Tiszatájonline | 2014. április 21.

Tóth Kinga: Holdvilágképűek

Mariannak muszáj, megszólják, ráhúzza a pizsamára, megkérdi a büfében, kilóg-e, mert akkor nem jó asszony. Hordd, amíg tudod, amíg jó lábad van, oda még nem szúrnak semmit. Veszek egy bársony gombolós minit, azt veszem fel nyáron, amikor jól vagyok, meg magassarkú szandált, nem is vagyok beteg […]

252130_10150276269418561_3403071_nTóth Kinga (Sárvár, 1983) Költő-illusztrátor, zenész, tanár. A Tóth Kína Hegyfalu formáció frontembere, kísérleti zenével és hangkölté­szet­tel foglalkozik. Verseit és vizuális költeményeit többek között az Élet és Irodalom, Kalligram, Műút, Tiszatáj, Látó, Mozgó Világ, Palóc­föld közölte. A József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Első kötete ZSÚR címmel 2013-ban a Prae gondozásában jelent meg, ALL MACHINE kötete ez évben a Magvető, német nyelven pedig Stutt­gartban, a Solitude Akademie kiadásában jelenik meg.

CSÖVEK 

A seggemben, a kezeimben, az orromban cső. Az utóbbit kiveszik, az orrműtét óta nem férnek be, de megvárják az első vérzést és amíg elküldöm őket a fenébe, de akkor legalább kihúzzák. 17 vagyok és a szobatársam teljesen kivan, hogy meg sem vagyok még baszva, aztán mindenhol a cső. A szobatársam immun- és nemibeteg, a fickója végigment a telepen, most meg hozza a virágcsokrot, tanulok romául, beszólni már bármelyik fiúnak tudok, ha foglalkoznának velem. De legalább a pizsamát nem erőltetik, ha felveszed, megadod magad. Az az utolsó szál. Aki felveszi, az ágyhoz kötött, én naponta kétszer-háromszor átöltözöm, de nem pizsamába. Mariannal hétvégén leszökünk a büfébe süteményt enni, szigorúan tilos, holnap mindkettőnket tükrözik, nem ettünk egy hónapja édességet, végighányjuk az estét, de megérte.

SZOKNYA

Mariannak muszáj, megszólják, ráhúzza a pizsamára, megkérdi a büfében, kilóg-e, mert akkor nem jó asszony. Hordd, amíg tudod, amíg jó lábad van, oda még nem szúrnak semmit. Veszek egy bársony gombolós minit, azt veszem fel nyáron, amikor jól vagyok, meg magassarkú szandált, nem is vagyok beteg. Harisnya viszont kell, ha nincs, rögtön felfázok, bármire ráülök és akkor kész. Veszek papír vécéülőkét is, tízes csomag van a retikülömben és fertőtlenítő folyadék, papírzsebkendő, így már minden biztonságos, a jó asszonyok felkészülnek, eltervezik a jó részeket is, nehogy jöjjön a baj. Aztán mikor feldagadok, nem veszek szoknyát, beállítom a szürkét, a kantárost, az ünnepit meg a bársonyt a szekrénybe egy időre, így tovább kitartanak, megvárnak, nyáron jönnek a szandálos-vécéülőkés napok.

CSONTVÁZ 

Az első kivizsgálás előtt fulladásos rohamok, verset írok, csontvázvers. A szüleim arcán látom, hogy mind azt hisszük, az egyik roham az utolsó lesz. A tesóm kiabál, nem tud aludni, én végigülöm az éjszakákat, azóta is ülve alszom a legjobban, az biztonságos, nem megy le semmi a légcsöveden, amit nem tudsz kontrollálni. A versemhez rajzolok egy csontvázat, lufifeje van, a madzag a nyaka mellett lóg, mint egy elcseszett nyakkendő. Madzag vagy zsinór, masni van rajta, lefittyedt.

 

KATATON 

Újat kapunk, kataton. A katatont későn hozzák, régóta itt vagyok, most már a felnőttek között. Nem emlékszem a nevére, a szeme nyitva van, várjuk, hogy jelezzen, de csak ráng. Mintha néha csettintene a nyelvével, szégyellem, hogy nagyon megijeszt. Este néha leesik, akkor jelzünk. Ő meghal. De erre sem emlékszem. Anya mondja el, akkor kezd rémleni, de nem tudom, bent voltam-e, azt hiszem, igen, azt hiszem, tudom, mikor vitték el és cserélték ki az ágyneműjét. Míg élt, csak ritkán, pedig koszos volt, nem minden megy a zacskóba, neki is kicsúsztak a kanülök a rángástól. Világosbarna haja volt meg barna szeme, az arcára emlékszem, az anyukája fogja a kezét, az enyém az ággyal szemben ül egy fehér széken, nem bírok beszélni hozzá, úgy csinálok, mintha olvasnék. Nekem is így lesz majd? Akkor legalább simán meg tudom engedni, hogy megfogja a kezem, akkor már biztosan nem leszek ennyire dühös. Anya azt mondja, nagyon félt és hogy mindenki, mert hogy senki nem tudta, mi lesz. Én tudtam, hogy ez súlyos, hogy ez akkor súlyos volt? Apunak nem mondtuk el, mert ő is félt. A tesóm szinte láthatatlan, mindenki velem törődik. Vele beszélt valaki? Én beszéltem vele?

MOST

30 vagyok, de ott ülök abban az ablakos szobában. Két fajtánk van, az egyikünknél tudják, hogyan lesz, de nem mondják meg, a másikunknál titkos, ott majd kiderül. Ketyeg a pulzusom, itt vagyok, itt vagyunk. A holdvilág nem látszik már az arcomon, de közelebb ne gyertek. Egészen lenyűgöző az emberi szervezet, masszív gyulladásokon és vegyszereken képes túllendülni, egy-két heg, nyom, de megy tovább minden. Sokat gondolkodom, hogyhogy még mindig itt. Érdekes és félelmetes minden vérvétel, hiszen szeszélyes az eredmény, olykor teljesen negatív, olykor nem hiszik, hogy a saját lábamon jöttem be érte. Mindkét esetben azonosak az észrevételeim, az érzeteim, nem találom az összefüggést az érzetek és az adatok között, pedig valamelyiket el kellene hinni, talán az lenne a kulcs, a lefolyás nem volna ismeretlen, fel lehetne találni a kezelést.

Számos diagnózisom van, a hangulatomhoz tudom őket rendelni, olyanok, mint a lakhely, sehol sem vagyok otthon, két cím van a kártyámon, de épp egy harmadikon tartózkodom, amit a hivatalok nem tudnak. Vagy mint a kémfilmek, csak nem tudom, hányas ügynök vagyok, ki az ellenség, a doktorok a leletekkel, én magam, a fejem vagy a gyerekek, akik helyett/miatt itt maradtam? Már sok éve nem járok kontrollra és azt képzelem, ura vagyok a helyzetnek. Csak ritkán csúsznak ki a dolgok a kezemből, megtanultam ellenőrizni és felmérni magam.  Figyelek a gyógyszerekre, nem tudom, van-e betegségtudatom, papírjaim vannak, ha elhiszem őket, akkor beteg vagyok, ha fáradt vagyok és nincs kedvem dolgozni, beteg vagyok, ha haragszom, beteg vagyok. Normális vagyok.

 

 

MÓRICZ 2014 rovatunkban az idei Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjasokat mutatjuk be.