Hommage à Fernando Pessoa
„Öregeké is vagyok, fiataloké is, bolondoké éppúgy, mint bölcseké,
Mással nem törődő, mindig mással törődő…”
(Walt Whitman)
1. A mélységből
Abismo
Régóta tart, a holtak terveznek valamit, hogy az élőknél erősebbé váljanak. Zajok az éjben, álmainkban tárgyak mozognak, ismeretlen emberek ismeretlen nyelveken átkozódnak vagy mondanak imát. Senki sem tudja, milyen a fájdalom arca, mennyi kínt hordoznak a Tejo habjai, hányan gondolták vajon belevetvén önmaguk: Ez én vagyok vagy mi az az én? Talán egy hajó a Sargasso-tenger fenekén, mi három áramlatot is befogad, majd kiköp, de nincsen hova futnia: egyetlen kikötője sincsen és az „óceánok sivataga” nevet kapta, nem szeretik az élők, belepik a moszaterdők. Én is ilyen magányosan állok a mólón, miközben egyre csak tűnődöm, míg a sirályok röpte felettem az égbolt tetejére festi az éjszakát, miből kihasítja szárnyuk a Holdat és felfűzik, akár egy gyöngysort, a csillagok végtelen sorát.
2. Túl van
Passou
Talán ott bujdosik Isten, s olyanná lesz, akár egy szirmait összezárt, hajnali virág, ha megtalálod, és szemébe nézel, meglátod azt, aki most te vagy: szárnyaid növeszted, de azok csupán kezdemények, s mint a földben játszadozó magok, kiteljesednek egyszer, és akkor rádöbbensz, készülődik a kerted és anyaga az univerzummal rezonál, miközben Isten, a rejtélyek mestere a felhők színpadán bűvészkedik és eléd varázsolja gyermekkorod, ismerős tájakon bontod ki angyalvoltod, szélesre tárod spalettád és elgondolkodsz azon, hány és hány perc hagyott téged cserben, mennyi órád, napod, éved csobbant a végtelenbe, mi mindent kerestél, miközben már régen metaláltad, de lelked hajtotta a láng… A mindent megismerés tudása mégsem lett tiéd, s nem voltál te sem más, mint Isten botjából kihajtott és a világban botladozó kulcsra zárt titok: egy híd íve Ég és Föld között, ami Hetedhétországon átnyúló láthatár.
3. Isten hangja
A Voz de Deus
Az évek telnek, de még keresem bennük önmagam. Bolondságok jutnak eszembe: a holtaknak milyen hangjuk van, vajon? És tudnak-e énekelni, vagy álmainkba belesuttogni, hogy még jobban fájjon hiányuk? És, miért a legrégebbi emlékeim a legélesebbek, ahogyan telnek az évek? Ez itt a kád, meszet oltottam benne, de most messze szállt, ez itt a létra, ami a padlásra vezet, ott találtam igazi kincseket. Ezek pedig a fák virágai. Nézd, milyen színesek! Ültess majd egy diófát a gyermekeidnek! Nem terem alatta semmi, hiába odapalántáztad az epret, sok munka után én még reménykedek. És ott fekszik dédmama az ágyánál négy, hatalmas, hófehér gyertya világítja meg sápadt arcán a kendővel felkötött állát, és zászlókkal, tömjénnel kísérjük a földi nyughelye felé… Zokogok, mikor bensőmben megszólal Isten: Hazajött hozzám, ne félj! És hosszan eltársalgunk, csak úgy hang nélkül arról, bármikor beszélgethetünk, az Irgalomnak szárnyai leröpülnek, s kiharapják lelkem sebeit, majd tovaröppennek, s én tudom, Istennek hatalmas kulcscsomója van és képes bekötözni az éjszakát, a kínt, a test és a lélek fájdalmát.
4. A mélybehullás
A Queda
Nem akarok mélybe hullni, fokok nélküli létra tetején egyedül ülni, de legjobban élni akarni nem akarok. Várom a felsejlő fényt odaátról. Gyorsabb lett a világ, mint gyermekkoromban, mégsem küld jelet senki sehonnan. Olyan istentelen ez a világ, pedig hallom a greoriánt: frissen fejt tejet képzelek a számba. Még meleg. Ahogy kúszik a dallam az Égbe és galambok szárnyain fénylik fel a béke, ám levelet várok, hogy visszahozzák a választ arra, amit Istennek írtam. Tárgyalás nélkül magamat önmagam börtönébe zártam. Életfogytiglan az ítéletem. Málik az Ég fodra, ajtók nyílnak. Lágyan átkarol Isten, és megsúgja, nem az a fontos, hogy miért, hanem az, hogy a fájdalmaid kibírd, s egyszer majd megérts engem is.
5. Testetlen kéz magasba emel egy kardot
Braço sem Corpo Brandindo um Gládio
Az Egyetlen Lányom halála a lelkem befalazta. Túl sok a habarcs, nincsen közötte rés, fény, csak koromsötét. Ilyen a lelkem. Néha mozaik darabokból rosszul összerakott puzzle. Itt felejtett tárgyai rácsok. Vajon, kit őriz Isten? Talán, mindkettőnket, engem lent, őt fent, de én beleszorulok szomorúságomba. Lelkeimen bilincs, ujjaim bögyéből kihull szívem vére, mikor róla írok. Ez így természetes? Gyermek nélkül mi vagyok én ma? Nem több, mint a vágóhídra küldött marha. Szemeim egyre kisebbek, lassan lezárulnak, de még rá kell jönnöm az írás értelmére. A Pokol kínjait vésem szavakba, az Ég gyönyörűségét csak elképzelem, s ilyenkor Isten felé emelem tollam, mint egy kardot. „A nagy Térköz, Intervallum: Isten, De mi és miközött tehát?”
