Transmetropolitan

A romlott jövőbeli társadalom rettenthetetlenül igazságkereső, és menthetetlenül agresszív, vadbarom gonzo újságírója, Spider Jerusalem története a modern amerikai képregény egyik legnagyobb remekműve. A brit Warren Ellis, aki pályafutását hazája alternatív (Deadline) és sci-fi magazinjaiban (Judge Dredd Megazine) indította, mielőtt a Marvel Excaliburával betört volna az újvilági piacra, Darick Robertson rajzoló közreműködésével 1997-ben kezdte írni a Transmetropolitant, ami 2002-ig futott, és 60 számot élt meg. Az eredetileg a Helix kiadónál megjelent, majd onnan a DC egy másik, jóval ismertebb brancsához, a Vertigóhoz átkerült sorozat a maga szabadszájúságával és kíméletlenül szatirikus világnézetével bombaként robbant a képregénypiacon, és azonnal a legnagyobb nevek közé repítette Ellist.

A Transmetropolitan disztópiája mérhetetlenül gúnyos és gonosz. Egy olyan jövőben járunk, amiben a korrupció és a dekadencia már rég felzabált mindent, és a hatalmasok kényük-kedvük szerint vezetik orruknál fogva a hülyére, tehetetlenre és ignoránsra kondicionált népet. Az embereknek van mivel lekötniük magukat: óránként születnek új vallások, már nem csak nemet, hanem fajt is lehet génmanipuláció útján változtatni, mindenki drogfüggő (még a háztartási gépek is), a tévéből pedig csak árad az ostobaságnak az újabb és újabb, szó szerinti értelemben életveszélyes hulláma. A sztori ennek a szép új Amerikának az elnökválasztási kampánya körül forog. A két fő jelölt, Bob Heller, a „Bastard”, és Gary Callahen, a „Smiler”. Egyik rosszabb, mint a másik, és utóbbi lesz Jerusalem legnagyobb ideológiai, majd pedig személyes ellensége.

Az arcára Joker-szerűen ráfagyott művigyorral parádézó, és mögötte mélységes gyűlöletet rejtegető Smiler egy félelmetes intelligenciával megírt, szélsőségesen abszurd politikus-karikatúra, akiben azonban – a legjobb karikatúrákhoz méltón – kényelmetlenül ott lapul a valóság is. Nyilván abszolút hatalomra tör, de azt a média általi manipulációval, és nem egyértelmű diktatúra felállításával teszi. Hatalmas, baráti mosollyal biztosítja a választókat messzemenő jóindulatáról, miközben kisebb tömegeket mészároltat le, utcai lázadást hazudik, hogy statáriumot vezethessen be, vagy megöleti saját családtagjait, hogy mímelt gyászával kivívja az emberek szimpátiáját.

A főhős, Spider Jerusalem az ő tökéletes ellentéte. Látszatra nem sok: mocskos, láncdohányos, iszákos, drogfüggű, erőszakos és arrogáns emberállat (Ellis egyébként Hunter S. Thompsont használta hozzá mintának), aki azonban megszállottan ostorozza a rothadt politikai elit korruptságát és hazugsággyárát. Ennek az őrületesen karizmatikus figurának semmi más nem számít, csak az igazság, és újságíróként félelmetes ellenség (egyszer pusztán azzal hajszolt öngyilkosságba hat politikust, hogy elbeszélgetett velük telefonon): kérlelhetetlen, durva és gúnyos, ám abszolút valóságot tükröző szavaival rohanja le a városvezetést, a vallási fanatikusokat, a rendőrséget és a fogyasztói társadalmat. A Transmetropolitan az első néhány felvezető rész után Jerusalem és a Smiler egyre jobban eldurvuló, véres és mocskos párharcának kegyetlen humorú krónikájává válik. De a gyilkos szatíra és az őrült humor nem minden.

Ellis tudja, hogy az efféle vad komédia mögött súlyos tragédiák vannak, és a 60 rész alatt időről-időre alaposan elmerül a keserves emberi dráma bugyraiban. Amikor poénok nélkül, a maga depresszív valójában mesél totális apátiáról, gyermekprostitúcióról, a média manipulatív hatásáról, a mentálisan beteg emberek utcára hajításáról, a politika és a vallás visszásságairól, az emberek irányíthatóságáról és ostobaságáról, a torkunkon akad a röhögés. A jó sci-fi mindig aktuális problémákat vesz alapul, és műfaji szabályain és hatásmechanizmusán belül azokra reflektál – Ellis is azt vizsgálta meg, milyen világban élünk, és ebben a sorozatban játszott el a gondolattal, hogy milyen világ lehet majd belőle később. Nyilván kissé eltúlozta dolgot (remélhetőleg), ahogy azt egy szatírában szokás, és nyilván végletekig abszurd és groteszk az egész, de attól, hogy a tükör görbe, sajnos még nagyon is felismerjük magunkat benne.

Darick Robertson képei végig fantasztikusak. Mind beállításaiban, mint vonásaiban akad némi rajzfilmes túlzás, ami aláhúzza a történet szatirikus élét, de ahogy Ellis forgatókönyvében, nála is átüt a komédia mögötti valóság. Karaktereinek mimikái rendkívül kifejezők, élettel, szenvedéllyel, érzelmekkel telik, hátterei aprólékosan kidolgozottak. Különösen emlékezetesek az utcaképei; a soha meg nevezett Város, amiben a sztori játszódik, Robertson fantáziájának hála kel életre. Érződik rajta a mocsok, a zsúfoltság, a bizarrság, az elhanyagoltság, a média és a reklámok nyomása alatt való senyvedés, és persze minél inkább kétségbeejtőek az átlagemberek életkörülményei, annál élesebb a kontraszt a kiváltságosak luxusélettereivel. A rajzoló ábrázolásában értjük meg igazán ennek a világnak a legszomorúbb aspektusát: olyan egyértelműen aberrált, vad és ostoba, hogy már meg sem próbálja fenntartani a normalitás látszatát.

Rusznyák Csaba

[nggallery id=298]