Tőzsér Árpád: A lét egere

RÉSZLETEK A GYÖNGYKAPU C. HOSSZABB CIKLUSBÓL

7.

Tekernéd vissza (mint egereden

a görgőt) a fához, fűhöz magad.

Natúr képpel indítanád danád:

másként „startol” versed, géped, agyad.

Valami más szervez, nem föld s nem ég,

más szereli léted, szerveidet.

De mi? Híradók? Webek? Mi közük

hozzá, ha veséd késik, vagy siet?

Vese? Mese, hogy kút volt valaha:

kutasz a kútban, s ágyad sem nyugágy.

Visszafelé áradnak a savak

benned, hajtja őket a bosszuvágy.

Hogy most majd elveszik tőlük, amit

nem kértek, s ami ugyan csak maszat

a vérben, de nekik egyedüli

bázisuk, pártalan vegyhalmazat.

A túl dúcolja már a tudatot,

mely az innenen csak élősködik.

Gaia aszott emleit csecsemő

hiába rágja s csókolja Oedip.

Visszanézel. Lehet? A gépeden

valami történés éppen lefagy. –

Fülelsz: műhely vagy műtő hangjai?

Reménykedj: még e lét egere vagy.

8.

Ablakomban mint páholyban álltam,

az üvegen túl egy jegenye volt a szcéna,

s akár a Lear királyban,

köpte az ég az esőt, mint

vért a felszakadt véna.

S a zuhé még javában tartott,

mikor fölcsengtek a kvartok:

a jegenye sudarán egy fenyőpinty

zengett, tán ódát,

s tán a viharhoz! Megadta módját,

volt dithüramboszában

nyitány, téma és melléktéma.

De, a madarat hallva,

képzetem miért épp ódára kapcsolt,

s miért nem más lírafajra,

szatírára vagy dalra?

Azért tán, mert a pinty oly magasan volt,

hogy ott már a transzcendens pillája rebbent? –

Fákban, viharban, madártorokban

még mindig fenség s titok van,

s mit tudhat erről az éppen

a halál közhelyében

lakozó ember!

9.

Zsiger-kertekben, testmélyben, estig

bolyong fél-ébren. S múltja véle.

Csontkordé. Zökög. Visszafekszik.

Csontpokol. – Nem tudja, hal-e, él-e?

Emlékezete be-berobban,

bányalég, halál, rózsabánya.

Emlékszik: egy kis cseh városban

volt ilyen érzése utoljára.

Képzeljünk templomot huszita horda

csontjaiból: az őrült mester

kezében rózsát nyitott a borda,

s sziromörvényt a csontvázrendszer.

S koponyák, koponyák, piramisba

rakva, fogak mint önismeret,

csorbán, kiverve, és soha vissza. –

Sárkányvetemény? Csontkegyszerek.

Igen, egykor a világ szára

neki is szirmot, kelyhet igért,

rózsavárat az ég, de mára

még csak a kín barbakánjáig ért.

Álomzugolyban elszivárog

az „Alba Rosa”, a kegy késik:

régi istenek, mai kontárok

az ő csontjait fúrják, vésik

Az alkotóra műve rávall:

matrac-sírban csont, ember-szemét. –

Az Isten szembenéz saját magával,

s lesüti háromszögforma szemét.

11.

Nem-létemmel verlek meg, asszony! –

Viszály benned az Egy, aki lehet,

s kizárja a Mindet, a szemet az arcon,

lombhullást látót a gyökerek felett.

Hadd legyek én már végleg jövőtlen,

jöjj, örök jelent színlő szeretet!

Vissza az Etna agyába! Kőkönyvben

lapozok – néma, ősi képeket.

Ott nincs száj, csak szem, s ég, föld a szemben,

s tűz, víz: a négy tő. Forr az ősmassza,

páncélos hal úszik, őspteryx lebben –

e kép a halált nem tartalmazza.

Létezők létét az látja, ki maga

nincs az időhöz s térhez tapasztva,

vízre (s tűzbe) száll, bárha Ithaka

földje emlékezni marasztja.

19.

Vissza a múltból, a túlból hajol már,

csúcsain, hornján sérelem ül,

pusztában hívek nélküli oltár:

önképeibe, mélybe merül.

Ó, mi dicső volt az indulása,

szentek, püspökök, törtaranyak. –

Elhagyta lelke, fennmaradt mása,

az elhagyott test: a néma anyag.

Nincsen már vele más, csak a hűs ég,

s az apszist nyaló árvacsalán.

Mozdíthatatlan. Becsapott hűség.

Kehelyből: kígyó csap ki falán. –

20.

Negyedkor vége, az ember porba

hull. Végleg a szervetlenbe léphetsz.

Hinnéd: hulltod a tiéd, de fodra

csak a létnek. Kény. S csak neked véghecc.

Hetvenen túl minden általános,

személytelen – az ár vak, s hiába

küzdesz a sodra ellen: alámos

lét-lefolyókba, perm-csatornákba.

Visszanézel: kész a végső fjord is,

volt- és lesz-korokhoz kötőelem.

Kőmappákban rajz: új uniformis

számodra is. Állsz, mint nyíló seben.

Megjelent a Tiszatáj 2012/7. számában