lakásba beköltözött az államvédelmi hatóság fúvószenekara, és emlékeim szerint leginkább a Sztálin kantátát gyakorolták. Iskolába menet elsétáltam a Köröndtől az Andrássy úton, Szív utca, Rózsa utca, Izabella utca, ott volt a Lukács cukrászda, ahová kissrác koromban anyám bevitt, és ahol csodáknak voltam nem csak a tanúja, de a részese is. Aztán egyszer a cukrászda nagy ablaküvegeit kivették, és üvegtéglából csináltak ablakot, majd az ajtót is befalazták. Akkor már az Andrássy út 60. elkezdett nőni, mint a kisgömböc, először mindkét irányban a szomszéd házakat foglalták el, aztán házról-házra haladva az államvédelem két háztömböt is bekebelezett.

– Az Andrássy út 62. volt sokáig a Földrajztudományi Kutatóintézet székháza, és emlékszem, hogy meglepődtem, amikor némely idősebb kollégám, amikor bementünk az épületbe, megborzongott. Más generáció, másféle térélmények.

– A város mindezzel együtt szép volt, és ki lehetett kerülni a járdát elzáró beton virágtartó tömböket, de közöttük a vastag acélláncot már nem illett átlépni. Ez a helyiség lett az Államvédelmi Hatóság klubja, és ide kerültek azok a letartóztatottak, gyanúsítottak, vádlottak, akik hajlandóak voltak aláírni azt a jegyzőkönyvet, amely nem az ő fogalmazványuk volt. Később ott találkoztam egy barátommal, Szekeres Györggyel, aki az első feleségem utánam következő férje volt. Kiváló irodalmár, fordító, és ő mondta, hogy volt egy lejtős átjáró a cukrászda két helyisége között, és aki tudta a leckét, az átmehetett a kihallgató helyiségből a cukrászdába, és rendelhetett süteményeket. Erről akkor semmit nem tudtunk, de mindenesetre ott voltak azok a láncok, amiket kikerültem, és azt kell mondanom, hogy nem is nagyon féltem.

– Ez a fiatal korodnak volt köszönhető?

– Mitől féltem volna, senki voltam.

– Láthatatlannak lenni egy ilyen világban nem haszon nélküli.

– Ott volt még a közelben egy magán kölcsönkönyvtár is, ahová be voltam iratkozva, és az alapműveltségem jelentős része onnan származik, de amikor már jobban kiépült az ÁVO, akkor ennek az épületét is elfoglalta.

– Miket olvastál?

– Sokfélét, Mann, Huxley, Steinbeck. Aztán kivettem a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Oktogonon levő fiókjából az Eltűnt idő nyomában-t, és megvettem a Doktor Faustust is.

– Hogy tetszett az Eltűnt idő nyomában?

– A fordítás?

– Nem a regény.

– Lehet, hogy halálosan unalmasnak érezhetted, de én akkor, ahogy Proust fűzte a szót, a megfigyeléseknek, féltékenységeknek ez a mániákus áramlása tetszett. Hány éves voltál, amikor olvastad?

– Harmincas éveim derekán.

– Legyél még öregebb és kezdd újra. Amikor New Yorkban voltam 1984-ben, akkor többszörösen is, és több oldalról voltam invitálva egy loftba, amelyet a bérlője arra tartott fenn, hogy vasárnap délelőtt 9-től délután 2-ig egyfolytában Proustot olvassanak fel, ülsz a földön és hallgatod, ahová én nem mentem el, de New Yorkban ez egy normális vasárnapi istentisztelet volt.

– Ugyanebben az időben olvastam a Vörös és feketét.

– És az tetszett.

– Nagyon, és meglepett, hogy az 1830-as években íródott.

– Ráadásul csak 1880-ban találták meg.

– Egészen elképesztő a távolságtartó és tárgyilagos stílusa a romantika korában.

– Minden nap olvasta a Code Civile-t néhány órán át, mielőtt leült volna írni a regényt. Egy időben úgy volt, hogy a Gondolat Könyvkiadónak írok egy Stendhal monográfiát, ez a meg nem valósult terveim egyike, szerződésem is volt rá.

– Mit olvastál még?

– Természetesen Kosztolányit sokat, Babitstól a regényeket is olvastam, de azokat nem nagyon szerettem. Móriczot erőlködésnek éreztem, mind a Rózsa Sándorban, mind az Erdély trilógiában, a nyelvi ambíciót, az ilyen vagy olyan tájszólást, és a történelmi szóhasználatot. Olvastam Dérytől a Befejezetlen mondatot, amit nagyon jónak találtam.

– Szerintem a polgári rész valóban elképesztően jó, az apa búcsúlevele a magyar próza egyik csúcsteljesítménye, de a munkásság életéről szóló fejezetek és szövegek egy olyan polgárfiú próbálkozásai, akinek nincs megélt belső tapasztalata a munkás, vagy általában véve az underclass létről. Szerintem a Befejezetlen mondat két regény: egy kiváló és egy gyenge.

– A proli részek gyengébbek, azokban sok az erőlködés, viszont elvitathatatlan érdeme Dérynek, hogy egyedüliként a két világháború között megpróbált kortárs nagyregényt írni. Aztán mindenfélét olvastam még Dérytől, és úgy éreztem, hogy jó szöveg jön ki a tolla alól, amiről később egyszer azt mondta egy kicsit szégyenkezve: már így öreg koromra az embernek megvan a kézügyessége, hogy a szöveg rendben legyen, de ezentúl kezdődik valami mondta és odébb nézett.

– Vele hogy ismerkedtél meg?

– Örkény István révén. Örkény Istvánnal meg úgy, hogy írtam az Új Hangba Örkény akkor megjelent novelláskötetéről.

– Mikor?

– 1955-ben talán.

– Akkor még egyetemi hallgató voltál.

– Igen, Takács Imre évfolyam- és tanulóköri társam ajánlott be az Új Hanghoz, Tóth Sándorhoz, aki később felvette a Somogyi előnevet, és Somogyi Tóth Sándor néven regényíróként is működött, írt egy nem is rossz könyvecskét. Kicsi ember volt, nagyon jó szerkesztő, és nagyon kedves ember. Akkor indultunk egy páran, a szerkesztőségben találkoztam Görgey Artúrral, aki virágénekekkel debütált.

– Mármint Görgey Gábor.

– Igen, de neki valójában Artúr a keresztneve, Gábor az írói neve. És hát Örkény meghívott, mert tetszett neki, amit írtam róla. Méltányoltam azt is, hogy az írásmódomnak egy barátságos kritikáját adta, hogy többször használok egymás után rövid mondatokat, aminek kopogó kellemetlen hangzása van. Meghívott magához, ami borzasztó megtiszteltetés volt. Emlékszem a diskurzusra, Németh László Galileijéről volt szó, és valamiféle márvány csúszdáról, hogy olyanok ezek a mondatok, hogy a szelleméhez úgy jut közel az olvasó, mintha egy márvány csúszdán haladna.

– Elég riasztóan hangzik.

– Egyébként nagyon szellemes, kitűnő társalgó volt, és nagyon imponált nekem a White Lady is, ami egy kis korondi kannácskában jelent meg, és egy ugyancsak erdélyi hímzett terítőcske borította, gin, triple sec, citrom és szóda keveréke.

– A romlottság esszenciája.

– A felesége Nagy Angéla hozta be, aki később szakácskönyveket írt. Örkény úgy látta, hogy lehet velem beszélgetni, és mivel Déry is kíváncsi volt a fiatalabb szerzőkre, egyetemi emberekre, meghívott engem, Sükösd Mihályt, és talán Fehér Ferit is Déryhez. Déry nagyon különös volt, mert mint a nyuszi úgy mammogott, a felsőajka ritmikusan mozgott, elkezdett egy mondatot, amiből két szó megérkezett, majd várakozás, izé-izé, hogy is hívják, és aztán jött tovább valami.

– Nagyon posztmodern lehetett.

– Ezzel szemben Örkény pattogóan feszes, nem lehetett semmit beékelni két mondatrész közé, de fiúi alázat volt benne Déry iránt. Ekkor még nem pattant meg a viszonyuk, 55-ben vagyunk. Akkor számomra ez a világ itt Pasaréten távoli volt. Laktam a Köröndön, majd aztán apám 47-ben vagy 48-ban vett egy lakást a Vármegye utcában. A Vármegye utca nekem pazar környezet volt, ez egy nagyon keskeny utcácska a Semmelweis és a Városház utca között. Az ötödik emeleten laktunk, szemben a Megyeháza teteje, öreg cserepek, amelyek mind a maguk módján színeződtek már el, itt-ott antennák, ki tudja miért. Aztán a hangok, ahogy egy ilyen nagyon keskeny utcából felhangzanak, ha csengetnek alulról, akkor kinézek, ki van lenn. Kisvárosi utca még, Daróczi úr, a szatócs, aki reggel, amikor iskolába megyek, kiszól, hogy Konrád úr hoztam friss liptóit és eper is van.

– Ez így együtt nem veszélytelen.

– Mellette ott volt az Gulicska úr, aki nagyon önérzetes ember volt, nem lépett be a szövetkezetbe, mindig mondta, hogy nála minden kisipari munka, beleértve a gyerekeit is. A harmadik egy bozontos különös lény, egy órásmester sejtelmes mosollyal, egy nagy kandúrral és rengeteg zengő-bongó órával. Aztán odébb eggyel egy öreg néni táskás arccal, ő volt az egyetlen, aki megmaradt a szomszédos kuplerájból.

– Nagy idők tanúja.

– A kupleráj ugyanis átalakult munkásszállóvá, és volt egy interregnum, amikor még a néni uralkodott, és visszajártak a részeg kuncsaftok, akik nem fogták fel, hogy a kupleráj megszűnt, és a néni újra kivirult.

– Időbe telik újraírni a mentális térképeket.

– Az utca másik végén egy söröző volt gyalult fenyő asztallappal, amelynek a legendáriumához tartozott, hogy ennek az ügyében szerepelt először Jókai a bíróságon védelmezve a söröző bérlőjét a tulajdonossal szemben, aki a sörgyáros volt. A bérlő engedvén Petőfiék nyomásának, édes süteményeket is tartott, mert az ifjú költők inkább édesszájúak voltak, az édes sütemények viszont nem viszik magukkal a sört, a sörgyáros pedig elégedetlen volt a fogyasztással. Ebben a perben Jókai megvédte a bérlőt. Ez egyébként egy olyan utca volt, ahol a lányok május elsején mindig felvonultak sok virággal.

– Már a nyilvános ház lányai?

– Igen. A lakásunk az ötödik emeleten volt, az eredeti tulajdonost dr. Őze Lajosnak hívták, de összefolytak egymással a tulajdon és a bérleti viszonyok. Apám mindenesetre megvette ezt a lakást, két szoba hall volt, és egy kis cselédszoba. Akkoriban még benne lakott báró Kohner Viliné, és báró Natorp Tivadar is. Mellettünk lakott egy idős nagyon művelt bácsi, aki valami gyáros volt korábban. Volt egy pompázatos hölgy is, magas, olyan nyújtott derekú, sportos cipők és sportos harisnyák, sottis szoknya, festett szőke haj, erőteljes illat, kiskutya. Valamelyik követségen, talán a török követségen volt alkalmazásban. Volt még egy másik hölgy is, aki mindig nagyon agresszív illatfelhőben vonult le. Mindenféle ember volt itt, ott volt az Gulicska úr a párjával a hatodik emeleten, volt egy mérnök is, aki a tetőteraszra vasárnaponként kifeküdt napozni. Volt egy postás, aki a kislányával ment időnként a Duna partra horgászni, de egyszer ehhez a kislányhoz felment a harmadikról egy kisfiú, aki megtalálta a papájának a szolgálati pisztolyát és lelőtte a kislányt. Ettől fogva ez a postás továbbra is ment a romos Erzsébet híd lépcsőjére horgászni, de már leginkább csak azért, hogy elmondhassa ezt a történetet a kislányáról. Én is üldögéltem arrafelé, mert jól lehetett ott olvasni. Az alapvető boltok a közelben állandóak voltak. A régi Budapestről tisztelgő emlékem, hogy volt a helyeknek megbízhatósága, hogy a Városháza utcában volt egy hentes, és az még most is ott van. Aztán volt egy órás bolt, ahol három idős professzoros külsejű órásmester dolgozott együtt és nagyon szépen voltak a hangok beállítva, nem úgy, mint annál a másik zavarosnál, aki a mi házunkban lakott. Nem tudom, hogy tudták tartani magukat, de tudták. Egy bőrdíszműves, aki gyönyörű táskákat csinált. Nagyon szép volt az átjárás a Városház utcából a Petőfi Sándor utcába azon a kerten keresztül, amely a Korzó vendéglő terasza mellett halad el. Ott a legkülönfélébb kismesterek, apróbb javító műhelyek voltak, ahogy mentem a Kígyó utcán át az egyetemre, ami a Piarista gimnázium épületében volt, ami egy szép útvonal volt. Nekem Budapest hallatlan élmény volt, úgy éreztem, hogy ezek a pesti fiúk tudnak valamit, amit én nem. Itt laktak, amikor én még nem. Én is tudtam ezt-azt, de az egy kicsit olyan komótos tenyeres-talpas tudás volt.

– A bukaresti tapasztalatod mennyi ideig tartott?

– Két-három hónapig. Miért kérdezed?

– Azért jutott eszembe, mert végül is volt nagyvárosi élményed Budapest mellett.

– Akkor Bukarest a civilizációt jobban őrző hely volt, Pest nehezebben talált magára a háború után. Na de Pest mégis nagyon érdekes volt, sokat kószáltam a városban, és lettek barátaim is. Nekem ezek a mellékutcák borzasztóan érdekesek voltak a hetedik és a nyolcadik kerületben. De tetszettek a pompásabbak is, a Kossuth Lajos utcában sokat járkáltam, és amikor ide költöztünk a Vármegye utcába, akkor kezdtem megismerni a belvárost is. Aztán volt az arcoknak egy ismétlődése. Volt egy ember, akinek nem volt meg a két lába, ugyanakkor egy roppant erélyes, acélos tekintetű, arcélű, beszédmódú, de nagyon udvarias személy volt. Felvágódott az ajtó és bejött, valamilyen bőrtalpú kézi fogantyút használt, amivel nagyon lendületesen jött be a Kisposta Eszpresszóba, fellendítette magát egy székre, bámulatos erővel, karizommal és átvette a társalgás irányítását, mindenki rögtön őrá figyelt. A Kisposta valaha Németh Lászlóné Démusz Ella eszpresszója volt, de amikor oda jártam, akkor már Németh Lászlóné nem volt ott. Ezzel szemben Marosán Olga már igen, aki egy nagy dübbencs néni volt, ővele nem volt sok dolgom, mert visszahúzódott a kis irodakuckójába. De ott volt nekünk Csöpike, a felszolgáló…

– Ez egy univerzális vendéglátós név, nem élek különösebben mondén életet, de négy-öt Csöpikét azért ismertem.

– Ez a Csöpike a felszolgálók gyöngye volt, aki békét is tudott teremteni, amire azért volt nagy szükség, mert mindenféle furcsa alak járt ide. A presszóban volt egy helyem, vittem magammal tollszárat, tintatartót, és elemi iskolai füzetbe írtam nagy betűkkel. Velem szemben balra egy finom úr, aki időnként megkefélte a bajuszát, és úgy várt egy hölgyet, aki pihegve jött, és mindig ott lebegett mögötte az élénksárga színű kabátja. „És képzelje, mi van”, pihegte el, kiderült a szörnyűség, „a férjem azt mondta, hogy nem kísér el, mert tudom, nem örülne neki”.

– Vajon miért?

– Akkor csóválták a fejüket kéz a kézben…

– Szörnyű modortalanság.

– Aztán volt egy lehetetlen alak, nagydarab, széles vállú, vastag kötött pulóverben és folyton szemlélődött, ráadásul volt valami pimasz vigyori a szemlélődésében.

– Kötekedő?

– Nem, inkább valami olyasmi, hogy látlak ám, most ezt csinálod, ott firkálsz, de mit tudsz te írni. Aztán teltek az évek és megismerkedtem egy kollégával az ifjúságvédelmi felügyelők között, úgy hívták, hogy Baranyi Antal, az egyik legjobb barátom lett, már rég nem él, és ő mondta, hogy nagyon tetszett az esszém a francia új regényről, ami a Nagyvilágban jelent meg. De nem csak neki tetszik, hanem egy barátjának is, aki borzasztóan okos és olvasott, sok új ideája van, és összehozna bennünket. Hol találkozzunk? Mondtam, hogy a Kispostában. Mondta, hogy jó. Ott voltam, és ott volt megint ez a kellemetlen alak. Aztán jött a Baranyi Tóni, és mondja, hogy összeismertetnélek benneteket.

– Ki volt ez a kellemetlen ember?

– Erdély Miklós, aztán persze nem találtam olyan kellemetlennek a vele való diskurzust, de arra emlékszem, hogy Miklóst egyszer meg akarták verni igen erőteljes férfiak, mert szemügyre vett valami hölgyikét, akivel ezek voltak. De minden ilyen ügyet a Csöpike elrendezett.

– Ki járt jobban?

– Feltehetően a berendezés, mert Miklós erős fiú volt. A Kisposta a Párizsi utcában volt, nem messze a Pesti Barnabás utcától, az egyetemtől, amellyel szemben állt a Százéves vendéglő. Ma, ha azt mondanád, hogy menjünk a Százéves vendéglőbe vacsorázni, akkor néznék meglepetten rád, hogy hirtelen valami bolond pénz ütötte a markodat. De akkor ez a bolond pénz az ösztöndíj volt, és abból le tudtunk menni oda, és tudtunk belőle vacsorázni. Ha már az eszelős tobzódásba vetettük bele magunkat, akkor másod-, de inkább harmadmagunkkal ettünk egy Kecskeméti városkaput. Ez egy nagy tálaló tálcán felszolgált fogás volt, a tálcának mindenféle rekeszei voltak, és diákok mi egyebet akarnának, mint sokféle húst enni, ami volt ott bőven. Kedvesek voltak a pincérek, és voltak ilyen szeparék, ahol ott ültek a profok, a nyelvészek, a Pais Dezső, aki egy kultikus figura volt. Ha volt órája, akkor különféle fullajtárok előzték meg és mindenféle szolgálattevők poroltak mindent le, hogy amikorra megjön, készen legyen. Mondta a kis pattogós hangján, hogy ezt is, meg azt is ő találta ki, és csak őutána a Joszif Viszárjonovics, amiben volt egy kis merészség, nagyszerű kedves ember volt. Aztán lehetett menni a Mátyás pincébe is, ami még mindig az ösztöndíj határon belül volt, ahol lehetett borjúlábat enni, amitől persze rosszul lettem…

– Miért?

– Mert olyan émelyítő. De volt ott egy szobor, valamelyik Habsburg királynőnek a szobra, amit aztán elvittek, csak a szobor fülkéje maradt meg, ahol aztán jól lehetett csókolózni télen is.

– Erdély Miklós mivel foglalkozott azidőtájt?

– A BUVÁTI-nak volt a nagyon megbízható építésze, már az édesapja is építész volt, de emellett kitűnő költő, kitűnő festő, kitűnő szobrász, kitűnő művészetfilozófus is volt. Egy villában laktak a Virágárok utcában, amely korábban a Jászi Oszkárék villája volt, ahol Jászi Oszkár fia, András, Litván György történész kíséretében tisztelgő látogatást tett. A fiú emlékezett, hogy kissrác korábban ott lakott, és akkor a Litván Gyuri, aki Jászi Oszkár monográfusa volt elmondta neki, hogy András, akkor itt játszottál, ott volt a hálószobád, és hamar kiderült, hogy Litván többet tudott Jászi András gyerekkoráról, mint ő maga.

– A biográfusok már csak ilyenek, minden érdekli őket, nem olyan szelektívek, mint a személyes emlékezet, nem is beszélve a külső nézőpont versenyelőnyéről.

– Ez egy olyan hely volt, ahol összejöttek a mester igéjére szomjúhozók. A Miklósról sokat lehetne még beszélni, de ugorjunk egyet egészen New Yorkig. Épp egy PEN kongresszuson voltam, amikor Miklós New Yorkba érkezett, és akkor kezdett neki egy kicsi sikere lenni, már hírét vették az ottani avantgarde körök, hogy érkezett egy különös mester keletről. Voltak filmjei, amelyeket egy kápolnában vetítettek, és egy Mckagg nevű történész és a nagyon kedves felesége őt a segítő gondjaikba vették. Éppen minden nagyon jó volt, amikor valamiért orvosi kivizsgálásra kellett mennie, és Miklós nevetgélve, csodálkozva mesélte, hogy mi mindent csinálnak vele ezek a bolondos orvosok, például, hogy beteszik őt egy csőbe, mire való lehet ez. Aztán már egy gördülő széken tolták be a repülőgépbe hazafelé jövet. De ehhez a New York-i történethez még hozzátartozik egy jelenet, a Tizenkettedik utca és a Második Avenue sarkán van egy kápolna, ahol mindig ilyen pályaszéli művészi események zajlottak. Például vers felolvasások úgy, hogy mindenki csak egy verset mondhatott, és egyszer az Eörsi Pista is meg kellett, hogy jelenjen, ő volt a 196. azon az estén, a performanszt mindenki komolyan vette, és mind végighallgatták egymást. Ebben a kápolnában rendezték Miklós bemutatóját is, amit Böröcz András komponált, aki jó festő volt, és Miklósnak nagy tisztelője. Lehetett látni, hogy innen, és onnan és amonnan is csurog a víz a felfordított esernyőkbe, a vizet mindenféle ördöngös fickók öntögették, kint éppen esett az eső. Ott ültünk, kicsit fáztunk és akkor megverték az ablakot valami bottal, vagy esernyővel, semmi csurgás-csöpögés, a paroxizmusig vitték az értelmetlenségét ennek az öntögetésnek, és akkor bevágódott az ablak, és a Miklós, akinek akkor már nagyon nehéz volt a mozgása így előrebukott kívülről az ablakon át. Fekete kalap, fekete kabát, fekete sál, nagy nehezen lábra állt, és lassan elment a széksorok között egy hátsó ajtóhoz, és mindenkit megnézett. De nem volt zavaró a nézése.

– Milyen volt?

– Volt benne mögé látás. Számomra a legnagyobb erények egyike a luciditás.

– Térjünk vissza Budapestre.

– Budapest nekem jó hely volt, és Debrecen, de különösen Újfalu után Budapest tízszeres csoda volt. Úgy képzeltem, hogy minden mögött van még egy történet, és volt is.

– Meddig érezted, hogy ebben a világban jövevény vagy?

– Mindmáig.

– Érzed vagy éreztetik is?

– Nem éreztetik, csak érzem.

– Amikor a háború idején Budapesten éltél, azt mondtad, hogy éreztették is.

– Igen, de akkor még kis hülye voltam, most meg már egy öreg pesti vagyok, de aki itt volt fiatal, az valahogy mégis többet tud, mint én. A barátaim polgárok voltak, főként zsidó polgárfiúk a Terézvárosból, az egyik, máig a legjobb barátaim egyike, úgy hívják, hogy Hollander Pál, és nagyon sok könyvet írt, szociológus. Akkoriban gyáros nagypapa, papa, államosítás, kitelepítés, munkaszolgálat, nálam lakott, ha feljött Budapestre, és ötvenhatban jött elbúcsúzni. Ötvenhatban jöttek egymás után búcsúzni barátok, unokatestvérek, volt aki nem búcsúzott el, csak üzenetet hagyott, egyik vagy másik lány. Mentem ezekben az utcákban, kerestem, hogy ki van még meg, és a többség már nem volt meg. Engem is hívtak, hogy menjek, volt egy nagyon ügyes barátom, a Krassó Miklós, aki bement a DISZ-hez, és nagyon sokféle igazolványt és egy stemplit talált. A talált tárgyakat felhasználva írt magának egy igazolást arról, hogy a DISZ vezetése őt küldi a határra, hogy lebeszélje a disszidálni akarókat, és rábeszélje őket, hogy jöjjenek vissza. Eljutottak vonaton Győrig, ekkor a győri szállodák már tele voltak fiatalokkal, és este nagyon fogyott a bor, aztán hajnalban csizmakopogás, a karhatalom szobáról-szobára igazoltatta az embereket, Krassó odanyújtotta ezt a papírt, megnézték, tisztelegtek és kimentek. Másnap az egész szálloda üres volt, és a pincérek roppant gyanakvóan méregették a Miklóst és vele az unokaöcsémet, Zádor Pált is. Aztán kimentek, Ausztria, tábor, és híre ment, hogy az az angol követségen van egy oxfordi professzor, aki fejkopogtatást végez. A Krassót küldték, hogy jó benyomást tegyen. Az angol jóakaratúan megkérdezte, hogy olvasott-e valamilyen filozófiai munkát. Krassó mondta, hogy persze. Mi például? Például az ön könyvét. Mi volt a benyomása? Rossz könyv. A többiek is ilyen tájékozottak? Ó, de még mennyire.

– Behízelgő.

– Aztán volt még egy Novák Jenő nevű nagyon aranyos vagány, aki valahogy bekeveredett Cambridge-be.

– Ha már arra járt.

– Korábban abban volt kiváló, hogy a haverokkal libát horgászott a parasztudvarokról, és aztán megsütötték a zsákmányt az erdőben.

– Pedig parasztoktól állatot lopni elég rizikós bárhol a világon, ilyen esetekben nem szokás rendőrt hívni.

– Vagányok voltak és ügyesek is. Innen Cambridge-be jutott, a legjobb körökbe, előbb mérnöki végzettséget szerzett, aztán kiképezték pilótának, és Pan Am pilóta lett. Budapest őnélkülük szürkébb lett, a legjobb barátaim elmentek és újra kellett szőni valami szövedéket, ám a veszteségek ellenére elkezdődött valamiféle újraéledése az irodalmi nemzedéknek. A Dohány utcában a Metro klubban volt egy irodalmi esemény, felolvastak különféle alakok verseket, ahol már elkülönült egymástól a Tűztánc társaság, és a miénk, ami egy tágabb szerveződés volt. A Rózsakert nevű kertes bárban, a második kerületben ültünk vagy harmincan egy asztal körül. Hernádi Gyula volt a legimpozánsabb személyiség, talán idősebb is volt nálunk, és lehetett érezni, hogy ebben az összevissza diskurzusban megjelent egy nemzedék. B. Nagy László volt a nemzedék összeterelője, a puli, aki azt is megszervezte, hogy az egész társaság elmenjen Aczélhoz. Mert hát mit akar egy ilyen társaság: folyóiratot. Aczél persze megkérdezte, hogy ki az, aki párttag közülünk, és nem volt senki.

– És nem is nagyon akarózott belépni senkinek?

– Nem. Na, jöjjenek vissza, ha lesz párttag is. Volt közöttünk egy nagyon kedves bumfordi fiú, a Horváth Zsiga, és többen mondták, hogy Zsiga nyomd már fel, mármint a kezedet. Erre Aczél azt mondta, hogy azt hiszi, még nem tettük meg azokat a lépéseket őfeléjük, amelyek indokolnák, hogy legyen nekünk egy folyóiratunk. Erre elég arcátlanul azt mondtam, lehet, hogy majd ők fogják megtenni azokat a lépéseket, és hogy ezt csak az idő tudja eldönteni. Nagy Laci is ott ült, Csoóri is benne volt, összeállt tulajdonképpen egy társaság. Összeállt az, ami akkor a kávéházak, presszók élete volt, mert még mindig volt valamilyen intellektuális üledék a presszókban, és a különböző kávézóknak megvolt a maga törzstársasága. A Szamovárnak néhány rendetlenül öltözött, de nagyon okos nő, vagy ott volt a Kaszinó eszpresszó egy dúskeblű bárónővel a kávégép mögött.

– A feledhetetlen.

– Nem volt már fiatal, de nagyon helyes volt, és tényleg arisztokratikusan viselkedett a pult mögött. Ott ültek az öreg szocdem képviselők, a lengyel tisztek, akik a háború idejéből itt ragadtak valamilyen házasság miatt. Aztán odébb a Luxor, ahol az Erdély időnként nagyokat mondott és berúgott, és ahol néha összeverekedett a Baranyival. Baranyi Tóninak egyébként megvolt az a rossz szokása, ha sokat ivott, akkor többnyire elbóbiskolt, ám ha valaki felébresztette, akkor azt a valakit elég nagy megbízhatósággal leütötte.

– Lehet mondani, hogy problémás vendég.

– Lehet, de amúgy nagyon éles eszű és jó humorú ember volt. Nem egyszer fordult elő, hogy engem hívott, valahogy szabadítsam ki egy helyzetből, és akkor ott valamit szövegelni kellett, esetenként pedig fizetni is. Ismertem a szüleit, pesterzsébeti munkás apa, már a szesztől legyengült testtel, a mamája pedig egy nagyon élénk szemű munkásasszony volt, úgy emlékszem egy textilgyárban dolgozott. A Tóni elég jó verseket írt, roppant lucidus átlátó ereje volt, és a Valóság című folyóiratnál volt szerkesztő, ahonnan mindig átcsempészte nekem az MTI bizalmast. Aztán amikor engem vontak kínpadra a barátaim, hogy az írásaimból ezt vagy azt a részt vágjuk ki, akkor ő mindig kiment, mintha egy gusztustalan jelenetet kellett volna végig szemlélnie, míg én tovább alkudoztam. Ott volt még Kőrösi Jóska, Vitányi Iván, Gyurkó, és Sükösd is, aki úgy került oda, hogy engem akartak mindenáron beszervezni, de én éreztem, hogy ez nem lenne jó…

– Hova akartak téged beszervezni?

– A Valóság szerkesztőségébe, ami ott volt a Lenin körút 5.-ben, ma Erzsébet körút. De beprotezsáltam magam helyett a Sükösdöt, ami mindenkinek jó volt, nekem különösen.

– Miért nem akartál egy folyóirat szerkesztőségében dolgozni?

– Nem akartam az irodalmi apparátus tagja lenni, azt gondoltam, hogy nem fogom cenzúrázni a szerzőket. Tolsztojt szerettem szerkeszteni, az tisztább munka volt, tanultam belőle. Másodállású lektorként a Magyar Helikon Kiadónál szerettem dolgozni, többek között azért is, mert egy remek társaság volt. Réz Ádám, Komoróczy Géza, aki 23 éves volt, amikor Parczer Ferenc, a kiadó igazgatója bevezette Gézát, én akkor talán 27 voltam, az asztalomon volt egy Faulkner-regény magyar fordításban, és akkor a Géza azt kérdezte, hogy te ezt miért magyarul olvasod.

– Anyagi okokból.

– Akkor a Géza már tudott sumérül is. Aztán ott volt még a Katona Tamás.

– A tanárom volt Szegeden, és mindig úgy nézett ki, mint egy kedélyes huszártiszt, ami adekvát volt a 48-as kutatásaival, bár magát leginkább népművelőnek tekintette.

– Nagyon aranyos és kedves ember volt. Szóval egy remek társasági esemény volt minden kedden és csütörtökön, amikor lementünk a Százéves vendéglőbe, és ültünk négyen, a négy lektor, és az mindig jó diskurzus volt.

– Beilleszkedtél.

– Nekem tetszett ez a Pest, tetszettek a Váci utcából nyíló kávézók. A Párizsi Udvarban a Petőfi Sándor utca és a Kígyó utca között volt egy kávézó, és abban egy különlegesen óriás keblű, roppant dúsajkú göndör ide-oda pattogó hölgy szolgált fel, vele nagyon jó volt hülyéskedni. Aztán állandó tagok voltak a Lukács uszodában, mindennapos vendég volt a Plesz Richárdné. Plesz Richárd volt az Opera karnagya, és ez az asszonyka szépen lesült, jól úszó nő volt, aki fogadta az udvarát a Lukács uszodában, amelyben voltak idősebb emberek, mint a Rabinovszky Máriusz és hasonlók, akik körülvették és elméskedtek, a kabinos pedig dörgölte a frottírtörölközővel az öregurak hátát. Budára csak úgy lehetett átmenni, ha lementünk a kis komphoz, a pesti oldalon volt egy kioszk, amit körülvett egy nagy parkszerű terasz, emlékszem, hogy ott Ionescot lektoráltam a Magvetőnek, meg mindenféle regényeket. Ott olvastam rendszerint az Esprit-t, ha néha sikerült kölcsönkapnom, az egy perszonalista-egzisztencialista katolikus folyóirat volt, amit nagyon szerettem. Nyaranta a nagy melegben a terézvárosi templomba jártam olvasni, eléggé ráértem, 1957 márciusától nem volt állásom, egy ilyen lődörgő alak voltam. Alkalmi munkáim azért akadtak, egy ideig tanítottam például a terézvárosi skót misszió lelkészének a fiát is. Ez egy keményen nevelt gyerek volt, ing nélkül kellett a latin szavakat tanulnia, miközben a háta mögött ült egy nadrágszíjjal a papa, és ha nem jött a megfelelő válasz, akkor csördített egyet a fiú hátára. Egy idő után arra a gondolatra jutottak, mivelhogy ez a pedagógia nem hozta meg a várt eredményeket, talán egy lágyabb metódus jobb lenne. Sükösd révén jutottam ehhez az álláshoz, mivel a Sükösdékkel egy egyházközségbe jártak, ő szólt, hogy egy korrepetitort keresnek. Ismert okokból ráértem, és jelentkeztem. A mama fogadott, aki egy úrinő volt, bevezetett, és gondoltam, hogy most ott fog szepegni a kisfiú. Hát nem szepegett, hanem az asztal tetején táncolt, és egy régi magnetofonon egy Elvis Presley szám szólt, és azt kérdezte tőlem üvöltve, hogy szeretem-e az Elvis Presleyt?

– Ideális nyersanyag.

– Igen, de én jobban megbarátkoztam a Presleyvel, mint ő a matekkal. A korrepetitor karrierem véget is ért májusban, amikor eljöttem onnan, mert kultúros lettem Balatonlellén. Amikor átvettem ezt a fiút, akkor két tárgyból állt bukásra, amikor elhagytam, akkor már hétből.

– Sikerült változást elérned, ami az eredményes munka legfontosabb fokmérője.

– Mindenesetre nagyon úgy nézett ki, hogy a fiú akadémiai pályafutása megpecsételődött.

– Talán nem a megfelelő pedagógiai eszközöket használtad?

– Kétségtelen, hogy nem vertem.

– Mondtad, hogy Pest Újfaluhoz képest tízszeres csoda volt. Kimaradt valami a felsorolásból?

– Nagyon érdekes hely volt a bordélynegyed is. Meséltem erről?

– Még nem, de ígérem, hogy titokban fogom tartani.

– Sokat csatangoltam arra, persze voltam ott, mint kuncsaft is, de nem az volt a mi helyünk. A mi helyünk a Madame Clarisse a Király utcában, nem emlékszem pontosan a házszámra, de a házat megismerem, amely az önmeghatározása szerint nem is bordély volt, hanem magántalálkahely. Emlékszem, hogy kellemesen berregett a csengő, aztán egy szobalány beengedett, majd illatosan bejött a Madame, és szemügyre vett bennünket, bizonytalanul álldogáló fiúkat, és akkor behívta a hölgyeket, és jött vagy hét-nyolc lány. A választás nem volt tudományos megalapozottságú, ki-ki megragadta a legközelebb álló lányt. Azt hiszem, hogy ők a női gyöngédségnek jó követei voltak az ilyen kissrácok számára, mint amilyenek mi voltunk.

– Merre jártatok még?

– Nagy látványosság volt a nyolcadik kerületben a Víg utca, Conti utca, Bérkocsis utca vidéke, ez volt a bordély negyed, földszintes házakkal, mély belső udvarokkal, és az udvarról nyíló kis egyszobás lakásokkal, amelyek nem szoba-konyhásak, hanem csak egyszobásak voltak. Egy-egy ilyen szobát bérelt vagy inkább lakott egy-egy lány, akik általában korosabbak, kövérebbek és barátságosak voltak. Aztán voltak a 10 Ft körüli kurvák, akik a belső kapukban ültek a padon, egy-két nő a kapuban állt, és az talán nem is volt szabályos. Voltak a stricik is, akik odavitték a barátnőjükhöz a kuncsaftot. Ha mi diákok mentünk a bordélynegyedbe ketten-hárman-négyen, akkor már nem nagyon lehetett bennünket leszólítani, olyankor csak bámészkodtunk. A Szinetár, aki az osztálytársam volt olyannyira populista lett, hogy azt mondta, ezek az olcsó kuplerájok a jók, és ezek a kurvák a jók, mert náluk kompótot is lehet kapni, és tényleg mindegyiknek volt kompót a szekrénye tetején.

– Gondolom, az volt a korabeli édesség, amit lehetett nassolni.

– Aztán sorra becsukogattak ezek, és különféle boltocskák, műhelyecskék, és üzletlakások lettek bennük, amelyekben aztán keresgéltem a számomra akkor érdekes javakat, például síbakancsot akartam venni, és igyekeztem marconábban öltözni.

– Miért akartál marconának látszani?

– Készen akartam lenni, ha muszáj menni, menekülni, vagy szökni, akkor legyen olyan cipőm, ami strapabíró, ami esőben és hóban is rendben van.

– És sikerült megfelelő síbakancsot találnod?

– Igen, úgyhogy maradtam Budapesten.

Ez a kép 1961-ben készült a hátoldalon lévő dátum tanulsága szerint, és a doktor úr van rajta a Látogatóból. Esküvői fotó első feleségemmel, Varsa Verával. A szüleimmel Budapesten, valamikor az 1960 as évek elején.Igazolványkép az 1960-as évekből, amellyel előkelő helyen végezhettem volna a Mastroianni hasonmásversenyen.