Tündefény

A muskátli miatt? Azért?

Azért fekszik itt féloldali bénultan már évek óta, másodvirágzás helyett? Ekkora pechje nem lehet, Katinka, hogy most, éppen most. Mikor túl van a jó, nagyon jó nyugdíjszerző éveken, az unokaöccsök nevelésén is túl, és élhetne. Élhetne már-már gazdagon, önállón, akar. Vagy örök mézesmadzagként a férfiaknak. Mert azért a magas nyugdíj vonzó lenne, és a lakás is, és a telek is a kicsike házzal.

De nem, maga fogta magát és megbénult, bár csak félig. Holott a Jani aztán mégse vette feleségül a lányt, aki miatt lett a bénulás. Aki miatt halálra idegeskedte magát, vagyis csak a féloldali bénulásig. Csak legalább megérdemelte volna az a gyerek, de látja, azóta se nősült meg, nem akar az elköteleződni, és lehet, nem is fog soha. Maga meg, már megbocsásson, élete végéig fog feküdni itt, bár tervei azok vannak. Sokszor mondja, ha majd hazamegy, ezt meg azt csinál. De hát nem megy már innen sehova. Csak nézni folyton a sok kereskedelmi hirdetést, és hol ebbe, hol abba kap bele, mint reménybe, és szorítja pár napig, és mint akinek elment az esze, követelőzik. Gyógynövény kúrát akar vagy pántot vagy bizsergető párnát, matracot. Az unokaöccsei meg kerülik ilyenkor, alig látogatják, sajnálják a pénzt. Hiába mondja, ne sajnálják, mert az a magáé. De minek is, minek már magának bármi is, hiába mondom, az alapgyakorlatokat se csinálja, az ép oldala is csak senyved, gyengül elfele. De hiába mondom, hiába tudományosan, hiába parasztosan, maga csak a tévés csodákban hisz, magamagában soha.

Mert a bizsergés, az. Az nincs már meg magában. A jóféle punciduzzasztó izgalom, úgy látszik. Pedig a muskátlikor még megvolt. Mondta is a múltkor, hogy ment volna. Szökött volna ki az ablakon át a fiúkhoz, Amerikába aztán. És akkor nem is lett volna rossz ötlet magától. Lett volna hovatartozása egy srácnak, lett volna öle, otthona, honvágycsitító nyugalma egy fiatal magyarnak a kezdeti nehéz, idegenséggel teli években. De nem, maga maradt. Maradt önszántából, tudatosan, bár biztosan nem így mondta a minisztériumi osztályon, hogy a muskátlikért. Hogy ahogy szökött volna ki, kifelé a sráchoz az ablakon, leverte volna mindet. Valami mást talált ki biztosan, ha kérdezték. Kérdezték magánemberként vagy hivatalosan. De látja, látja, ezt soha se kérdeztem magától.

Hogy mit, mit talált ki a muskátlik helyett. Hogy jó káder lehessen, hogy szépen nézzen ki az önéletrajzában a maradás. Hogy mit is csinált azokban az 156-os napokban, vagy mit is nem. Bár ahogy ismerem magát, az igazat mondta, s mivel akkor még fiatal, szűzlány volt, hát el is hitték magának. Hogy hívták ugyan, magát is megkörnyékezte a nyugat, a tengerentúli világ, no de ott voltak a muskátlik is. Pedig hát meg azt nem, meg biztos nem bénult volna a Jani rossz lányválasztása miatt. Csak küldte volna a húgának a pénzt, szeszélyesen, mintha szerelmes volna, szerelmes az óhazába. Mert így van ez, ilyen az ember. Ha sikere lett volna éppen, anyagi vagy lelki, azonnal az itthon maradtak jutottak volna eszébe. Hogy azokkal ugyan mi van, s hogy nagyobb legyen az Ön értéke, nagyobb a kontraszt az itt és ott között, hát szegénynek gondolt volna bennünket. És küldte volna a dollárt, küldte volna haza, küldte volna ismerősök révén, vagy csomagba, kávéba dugva, tábla csokoládék között. De meg akkor se bénult volna, az biztos, a Jani miatt. És vissza se jöhetett volna jó darabig, mert nem lehetett. Várta volna a börtön. Ahogy a maga húgát is meghuzigálták volna, az biztos, ha maga elmegy. Hisz tudja. Vagy nem tudja? Na látja, ezt se kérdeztem soha magától. Hogy mit mondtak maguknak odafönt? Mit, hogy miért kell folyton behívatni a disszidensek rokonait, és faggatni őket? Hogy ez csak szimpla elbeszélgetés, megbízhatósági monitoring? Vagy mifene? Vagy éppen hogy ők, a disszidáltak testvérei, szülei voltak a mérce itt, Katinka? Hogy hozzájuk igazodott az ország, hozzájuk talán? Az ő nyugatra szökött rokonaik adták meg az irányt? A jólét irányát, hogy mi is kell a népnek, hogy maradjon? Hogy jól érezze itt magát? Mert ha így volt, Katika, ha így volt, az röhej, szégyen és szomorúság egyszerre. Hogy végül is egy jobb kávé, egy rafináltabb szoknya, egy gyűrhetetlen ing, egy házimixer? Ez volt odaát? Ennyivel volt több odaát? S mintha, de tényleg, Katika, ’56 után tényleg nőtt itthon a választék, ruhában, kajában, háztartási gépben. S ha nem volt nekünk, hát csereberéltünk. Traktort, vágómarhát hűtőre, porszívóra. Emlékszik? De mi lett mostanra ebből is, ma már nincs jóformán semmink, amit csereberélhetnénk. Tranzitország lettünk, csak átmennek rajtunk, és mások, máshol csereberélnek. Uránt kézifegyverre, a nagy gazdasági maffiák. Azok, hogy hogy lehet mindezt eltűrni a helyi kormányoknak. Amik persze zsebre vannak téve lassan mindenütt a világon. Mert a patriarchákból, a jó apákból hiány van, Katika, az embereket még éhessé tette, évtizedek óta éhezteti a nyílt, őszinte kizsákmányoltság valami jó apára. Apára otthon és apakormányra odakint, a nagy társadalomban. Nem gondolja, Katika, hogy itt már nem egy szigorú, büntetőm számonkérő zsidó-keresztény atya kell, mert azt már ismerjük, abból elegünk van, hanem csak egy apa. Aki kér, követel, de ad is. Aki ígér, de az ígéreteit be is tartja. Vagy amit nem tud ígérni, azt ki is mondja. Hogy nem tudom. Viszont igazságos, nem kedvez jobban senkinek a másiknál. Egy apa, akinek jó akár engedelmeskedni is, mert biztosan nem csap be. Nem a maga malmára hajtja a vizünket, és nem csak a maga osztályát gazdagítja a parlamentben. Mert maga például képviseltetve érzi magát? Érzi, hogy valakinek gondja van magára a két unokaöccsén kívül is? Hisz éppen ezért bénult meg, a szorosságtól, attól, hogy csak és egyedül a Jani sorsához volt kötve. A társadaloméhoz már nemigen. Csak a Janiéhoz. S mikor a srác azt mondta, feleségül veszi a lányt, a maga szeme előtt azonnal lepergett a jövő. Mintha vészhelyzetben lett volna, mintha zuhanó repülőben lett volna, csakhogy a maga szeme előtt nem a múlt, hanem a jövő pergett le. A jövő, ezzel az alamuszi, pénzéhes, önző lánnyal, akiről biztosan tudta, a szemétre hajítja magát az első adandó alkalommal. Hisz maga jó emberismerő, azzá tette a több évtizedes belügyi munka, és akkor tenni akart valamit, vagyis mondani. Megtalálni azt a szót, azt a mondatot, amivel el tudja tántorítani a fiút, el a lánytól, el a maga cudar, magányos és legfőképp kirabolt jövőjétől. Mert maga évtizedeken keresztül befektetett csak, bele ebbe a két fiúba, egyformán, szépen. De tudta, hogy eljön az idő, anyagilag mindkettőre, de érzelmileg csak a Janira számíthat. Mert az született érzékenyebbnek, töprengőnek s ezért felelősségteljesebbnek. A másik, a kicsi, az nem csinál nagy ügyet semmiből, az már rég túl van a gyerekkorán, az iszákos, asszonyverő apján s az anyján is, a maga húgán, aki korán a temetőbe lépdelt, táncikált szépen a verekvő férje elől. De Jani az nem, az még mindig gyerekként, tízéves gyerekként botorkál az anyja és az apja között, és kötné össze őket valahogy. Míg a kicsi egyszerűen, szimplán megbocsátott az apjának, s most egy gazdag papa lányának macájaként él. Eltartott szerető csak, de férjnek nem kell, még nem kell, és lehet, soha nem is kell majd. Látja, látja maga, hogy milyen okos a lány apja, nem tesz keresztbe, csak vár, várja, hogy a lánya kiábránduljon a fiúmacából. Míg maga, bár maga nem volt ehhez elég gazdag, de akkor is. Maga berezelt a Jani döntésétől, be, és nem várt, és hagyta, hogy a képek elöntsék az agyát, s mivel nagy képzelőereje volt, dőltek a képek, jöttek egymás után gyorsan az agyában, az agya jobb tekéjében, mert főleg ott lesznek a képek, a bal a képek megállítására való. A parancsra, ha kell, hogy elég, elég legyen már a rossz elképzeléséből, elég a félelemből, elég! De sajnos, maga, Katácska hagyta, hagyta, hogy a jövője rémülete képekkel és gyorsan, és minél többel, de maga már erre nem emlékszik, nem. Mert a vér kitörölte az összeset, a megpattant érből kifutó vér az összes rémséges képet eltörölte. De tönkretette a mozgató- és érzőkérget is, bogaram. S a rémséges jövőképekkel együtt bal keze, bal lába erejét is örökre elvesztette. Esteének felét adta, Katika, a felét, hogy ne lássa tovább a rossz jövőt. De ne gondoljon rá! Gondolja magában, hogy ez illik Önhöz. A tökéletes, a megbízható káderhez, aki kertelés, önző önszeretet nélkül képes jövőt képzelni magának, a realitás talaján maradva. Két lábbal állva a földön. De tényleg, Katinka, maga úgy maradt reális és ésszerű, hogy megbénult. Meg, mert mást már tényleg nem tehetett.

Végül is nem történt semmi, sőt. Talán valami jó történt magával. Jó, hogy nem kellett, nem kell végignéznie, ahogy a fiúk szép lassan, hol erre, hol arra hivatkozva lepattintják magukról. Jobb így magának, mert ide olykor azért jönniük kell. Havonta egyszer biztosan. Tudja, hogy azt a drága krémet hozzák a fenekére, hogy ne sebesedjen ki a sok fekvéstől. Hát ne szomorodjon el. A társadalmi védőháló, látja, igaza volt, mikor agyvérzést kapott, szóval a háló azóta se lett szorosabb. Sőt, mintha inkább tágult volna, egyre többen esnek át a lukain. Ki külföldre, ki az ablaka alatti járdára, ki a piába, bele, gyorsan, hamar elsorvasztva a máját. De hisz maga tudja ezt, mert folyton a tévé előtt ül, vagyis fekszik. És a muskátlik is megmaradtak. Az anyja virágai ’56 őszén. És virágoztak, azt mondja. És mennyivel jobb volt akkor menni is, maradni is, mert nem volt visszaút, nézze csak. Most a fiataljaink először pár hónapra akarnak menni, de maradnak tovább. Aztán jönnek haza, haza, mert eltervezik, maradnak mégis. Aztán csak húzzák a szájukat itt, ha itteni munkát találnak, és húzzák el, főleg a gyomrukat, el, el innen a hányinger elől, a porhintés, a képmutatás, a demagóg, pisiseknek se való szövegek elől. És visszamennek inkább, vissza, mert odakint elszoktak már a hazugságoktól. El, mert ott felnőttként kezelik őket, ott egy csapásra felnőhetnek, ha akarnak. És élvezik a felnőttséget, mert örömük telik benne, megadja a magam talpán állok, hát a magam ura vagyok örömét. Míg itt az úr, hát nem is tudom, kicsoda. Maga tudja? Tán csak az, aki ügyes, ügyes vállalkozó, és persze vak, vak hívő, hogy vállalkozását soha, semmi se teheti tönkre. A többi meg, a maradék kilencven százalék meg csak függ. Függ a főnök, a boss jóindulatától és a technikai fejlődéstől. Hogy még az is, a fejlődés is ellene van, hogy egyszer kiválthatja a munkáját egy gép. Egy processzor, ami ellenőrzi a processzorok által vezérelt szalagsort. Az emberi munkát, amiből egyre kevesebb van, míg emberből ugyanannyi. De ezt már maga nem éri meg, Katika. Azt, hogy érdem lesz dolgozni, közösségben végzett cselekvés. Hogy a munka a kiválasztottaké lesz, hisz drágák a gépsorok. S a hatalom, a kiválasztás joga azé lesz, akié a gépsor. Amin remélhetőleg nem fegyverek készülnek, vagy nem csak fegyverek.

Szóval csak nyugodjon békében, Katika! Vagyis dehogy. Azt akartam mondani, hogy feküdjön. Maga még nyugodt lehet halálig, a nyugdíjáért elápolják itt magát. Csak legalább lenne úgy, mint a maga idejében, hogy tilos volna visszatérni a fiataljainknak, tilos, hogy pár ide-oda cikázást megspórolhassanak. És maradjanak rögtön odakint, hisz végül a tapasztalat szerint úgyis maradnak. És nincs a muskátli, ami visszahívná őket. Igaz, olyan sincs, ami marasztalná eleve. Mert gondolt rá? Hogy a hülye muskátlik miatt nem ugrott akkor, s azért van itt? Vagy ne, inkább nehogy. Ne gondoljon rá, csillagom, nehogy a megmaradt bal tekéjét is elöntse a vér. Így legalább még tudok beszélgetni magával munka közben. Magának meg azért jó, hogy tévézhet sokat. A kenőcs is jó, meg a mogyorókrémes kenyeret is szereti, nem? Bár az túl sokszor nincs itt reggelire, igaz. És volt, tudja, hallottam olyanról is, aki lekéste a nyugatra induló kocsit. Le, az asszonyával együtt, egy csók miatt. Tudja, hogy van ez. A lány, mert még fiatal volt, és itt tele volt önbizalomhiánnyal, megsértődött valami apróságon. Ma úgy mondanánk, tesztelte, hogy eléggé figyel-e rá a srác, jó apa lesz-e aztán majd belőle. S a fiú átment a teszten kibékítette a jövendő asszonyát, és egy csókkal pecsételte le a jövőt, vagyis azt, hogy lesz, lesz együtt jövőjük. Csakhogy a kocsi elment, a nyugatra induló, mire ők kettecskén a térre értek. És a lányuk, Katinka, de a lányuk, az itt született, itt tollasodó, majd rohamléptekkel elszegényedő, mára hajléktalan lányuk, tudja-e, de inkább ne tudja, a lány, a majd’ ötven éves, azzal vigasztalja magát olykor, hogy látja. Nem elképzeli, nem, ténylegesen látja azt a kocsit. Azt, amiben az akkori, leendő szüleinek kellett volna ülni. És ő látja, látja, mert annyiszor elképzelte már, hogy mostanra csak néznie kell. Nézni, ahogy kikanyarodik, átmegy a hídon, át a Dunán és balra tart, balra, mindig csak balra, egyenesen nyugatnak. És tényleg, Kati, most, hogy beszélünk róla, ebben a nőben mindig is volt valami kislányos, valami éretlenség, valami meg nem születettség. De tényleg, tényleg mindig fejjel ment a falnak, és naná, hogy ezért mindenhonnan kibaszták. Ki a családból, ki a lakásból, ki a munkahelyről. De tényleg.

Te Kati, már ha megengeded, hogy tegezzelek, ez a csaj nem olyan volt, mert bolond az nem volt, az nem. Igazi elmeosztály-eset az nem lett, dehogy. Mert csak képzelgett, mert csak járkált a múltban, bár elég sokat, mintha bérletet váltott volna oda. De meg nem, nem őrült meg, azért ismerte a határt a képzelt és a valódi között. A kocsit bármennyire is jól látta, végig tudta, hogy csak ő látja egyedül. Viszont, te Kati, ezzel a fejjel a falnak menésével, de tényleg, nem olyan volt, mint egy győztes hímivarsejt, amelyik be akarja fúrni magát a petesejtbe? Egy konok, keményfejű geciszál, amelyik be akar jutni mindenáron, csak be, egyszerűen. Tekintet nélkül a körülményekre. De tényleg, egyszerűen nem vette észre, hogy hol és kikkel él. Nem hitte, hogy bárki is árthat neki. Egy hímivarsejt konokságával tört csak előre, úgy dolgozott, mint egy fáradhatatlan robot, miközben a volt férje tényleg börtönbe juttatta adócsalásért, s mire kijött, a fia eladta a feje fölül a lakását. De maga csak pihenjen, ilyesmi nem a maga fülének való, hogy mi lett itt. Mi ennyi elvhű évtized után, mi a munkáshatalom évtizedei után. Mert nem csak koncepciós perek voltak, nem csak nagy, össznépi árulkodás, nem, de viszonylagos jólét is, és tömeges jólét. Árulkodás meg odaát is volt, a hidegháború odaát is szedte az áldozatait, csak erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Viszont a kormányok itt is, ott is legalább keresték a kényünket, kedvünket, az alapélelmiszerekkel, megfizethető árammal, gázzal való ellátása a tömegeknek jóformán alapjog volt. Magától értetődő. Emlékszik-e? És persze a teljes foglalkoztatottság is. A kicsit hibás szülemények, az enyhén korlátozottak is alapból kaptak munkát, udvaros, küldönc mindig kellett a gyártelepekre. És nem maradtak tömegével fiatalok a szüleik nyakán, ahogyan most. Hogy áldom én is sóhajtva olykor az Istent, pedig vallásos annyira sohasem voltam, hogy a fiam nem iszik, nem dohányzik, nem drogozik, és nem él felelőtlen nemi életet. Őrzi a szerveit, de komolyan, Katika, én már annak is örülök, hogy megőrzi a máját, a tüdejét, a heresejtjeit egy jobb, szebb világnak, ami eljő, aminek el kell jönnie. Maga nem úgy érzi? Nem, mert a két öccse tüdejét, miegymását nem maga adta, hanem a húga.

De tényleg, gondolja csak át, amit ’56 utánról mesélt, az valahogy mindig alkoholban úszott. Mintha azok, akik maradtak, felejteni akartak volna. A sógora és a maga munkatársai is, mert egyszer azt mondta, azok mind ittak, férjnek egy se lett volna jó, azért maradt maga pártában. És ugyan miért is ittak? Mert nem beszéltek róla, de baleknak gondolták magukat, gyávának, vesztesnek, rossz, értéktelen maradóknak csak? Vesztesnek? Míg azok, akik elmentek, azok lettek a győztesek az itthon maradtak szemében? Gondolja, de tényleg, gondolja Ön, hogy néhány disszidens, néhány három napos szabadon távozás lehetősége elronthatott, megkeseríthetett egy egész nemzedéket? Vagy csak elbizonytalanított? Hisz meg is erősíthetett volna, nem? Hogy odaát is ugyanolyan, mint itt, csak a kávé jobb, csak a tévé nagyobb, csak a fodor több a szoknyán. És lehet, hogy nem is több, de cifrábban, porhintőbben van a szoknyára varrva. Mert a hidegháború vége felé kiderült, hogy odaát sem megy a teljes foglalkoztatottság, az ingyenes gyógyítás. S akkor maga, maga tehetett volna értünk a legtöbbet, Katinka. Maguk, akik hozzáfértek minden infóhoz, akik alakították volna az ország belső arculatát. Hogy ne nézzünk magunkra úgy, mint odaát biztosan nem kellő, béna, már megbocsásson, de tényleg béna maradékra. Hisz azok voltunk, nem? Ki nem mondtuk soha, de azoknak éreztük magunkat. Legalábbis az én anyám biztos, mikor egyetlen banánt és pár szem rágógumit kaptunk egy külföldi családtól, csak úgy, az utcán. S mi elfogadtuk. Én és a bátyám, és aztán este el is mondtuk anyámnak. És ő nem szólt semmit, és meg se szidott, hogy idegenektől elfogadtunk bármit is. De nem azért, mint most, hogy akár meg is mérgezhettek volna bennünket, nem. Azért, mert eszünkbe se jutott, hogy valamit illene adni cserébe. És ez akkor bűn volt, nagy bűn, mert az egész társas létezésünk a viszonzásra épült fel. A paraszt kolbászt ad, a munkás meg traktort cserébe, ilyen egyszerűen működött minden. Viszont banán az nem volt, és rágógumi sem, s anyámat ez elgondolkodtatta bizonyára. S aztán lett banán is, és hiába tiltották ki a rágógumit az iskolából, rágtuk és fújtuk iskolán kívül. Mert lázadni kell. Lázadni az ifjúságnak. De kell-e, Katica, maga is azt hiszi? Vagy csak belénk nevelték? Hogy kell? Hogy a fiúnak apja tökére kell lépni, ha felnő? Tényleg kell? Nem léphetne jó férfiszövetségbe vele? Ahogy az anyák is a lányaikkal? Tényleg, Katika, maga tudja, hogy mi az, amit csak belénk neveltek, és attól érték; vagy érték, mert tényleg érték. Vagy maga is abban hisz, hogy az állatok viselkedésének csendes nézegetésével egyszer visszajutunk oda, ahonnan jöttünk? Oda, ahol, amikor úgy simultunk bele mindabba, ami van, hogy észre se vettük. A világba, és főleg embertársaink közelségébe, hogy nem volt kérdés, nem volt vita. És főleg, törekvés nem volt, törekvés valami jó visszához, törekvés a természethez, természetességhez. Mert volt, megvolt a könnyedség, a természetesség mindenféle törekvés nélkül. Mert a törekvéssel éppen a természetesség vész el. És éppen az a jó, hogy az ember már alapjában véve is próbálkozó lény, nem annyira gondolkodó, hanem próbálgató. Nem csak az esze, hanem az ösztönei is vezérlik, nem csak a tudatossága dönt, hanem minden, minden, ami a tudatalattijában él és mozog, és alakítja, mozgatja a jelen pillanatait.

Mert nézze csak, maga azért maradt, mert sajnálta volna lelökni a muskátlis cserepeket. Holott tán azért maradt, mert azt is mondta, hogy az anyja muskátlija volt. És akkor inkább az anyját sajnálta, akinek fájt volna összetört virágot látni. És akkor maga nem saját magára gondolt, hanem őrá, az anyjára. Aztán meg a húgára, mert egyszer megelégelte a verést, és megmondta a sógorának, hogy maga fogja megütni, ha még egyszer kezet emel a húgára. És aztán a sógor tényleg abbahagyta a verést, csak helyette még gyorsabban itta halálra magát. S maga is ezt gondolhatta, Katinka, mert aztán a szárnyai alá vette a fiúkat, anyagilag biztosan. De érzelmileg már kevésbé, mert egy kicsit bűnösnek érezhette magát, szóval hogy hamar félárvává tette őket. Nem is mert az anyjuk lenni soha, pedig most kapóra jönne ez a pótanyaság. De jóformán maga tiszteli őket, maga, és nem fordítva. Hogy a két gyerek jóformán provokálja magát. A kenőcsét késve hozzák, de olyan is van, hogy az egyik beállít pár percre, semmi nélkül. És maga elfogadja ezt. Ezt is, holott azért csinálják, lehet, hogy maga végre az asztalra csapjon. Mert nem látja, Katus, ez a mostani fiatal nemzedék a korlátra, a szabályra lenne éhes. Mert a korai, a szabad, vad kapitalizmusban voltak ők gyerekek, amikor mi is azt hittük, nem szabad korlátozni az ügyes, ötletes, bármiben fantáziát-pénzt látó elmét. Hisz így volt, nem emlékszik? A romba dőlt szocializmus után fejet hajtottunk az új előtt, és azt hiszem, bármi előtt fejet hajtottunk volna. A sokkban, a megrendültségben, látva az eltitkolt, az évtizedek alatt felvett hitelek nagyságát. Abba meg már bele se mertünk gondolni, hogy gyerekeink valójában adósrabszolgának születtek, és unokáink is annak fognak születni. Ezt még csak most kezdjük pedzegetni, kóstolgatni az ízét. A minek is? A fél életnek? Hogy csak az életünk fele a mienk, a másik fele elmegy majd törlesztésre. És a gyerekeinkét is, és az unokáinké is.

Míg maga itt csak hencsereg, Katinka, én nem is tudom, hogy miért dolgozom. A mindennapi betevőért, az biztos. De hogy lesz- nekem anyagilag biztosított öregségem, azt nem tudja itt senki. Én meg nem nagyon gondolok rá, de ha magát érdekli, bekapcsolom.

A tévét, mert mennem kellene tovább, jól elmaradtam, de sajnáltam már egy kicsit magát is. El akartam mondani, hogy nem vagyok én gonosz, én is csak felső utasításra kapcsolgatom ezt a szerencsétlen tévét. Vagyis dehogy szerencsétlen, és tudom is, hogy a magáé. Viszont szerencsétlen az inkább én vagyok, mert hol azt halljuk, hogy olcsóbb lett az áram, viszont közben meg lesz egy újabb adónem. Hát a főnök is hol bőkezűbb, hol olyan, mint aki éppen citromba harapott.

Hát ne haragudjon rám, ha hol kikapcsolom a tévéjét, hol meg hagyom, hogy elaludjon rajta. Viszont gyorsan mondja még meg, milyen színű volt az a muskátli. Piros-e vagy rózsaszín, tudja, az anyjáé. De ha elaludt, akkor már nem is zavarom. Úgy látszik, ez egy spórolós este volt, beszélgettünk csak, áramszükséglet nélkül. Bár ezzel is csak a főnököt gazdagítottuk, a magánvagyonát. Nekünk nem termett ma babér, bogaram. Pénzes babér, az biztosan nem. De igazi se, főzelékbe való, mert ma már a babért is aranyárban mérik.

De várjon csak, Katalin, csak nem fehér volt? Fehér, tudja, a muskátli. Mert az illene magához leginkább. És te jóisten, valaha tényleg volt fehér muskátli is. Csak begyűrűzött valami hanyagság ide, valami győztes pirosság, és a fehér muskátli valahogy eltűnt. És nem is vettük észre. Pedig az illene magához. Az, mert lelkileg szűz még, bár ha testileg nem is. De magának a szex csak mellékes volt, valahogy kipróbálás szintű, semmi több. Legalábbis úgy beszélt róla, úgy, mint valamiről, ami a munkájához kellett, a szűzmentességhez. Hogy megértse, miért törik érte magukat az emberek. Hát szexelt munkaköri kötelességből, már-már a képesítés megszerzéséhez, de soha csak úgy. Mondjuk szerelemből. De tényleg, Katinka. Nem halhat meg úgy, hogy ne legyen egyszer egy társa. Mert ez a tévé, azt látja maga is, csak délibáb, hol van, hol nincs, mert ki van téve a gazdasági-politikai helyzet kénye-kedvének. Mondhatnánk úgy is, nem más ez a tévé, mint egy mocsári tündefény, hol itt van, hol ott. Hol van, hol pedig nincsen, de egy hús-vér férfi az más, higgye el.

No meg, de tényleg, de jó, hogy alszik, Katika, de jó, mert alig merem mondani. Hogy ne, ne már, hogy magának orgazmusa csak szép álmok közbeni puncivakarásból legyen. Mert vakarja, az biztos, főleg, ha csípi a pelenkában a pisi.

De én ennél többre becsülöm magát. És lehet, lehet, Katinkám, hogy bűntudatom is van maga miatt, emiatt a kéretlen, furcsa kéj miatt, amit álmában megél, s amit reggelre mindig letagad. Pedig van, biztosan van, mert szaglik a jobb keze.

Viszont a pelenkát én, sajna én adom mindig magára. Egy jóképű, józan férfi helyett.

Akiben maga, ha másra nem is, de lelki társra találhatna.