Tiszatájonline | 2023. május 26.

Újabb repülés a Föld nevű bolygó felett

HORVÁTH MÁRK: AZ ANTROPOCÉN. AZ ÖKOLÓGIAI VÁLSÁG ÉS A POSZTANTROPOCENTRIKUS TERMÉSZETKULTURÁLIS VISZONYOK

FEKETE I. ALFONZ KRITIKÁJA
Az elmúlt öt év során a kortárs filozófia, kultúratudományok és művészetelmélet magyar recepciója, értése és elérhetősége megváltozott. Erre az időszakra tehető az antropocén fogalmának belépése is a magyar tudományos diskurzusba, ottani térnyerése és kiszivárgása.

Megjelenése az intézményesített irodalom azon szegmenseiben volt tetten érhető, amelynek képviselői magukévá tudták tenni új megközelítések és megszólalási módok formájában, gazdagítva ezzel a kortárs magyar irodalmat. Ugyanakkor továbbra is érezhető, hogy valójában még mindig egy adott társadalmi réteg sajátja mindez, azonban az antropocén egy olyan kezdeményezésnek bizonyulhat(na), ami megszabadul ettől a sajátosságtól és további célcsoportokat is igyekezhetne megnyerni magának. Fontosságát és aktuális mivoltát vitatni felesleges, noha elkerülhetetlen egy összetett, összeszedett és alaposan kidolgozott értelmezési keret, ami vezeti a gondolatot, kérdések feltételére sarkall, és példákon keresztül illusztrálja elméleti megállapításait, ezzel rávilágítva a vizsgált probléma súlyára. Ezt ígéri a Prae Kiadónál megjelent Horváth Márk Az antropocén című könyve.

Horváth Márk a kortárs magyar filozófia, kultúratudományok és művészetelmélet egyik lankadatlan tudástermelője. Tagja a Poli-p csoportosulásnak – fiatal kutatók és művészek, akik a kortárs filozófia, kultúratudományok és művészetelmélet poszthumanista vonulataihoz kapcsolódnak –, valamint az Absentology nevű műhelynek, amit Lovász Ádámmal közösen vezetnek. Szövegei megtalálhatóak magyar és külföldi médiumokban, legyen szó olyanokról, mint az ELLE vagy akár az Új Művészet. Érdeklődési horizontja borzasztóan széles, munkabírása, írótársával, Lovász Ádám­mal együtt, mindenképpen egyedülálló. Az antropocén nem érkezett légüres térbe. Horváth Lovász Ádámmal és Nemes Z. Márióval A poszthumanizmus változatai. Ember, embertelen és ember utáni 2019-es kötetet jegyzik, valamint a szintén 2019-es könyv Lovász Ádámmal és Losoncz Márkkal írt A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmus a kortárs filozófiában címűt. Tehát egyfelől már adott egy magyar diskurzus, amely mintegy a Prae folyóirat 2017-es Antropocén számával kezdődően alakul, a kötet már egyszerre viszonyul ehhez, és igyekszik elhelyezni benne magát. A könyvben található Bevezetésben egy kimerítő összefoglaló olvasható ezzel kapcsolatban. Másfelől, köszönhetően ennek a fáradhatatlan tudástermelésnek akár egyedül, akár írótársával, a Horváth Márk név szinte márkává vált, így adottá válik bizonyos szintű érdeklődés munkáival kapcsolatban.

A kötet mozgatórugója az antropocén fogalma.



Ez a meghatározás egy olyan korszakot jelöl, ahol az ember a Földre gyakorolt hatásának példátlan megnövekedése és annak negatív következménye már tagadhatatlan. Az antropocén az ember számára egzisztenciális krízis. Horváth az emberi megértésen kívülre helyezi az erre tett kísérleteket, igyekszik összefoglalni és körülírni, még ha ez a rámutatás deficites is tud lenni. Mégis a kötet fókuszában áll, aminek aztán alárendeli, általa láttatja, azon keresztül olvassa a dolgokat és jelenségeket. Ennek során szem előtt tartja, hogy minél inkább hangsúlyozza az értelmezési mező állandó mozgását és folyamatos változását. A téma hibriditása miatt az interdiszciplináris megközelítés szükségszerűnek hat, ezt a szerző két, vélelmezetten ellentétesnek értett szemszögből (természettudományok és humántudományok) tárgyalja, elemzi, majd mintegy szintetizálja, amikor az antropocén természetkulturális viszonyrendszerét tárja fel.

Horváth három nagy fejezetben vázolja fel olvasatát az antropocénnel kapcsolatban. Az elsőben többek között a fogalom természettudományos diszciplínák felőli értelmezésbeli változatait, változásait és a történeti keretet mutatja be. A második nagyobb részben a humántudományos megközelítésekre helyezi a fókuszt, valamint az ember felelőssége magával szemben és más nonhumán entitásokkal összefüggésben kerül középpontba. Az utolsó rész a fogalom esztétikai megközelítéseit (az antropocén művészet, az ökogótika és a sötét ökológia) veszi számba, ami meglátásom szerint lehetett volna hangsúlyozottan kidolgozottabb, esettanulmányhoz közelítőbb.

A szerző remekül kontextualizál, elmond és rávilágít, ugyanakkor az időről időre felbukkanó összefüggések meglátásom szerint túlságosan rövidre vannak vágva, szétdaraboltak, és nem alkotnak olyan összefüggő gondolato(ka)t, amelyből kirajzolód(hat)na egy markáns(abb), akár sajátosabb, megközelítés. Következetesen jelzi, melyik interpretációs mezőben fog mozogni, ez többnyire a tág antropocén-fogalom, a temérdek szempont felvázolása mellett nekem mégis hiányzott az egyéni olvasat unikalitása.


Noha se a kiadó, se a szerző nem pozicionálta annak, mégis egy alapokat lerakó, a témában elsődlegesen tájékozódási pontokat nyújtani akaró kötetként értelmeztem Az antropocént.

Stilisztikai szempontból emiatt azt is vélelmeztem, hogy viszonylag egy könnyen olvasható, szinte kortárs angolszász szöveggel lesz dolgom. A könyv nem ilyen, sőt, témájának összetettségét nem tudja teljesen érthetővé tenni nyelvi bonyolultsága miatt. Emellett többször tapasztaltam azt, hogy a szöveg szinte sugallja a manifesztumi keretet/olvasatot, mert gyakran ismétel, aminek noha megvan a haszna, itt mégis inkább nehezíti a gördülékenységet és követhetőséget. Azért is emelem ki és teszem kérdésessé e két tulajdonságot, ahogyan a Bevezetőben fogalmaz a szerző – „önmagában is jól olvasható, egyfajta kézikönyvként is lapozható legyen” (12), mert ezeket a vállalásokat nem teljesíti maradéktalanul a kötet. Kétségtelenül ad egy értelmezési környezetet, hiánytalanul végigveszi azokat a pontokat, amelyeket egy ilyen szövegnek érintenie kell, azonban esetenként meglátásom szerint túlzottan részletes (ilyen a történeti kontextus, amelyet kétszer is leír, először felaprózva, majd egyben), összefüggéseinek illusztrálásakor darabos, és helyenként túlzottan támaszkodik a képes beszédre.

Mindezek dacára úgy gondolom, hogy Horváth Márk könyve értékes, hiánypótló kötet. Betekintést ad egy kurrens diskurzusba, amiről eddig az érdeklődők elsődlegesen idegen nyelvű szövegeket kellett, hogy olvassanak. Ellenben az a meglátásom, hogy többet nyert volna a könyv azon, ha felfejti és érthetőbben prezentálja tematikájának bonyolultságát és megközelíthetetlenségét azzal, hogy egy világosabb és követhetőbb nyelvi regiszterben gondolkodik, mint amit választott. Mégsem gondolom, hogy ez a téma ne találna olvasókra. Egyfelől amiatt sem, mert nem légüres térbe érkezik, és másfelől azért sem, mert Horváth Márk neve jelentésessé vált, mint fontos kortárs filozófia, kultúratudomány(ok) és művészetelmélet-tudás termelője.

Fekete I. Alfonz


(Megjelent a Tiszatáj 2022. májusi számában)


Prae.hu

Budapest, 2021

415 oldal, 3990 Ft