Tiszatájonline | 2024. február 28.

U18

Tűzgyújtó

JANCSÓ NÓRA

Az U18 rovatunkban a legfiatalabb tehetségek írásait közöljük.

Jancsó Nóra egyetemi hallgató, író, 2003-ban született Csíkszeredában. Jelenleg Kolozsváron tanul, a Csikófogat tehetséggondozó műhely tagja.

Mert a szabadság, azt mondják, nem más, mint a vadász és az áldozat közötti távolság
(Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk)

Egy száguldó autó fénycsóvája világította meg a nőt, mielőtt vérző lábával tovább-bicegett volna az erdő felé. Mindig is a közeli, kietlen falu volt az otthona, ott játszott testvéreivel a homokban, ott sütött életében először friss cipót anyjával, és balszerencséjére, ott is ment férjhez. Nem hitte, hogy képes lenne elhagyni a helyet, egészen mostanáig, amikor a frissen esett hóval sebesen próbálta csillapítani a lüktető vérzést. A seb elterelte a figyelmét az árulás fájdalmáról, már ha árulásnak lehet nevezni valamit, amire mindvégig számított. 

Fekete őz-szemeiben megcsillant egy kocsi lámpája, ahogyan a kis falutól egyre távolodva az erdő védelmére bízta magát. Egyik fagyott kezében kést szorított, a másikkal szaporán hajtotta félre a fenyőágakat; a hidegtől tompává vált ujjai meg sem érezték a tűlevelek karcolásait. Lehelete köröket formált maga előtt, eleinte szaporábban, mint egy hevesen füstölő kémény, aztán ahogyan a fák közé furakodott, légzése lelassult, és egyre ritkábban jelentek meg a levegőbe rajzolt boszorkánykörök. Vézna végtagjai vacogni kezdtek, ahogyan mélyen szippantott egyet az éj sötét levegőjéből. 

A nő tudta, hogy tüzet kellene gyújtania, de nem merte megtörni a sötét és a csend hibátlan összhangját. Mindkettő ritkán adatott meg neki. Minden alkalommal, amikor a halálra gondolt, úgy képzelte, hogy ilyen zavartalan lesz, sikoltások, és a porcelántányérok lidérces törése nélkül. Beidegzett ösztönei tiltakoztak, mégsem tudta rávenni magát, hogy tűzifa után nézzen. Elképzelte az erdei tűz melegét, amely velejéig átjárja. Elképzelte, ahogyan összerezzen a kovakövek csattanásától, és az ég felé nyúló szikráktól, ahogyan fellobbannak az első lángok. A karmazsin és kalászsárga színek játékától bénult álmosság fogta el; elgémberedett ujjbegyei ellazultak, a vérző seb és az abba tapadt, ráfagyott pamut lustán elváltak egymástól. A lángok az ég felé emelkedtek, és elhitte, ő is követheti őket, amikor megreccsent egy gally a tűz-szentély másik oldalán. 

Az árny lassan mozgott, minden lépése vérfagyasztó hang kíséretében törte az ágakat, mintha csontokat roppantana ketté egy állkapocs. Egyre közelebb merészkedett, a telihold fényében a fehéren világító szempár ijesztően villant. Ekkor kellett volna az erdő megtörje a fagyos csöndet, a feszültséget egy hirtelen morajjal, de az hallgatott. A farkas szürke bundája mellett nem villantak hegyes fogak, a nő mégis tudattalanul az elejtett késhez kapott, ösztönei görcsösen szorították kezét a nyelére. Úgy tartotta a pengét az állat teste felé, ahogyan órákkal ezelőtt szegezték őfelé. A hideg ellenére, mintha még mindig érezte volna rajta a férje kéznyomát, a képzelt folt mellett az élén megcsillant saját, rászáradt vére. A farkas támadó morgásba kezdett, hátsó lábai befeszültek. Amikor ugrott, a nő már felkészülten, csukott szemmel várta a támadást. Lelketlen pontossággal a fehér mellkas felé szúrt, az éles fog éppen megkarcolta csontos vállát, mielőtt a kés új otthonra lelt volna a préda testében; vérük ugyanazon a súlyos, árnyékszürke fegyveren találkozott. 

Amikor feleszmélt, a kezei már lefagytak, és a tűz ábrándja is szertefoszlott. A sötét és csend páratlan játékában feltűntek neki a rengeteg halk neszei, a szél süvítése, és saját tompa nyöszörgése. Összekuporodott, kócos fekete haját kendőként vállára terítette. Fázott és remegett, de élt. Bódult teste mellett egy hűvös kés hevert, rajta egyedül saját, kihűlt vére.

Jancsó Nóra