Tiszatájonline | 2020. július 13.

Türelemüveg

GUILLAUME MÉTAYER TÜRELEMÜVEG CÍMŰ KÖTETÉRŐL
Guillaume Métayer-t hazájában irodalomtörténészként, Fried­rich Nietzsche fordítójaként, a magyar irodalom (például József Attila és magyar kortárs szerzők) francia tolmácsolójaként is ismer(het)ik, és nem mellesleg költőként is, aki nemrégiben a Magvetőnek köszönhetően a magyar olvasóknak is bemutatkozott az Időmérték címet viselő sorozatban. Debütálás tehát ez a vékonyka, kabátzsebbe illő kötet… – ÉLES ÁRPÁD KRITIKÁJA

GUILLAUME MÉTAYER TÜRELEMÜVEG CÍMŰ KÖTETÉRŐL

Guillaume Métayer-t hazájában irodalomtörténészként, Fried­rich Nietzsche fordítójaként, a magyar irodalom (például József Attila és magyar kortárs szerzők) francia tolmácsolójaként is ismer(het)ik, és nem mellesleg költőként is, aki nemrégiben a Magvetőnek köszönhetően a magyar olvasóknak is bemutatkozott az Időmérték címet viselő sorozatban. Debütálás tehát ez a vékonyka, kabátzsebbe illő kötet, amelytől, mint minden első könyvtől, a magyar olvasó útirányt vár a költő világában való eligazodáshoz. Ha a néhány szóra szorítkozó, a költőt németre fordító Andreas Unterweger ajánlásának figyelmet szentelünk, mely szerint Métayer világa elegye olyan kategóriáknak, mint az egyszerűség és a mélység, a melankólia és a szóvicc, avagy a versenként eltérő, egyedi zeneiség, nem kanyarodunk messze a magyar fordítások alapján szerzett első benyomásoktól. Amennyiben az olvasás során egy-egy szövegre szorítkozunk, Métayer könnyen fogyasztható, humoros lírát kínál, zavaró elitizmus nélkül, ami mind a négy jeles fordító (Imreh András, Lackfi János, Kemény István és Tóth Krisztina) munkáin egyaránt megmutatkozik. Ugyanakkor többet kell látni Métayer-ből, hiszen a nagyobb egységeket összeolvasva többarcú lírikus portré rajzolódik ki. Ez már csak azért sem véletlen, mivel a kötet egyrészről több lírai korszak terméséből is szüretel, másrészről néhány darab összeolvasása után is szembeötlő tulajdonságnak tűnik a sokszínűségre való törekvés, ami Métayer esetében formai játékot, különböző intonációk, megszólalásmódok, valamint beszélői szerepek váltakoztatására, elegyítésére irányuló kísérletezést jelent.

Ezért mindenképp indokoltnak látszik, hogy a magyar kiadásban egy fordítói utószó zárja a költemények sorát, amely kalauzként is segít(he)ti az olvasást. Mi több, az összefoglalás számos lényeges útra és elágazásra világít rá a költői világképpel kapcsolatban, melyeken keresztül a tágas Métayer-líra tere magabiztosabban járható be. Az utószó egyik, olvasót inspiráló szempontja a francia irodalomhoz való viszony rövid összefoglalása, mely szerint az 1972-es születésű, irodalomkutató Métayer költőként sem fordul el a múlttól, hanem otthonosan mozog annak különböző fejezeteiben, utalásaival és formai megoldásaival belakja a francia hagyományt, továbbérlelve annak közismert ízeit. Olyan példákat találhatunk, melyeknél visszakanyarodik a rímhasználathoz, vagy ahol a kötetlen ritmusú sorain áttetszenek az alexandrinusok, és emellett megannyi témaválasztásbeli, figuratív vonás kanyarodik vissza irodalmi előképekhez. Szembeötlő példa az utóbbira talán az Úrvacsora című szonett, melynek allegóriája baudelaire-i poétika előtti főhajtásnak tekinthető. Ám érdemes átlépni az utószó kínálta szempontokon, tanulságait figyelembe véve tovább haladni, mivel Métayer költői éhsége sokkal nagyobbat merít annál, hogy az irodalomtörténet ismert hivatkozási pontjaival, motívumaival és formai reflexiójával beérje. Ugyanis az irodalmi előzmények átértékelődni látszanak, ezáltal a líra a szűkebb-tágabb értelemben vett „sajátra” reflektál, jelesül a franciára, a franciaság lehetséges jelentéseire. Ez a szándék egy, több költeményben is beazonosítható beszélői karakterben ismerhető fel, amit kezdetben könnyen (és talán tévesen) életrajzi referenciaként is elképzelhetünk. Eszerint ő az a fővárosi figura, aki a Cam­pagne-Première-en otthonosan jár-kel, aki a Párizsi szerelemben az érzelmek metonimikus terében sodródik, aki a (fordítói utószó szerint adysan) a párizsi esőnek szenteli sorait, vagyis aki „Párizs összes utcájával el szeret[ne] menni” (Sambre et Meusse, 31). Tehát ő az, aki a modernitásból ismert várost a folyamatok kiinduló- és végpontjaként mutatja be, ahová a költői élet gravitál. Pedig éppen ellenkezőleg, hiszen mindezekből hamar kitűnik a saját tér szűkösségének ténye, és így a határátlépésre irányuló vágy. Az itt kirajzolódó város, Párizs sokkal inkább egy olyan térnek tűnik, mely pusztán egy már nem-létező otthont ad a beszélőnek, és ahonnan az olvasói tekintet sugarát rendre kivezeti más irányokba: „[p]ár éve egy ilyen város festője lettem. Párizst csak úgy fogadtam el, mint az ő s a hozzá hasonlók vázlatát vagy állványzatát, a szobámat mint egy manzárdszobát – élelmem lett az álom, kenyér és bulik, világtalan bulik más barátokkal, mint az én barátaim” – írja a Festmény (29) című prózai költeményben. A vázlat mint a még el nem készült, befejezhetetlen városköltemény ígérete felszámolni látszik a megismerés lehetőségét, így a tér egyediségét is megkérdőjelezi. A tér más terek lehetséges megfelelőjévé válik: „Párizsban vagy másutt a világban” (Körutak, 20). Métayer költői világlátása kiindulásként nem más, mint hogy kedveli az eltolódásokat, a lényeg felszámolását, a lényeg áthelyezését a lényegtelenbe. A kötet fősodra ezáltal rajzolódik ki, és találhatunk még olyan rokonértelmű költeményeket, melyeknél a beszélő hasonló alakzatokra épít. Van úgy, hogy a dolog kivetülése, árnyéka magával a valósággal kerül rivalizáló viszonyba (A hangya és az árnyéka, 67), vagy amelyikben az enteriőr tárgyak („[a]z éjjelik, a papírmasé dobozok, a nagy állótükrök / az ágyak és portrék”) a francia történelmi színtér főszereplőivé válnak (Elöljáró beszéd, 78). A nyelv gyanúba keveredése, mi szerint nem képes megragadni a valóságot, a címadó költemény tercináiban válik világossá, melyben a valóság nyomában járó költészet apró, üvegbe helyezett maketté zsugorodik, melynek méretével, jelentőségével és tétjével számot vet az elégia beszélője. „Azt álmodom, hogy tengervízzel átitatva, / tizennégy sorba öntöm, vitorlást palackba / Húsz elmúlt évem, az összes bon mot-t, poént, / Amit szelekbe szórtam, görnyedő faként, / Avagy ha az ember fogat s vért köp, akként: / Mert vége – s asztalomra semmi sincs lerakva.” (Türelemüveg, 33)

Kérdéses azonban, hogy a kötet képes-e megkerülni, meghaladni ezt, a párizsi versek körül csoportosuló (illetve a posztmodern könnyen felismerhető hagyatékából álló) költői eszköztárat, és ha igen, milyen fordulatot is várhatunk tőle. Úgy tűnik, a Türelemüvegben az eddig áttekintett szövegeken túl mindenképp figyelmet érdemelnek azok a darabok is, amelyek eloldódnak, és a kötet összképét nézve markánsan el is különülnek a decens irodalmi utalásoktól, és az ezekből táplálkozó iróniától, és melyeknek egyszerű képalkotó ereje, formátlansága és helyenként narratív vonulata egy bátrabb, szubverzívebb költői oldalra világítanak rá. Az Emberi beavatkozás nélkül (74) című, fiktív klímaváltozást elbeszélő prózai természetköltemény minden bizonnyal kihagyhatatlan, melynek organikusan alakuló, globális perspektívában lezajló cselekménye mentén az olvasói tekintet észrevétlen fordulattal juthat el az aktuális világból a barátságtalan jövőbe. Figyelemre méltó továbbá a Homok című darab, melyben a természetesen felhalmozódó földi üledék eltűnésével hirtelen láthatóvá válik a földalatti múlt, a leletek lajstroma pedig nyomasztó tömegként nehezedik az olvasóra. „A fal, melynek háttal dőlt az egész életük, / Eszmél rá végül a titkos ajtóra / A halottas szobához, ahol az ős üldögél. / A kövek, amiket repedező sírkamrákká / Rendezett a homok távozása, széttolódva / Visszaadják millió gyerek szüleit.” (83) Hasonlóan karakteres szöveg a Részlet egy nukleáris eposzból, melynek figuráját, a sugárbeteg Hosha Surut (az utószó szerint) egy japán képregény kockájából kölcsönözte, és melynek az apokalipszis előtti, a még létező világot leíró képsora már önmagában is színfolt a Türelemüvegben.

Az utóbbi három szöveg többet kockáztat a „párizsi” líránál, így többet is nyer, és talán némi hiányérzetet is táplál azokban az olvasókban, akikhez az olvasás során közelebb állt, a kötetlen tárgyválasztás vagy éppen az öntörvényű humor miatt. Ám a Türelemüveg ezzel együtt tartalmas, sokszínű bemutatkozó kötet, és mivel vélhetően a Métayer-líra tartogat még hasonló izgalmas irányokat, érdemes várni a folytatásra.

Éles Árpád

(Megjelent a Tiszatáj 2019. júniusi számában)

Fordították: Imreh András, Lackfi János, Kemény István és Tóth Krisztina

Magvető Könyvkiadó

Budapest, 2018

100 oldal, 1990 Ft