Gáti István: Túlnyomás

Kólagyár

A rácson átsütött a nyár.
Az új cipő gyötörte lábam.
Apám a pesti kólagyár
Lepattant, régi csarnokában,
A sűrítményes ballonok közt
Felkészített a durranásra.
Vigyázz! Ezerből egy üveg
A túlnyomástól szétreped.
Amúgy is durva volt a lárma.
Fülembe cseng a régi mondat.
Én átmegyek, te itt maradsz!
Pukkant az átkozott palack.
Fojtott a másodpercnyi pánik.
Ízekre hullt a kóla-rom.
Nagyot nyilallt a hólyagom,
De mérhetetlen büszke voltam,
Hogy visszatartom ingerem.
Csak ennyit ér az intelem?
Kinyílt az öltözői ajtó.
Apám kijött. Egy szót se szóltam.

Vadkemping

Sörözve járt a sátorok közt.
Csak hébe-hóba volt komoly.
A lényegről sután, alig szólt.
Hallgattunk. Híreket. Calypso-t.
Faágon ült a  bölcs Szokol.
A csónak felhevült motorja
Gyereknyugalmam szertehordja,
Olajnyomokkal pettyezi.
Apám ragyogva áll a stégen.
Agyamban most is ott kotor
A berregő Vihar motor.
Homály, iszap kering a mélyben
S egy kép: apám előtt a lejtő.
Futott, nehogy szorongni lásd.
Kibírt sok évnyi túlnyomást,

Míg végül érte jött a mentő.

A kőbüfé gyom verte rom ma.
Potyára lett megint tavasz.
Én átmegyek, te itt maradsz!
Ezt, persze, akkor ő se mondta.