Tóth Beatrix: Senki sem hiányzik

A szigeten élek, ahol vulkános fekete homokot meg feketeföldet lehet taposni. A megkövült feketeségben. De ne gondolja senki, hogy csak a feketeséget láttam benne, hozzá kell tenni a tenger még az ég kékjét is. A vulkán a gigászi kráterrel a közepében mintha csak arra emlékeztetne, hogy egyszer majd megmozdul a föld, a háborgó mély kitör. Na és mennyi kő!

Azt olvastam, hogy nem hihetünk az első benyomásnak, sem a másodiknak, mert ez is, meg amaz is csak a lehetőségek egyike, és hogy az életben minden úgy van, hogy Lehet. Vagyis az élet történései a Lehetek sajátos, megismételhetetlen koreográfiája. Ha ez igaz, akkor egyetlen rossz lépés képes romba dönteni mindent, amik azelőtt voltunk, ahogy az velem történt. Az éden partján, a nap vakítófényében. Mert én megöltem a fiam apját. Nem mondhatjuk azt persze, hogy ez egy rossz lépés eredménye, inkább többé, egyik hozta a másikat és végül megöltem. Nem azért, mert gyűlöltem. Azért, mert elsötétítette az életemet. Mert minden meghalt bennem, ami világosság volt, ezen a szigeten, ahol nyáron mindent kiéget a nap és csak kaktuszok nőnek vagy még az sem. Nincsenek igazi erdők, tavak, nincsenek igazi fák, csak babér, pálma, tűlevél. Egyik sem ad árnyat, hűvöset, nem, még a sárkányfa sem.

Két éve, augusztusban jöttem erre a szigetre nyaralni, az egykori munkatárshoz, a modellkinézetű szőke lányhoz. Ami elkápráztatott, az a mákszerű fekete homok volt, a vulkán a temérdek testével, a tengerrel szemben magasló hegyek, és a tenger. A házak viszont olyanok voltak, mintha nem is házak lettek volna, hanem turista-szállások. Hotelek, szuvenír árusok, a naptól kiégett utcák.

Ricardóval a második napon találkoztam.

A modora sokkal európaibb volt, mint amire számítottam egy dominikaitól. Pontosabban dominikai anya és kanári apa fia, két szigetemberé, akik tengerrel körülhatárolt világokban éltek, és amikor költöztek, akkor is a két sziget között ingáztak, mintha az, aki szigetre született nem is tudna máshol megmaradni. Nem tudom, hogy a tenger kellett-e annyira nekik, vagy az, hogy a földek véget érnek. Talán volt a végességben valami, amitől az élet egyszerűbbnek látszott számukra; a törvényeket megingathatatlanná tette, amit pedig a világról hittek nem zaklatták fel idegen ötletek arról, hogyan kellene máshogy hinniük, esetleg. Ezt persze csak utólag teszem hozzá, amikor már tudom, hogy ilyen kis szigeten élni olyan, mint elfelejteni, hogy a tenger amellett, hogy folyton mozgásban van, folyton ott is ül a partoknál, megmozdíthatatlanul, és punktum.

Ricardo bőre sötétbarna, a haja apró csigás afro haj, igaz már őszes. Középtermetű és izmok dudorodnak rajta. Nagy, szomorú gombszemei a leginkább feltűnőek. Kezdettől fogva vonzó volt, és érthetetlenül idegen, egyszerre. A sok tenger, ami elválasztotta az ő földjét az enyémtől, az már ott is bennünk csapkodta a partokat, csakhogy aki ismeri a tengert, tudja, hogy a hullámainak zaja hipnózisba is tudja ringatni azt, aki csak úgy leül a partjára, és hagyja magát.

Sokat mondom, a tenger így a tenger úgy. Mintha rá lehetne fogni, bármit. Mindig is sokat álmodtam a vízzel. Ha össze-vissza beszélek, nem csoda, itt ülök, a fekete szigeten, és Ricardo halott. A gyermek alszik, én pedig várom, hogy valaki, vagy valami felemeljen. Hogy felemeljen! Mintha a fenn jelentene bármit is.

Azon a napon, amikor a modellkinézetű szőke lány bemutatott neki, készült rólunk egy fotó: egymáshoz közel hajolunk, hogy ráférjünk a fotóra és két óriáspapagáj ül előttünk egy ágon. Az hogyan történt, hogy Ricardo lett nekem Ricardo és én az ő fiának anyja, abból a papagájos fotóból? Talán a dolgok úgy kelnek életre, mint csírák, a szemünk számára láthatatlanul, így mi vakok módjára járunk be utakat, élünk át találkozásokat, történeteket. Talán az élet maga is vak, hiszen annyi Lehet van belekódolva, hogy nincs az az ezerszemű szörnyeteg, ami képes rajtakapni mi lesz belőle.

Kétszer moziban voltunk hármasban, egyszer ebédeltünk kanári étteremben, egyszer pedig a tengerpartra is kifeküdtünk, sőt bementünk a vízbe együtt. Akkor mondtam neki, Ricardo, nem kell aggódnod, hogy nem találsz barátnőt. Nem magamnak gondoltam őt, hanem valaki másnak. Ricardo autói nem tettek rám benyomást, az autók általában nem tettek rám benyomást, és egyszerűnek neveztem magamban, annyira sokat beszélt a női fenekekről, és mert annyira sokat mondta „coño”, ami nagyjából annyit tesz: a picsába.

– Ricardo, szereted a salsát?

– Már hogy a picsába ne szeretném? Azon nőttem fel.

Emlékszem, a nyaralásom alatt meghívott minket barbecue-ra. Képzeltem egy füves kertet valahol távol a turisták birodalmától, egy igazi házzal, a kertben felállított rácsos sütővel, családokkal és barátokkal. Félóra út után értünk a házhoz, pontosabban a parkoló szinthez. Azt hittem, ott kell felmenni, de valójában ez volt a barbecue helyszíne, a műhely. Ricardo elénk tette a megsütött húsokat, amik ízre finomak voltak, csak nehezen tudtam őket megrágni. A műhely tele volt szétszedett autókkal, motorokkal és volt egy félig szétbontott hajó is. Benzinszag terjengett. A hajó jobb oldalánál ki volt alakítva egy kisebb konyha, két hosszabb paddal, közöttük a mi asztalunk. Ezek mögött ruhák száradtak fellógatva, azok mögött pedig vasállványokon gumiabroncsok, ötven, száz, tudomisén. Az asztal végében hatalmas monitor, mellette sapka, a sapka mellett egy nutellás üveg tele, az asztal másik végén tévé. Ez volt a műhely, ami egyben lakóhelyként is szolgált Ricardónak, ha egész éjjel dolgozni akart, vagy nem akart máshol aludni. Ricardón kívül ott volt három félmeztelen férfi, és ordítozva dominóztak az előtérben. Készítettem róluk fekete-fehér fotókat. Négy félmeztelen férfi a dominók felett, egy műhelyben. Ennyire nem vettem észre, hogy valami tetszett benne.

Az utolsó estémen, a fekete szigeten, garnélákat sütöttünk olajban, fokhagymán és petrezselymen. Ricardo a nagyapjáról beszélt, aki boszorkány volt, és dominikai hagyomány szerint ismerte a mágia eszközeit és a tenyérjóslást.

– A tudása a nagyapámnak nem szállt fiúról fiúra, meg kellett vásárolni. Ezért tudok tenyeret olvasni.

Megfogta a tenyerem és elkezdett rólam beszélni.

– Az a típus vagy, aki nem marad benne a kapcsolatokban, hanem elfut. Elfut és visszamegy.

Hogy ez hány emberre illene rá, nem tudom, de rám illett. Úgy éreztem, Ricardo meglátott engem. Még hozzátette, hogy lesz egy fiam. Vagy kettő. Majd.

Aztán jött a tánc. Van, hogy azt mondom a fiamnak, amikor szól a salsa, hogy ennek a zenének köszönheted, hogy vagy, aztán azt is mondom hozzá, hogy ez nem igaz, persze, de az a tánc a Lehetek koreográfiájában eldöntötte, hogy a kettőnk teste össze fog hajolni, és a kettőnk testéből lesz teste egy harmadiknak. Ahogy Ricardo hozzámért, tudtam, hogy azon az estén már vele maradok. Pár szám után már csak lépegettünk egymásra tapadva. Négyezer kilométert kellett utaznom ahhoz, hogy a testem végre életre keljen egy férfi karjában. Egy jó kúrásért utaztam ennyit, mondaná az a barátnőm, csak én nem mondom, mert nem szeretem így nevezni.

– Még látjuk egymást – mondta Ricardo búcsúzás helyett másnap reggel a reptéren.

– Honnan gondolod?

– Látom a szemedben.

Ezt mondta. Így, hogy a szememben.

Amikor két hónappal később, októberben Budapestre jött, egy izmos, mosolytalan macsó kísért az utcákon egy teljes hétig. Zavarban voltam. Megnéztek az utcán vele, mindig, és nem hiszem, hogy a barnasága tette, lehetett valami meglepő a kettőnk kontrasztjában. Mégis, az első napok úgy teltek, hogy átadtam magam Ricardo vonzásának. Volt valami azokban a vaskos, erős karokban, amik átfogtak és minden további nélkül elindították a testemben az izgalmat.

– Te csak ne aggódj semmiért, velem biztonságban vagy – mondogatta, mintha lett volna mitől félni az utcán.

– Szeretnél családot? Na, majd én teherbe ejtelek – ezt is mondta.

Voltak mondatok, amiktől megborzongtam, és nem gondolkodtam, mert az első férfi volt, aki még meg sem ismert, máris azzal jött, hogy legyek a gyermeke anyja. Csak erre figyeltem az első napokban. Akartam, persze, hogy akartam. Ez a férfi tetszett benne, aki a testem ívvé hajlította úgy, hogy közben nem gondolkodtam.

De más közös nevezőt nem találtunk.

– Mit gondolsz erről a könyvről?

– Nem tudom.

– Akarod látni a várost?

– Nekem mindegy, ahogy akarod.

– Mit szeretnél ma csinálni?

– Én hozzád jöttem, mindegy.

Az ötödik napon megláttam, hogy az ujjai vaskosak. Horkolt, amitől nem tudtam elaludni.

A hetedik nap végére már a testem sem reagált rá, addigra a letörte vágyamat a kommunikáció kudarca. Végül azt mondtam neki, hogy szerintem nem illünk össze. Egyet értett.

– Ha a szigeten jársz, te vagy a barátaid, ne felejtsd el, autóra nem lesz gondotok – mondta még hajnalban, amikor kilépett az ajtón.

Van a Nincs és a van a Lett. Ezen a kettőn nem lehet változtatni, legalábbis nem az adott időpillanatban. Lehet vágyni, hogy a Nincs Letté változzon, vagy hogy a Lett szétfoszoljon, tűnjön el, mint ragacsos foltok a tengeren, de a vágy önmagában kevés a változáshoz. Talán azért lesz mindig másféle a Lett, mint a vágyott, mert túl nagy a vágyak zaja a teremtés közben, és ebben a zajban nem lehet rendesen teremteni.

Novemberben hívtam fel újra, aznap, amikor kiderült, hogy teherbe estem. Azt gondoltam, ha megfogant ez a gyermek, akkor kell, hogy legyen valami út Ricardóhoz. Ricardo örült a hírnek, és azt állította a telefonban, hogy álmában a tengerben gyermeket kereszteltünk, mi ketten.

– Mikor négyéves voltam, apám elvált anyámtól, mert az felszarvazta. Apám azt mondta: válassz, kivel maradsz. Anyáddal, vagy jössz velem. Akkor költöztünk Santa Cruz mellé, az apám a négy fiú gyerekkel, akik őt választották. Azután tízévesen visszamentem tanulni Dominikára, és csak arra emlékszem, hogy egyszer egy fegyveres elkapott és üvöltött velem, a picsába, így volt, akkoriban így volt, de nem ölt meg, megtehette volna. Nem emlékszem, csak arra, hogy Dominikán már akkoriban sem lehetett kíséret nélkül kimenni az utcára. Apám módos embernek számított Dominikán. De ott azért közösítettek ki, mert azt mondták, a „spanyol”, emitt meg én voltam a „negro”, emigráns négernek csúfoltak. Barna vagyok pedig, nem néger, de az őseim igen, ők négerek voltak, de mindenki Dominikán rabszolgáktól származott, így volt ez. Apám megtanította, hogy kemény világban élünk, hogy ha akarunk valamit, nekünk kell megküzdeni érte, ezért bár vagyonos ember, sosem láttam tőle egy vasat sem. Én mondom, a picsába, a világ kapitalista. Így van. Mondjak vicceset, hát volt egy eset. Madre mía, madre mía. Az vicces volt. Apámat megtámadták az autóúton, vagyis megállították, hogy adja át, amije van, de apámnak volt az a „machete” a csomagtartóban, egy karnyi hosszúságú, amikor meglátták, egy szó nélkül hagyták továbbmenni, hahhha! Most bőgsz? Miért bőgsz? Mit akarsz, mit meséljek? A világ kapitalista, nem tudok mást mesélni neked, mint ami van. Semmit nem tudok mondani, ami jó?

– Tetszenek? Mit szólsz? – kérdeztem vissza, hogy másra tereljem a szót.

– Igen, nagyon jó nagy képek. Mennyit érnek?

– Azt olvastam, a Van Gogh-képekkel azonos árban mozognak, ami elég meglepő, mert a múzeum úgy néz ki, mint egy nyitott kultúrház.

Bejött a múzeumőr és elmondta, hogy a magányos cédrus az önmagában félmilliárdot ér. A nagy Tarpatak a Tátrában, az is félmilliárdot ér. Mivel Ricardót szemmel láthatóan ez sokkal jobban lekötötte, mint Csontváry színei és formái, ezért végigkérdeztem az őrtől a képek „értékét”. Valamit magyarázott a négyzetméterenkénti árakról, amiket igyekeztem euróra fordítani Ricardónak, aki a számok hallatán csak hümmögött. Próbáltam őt formálni a képek segítségével, azokkal a színekkel befesteni, átalakítani valamivé, amitől megremegek, és minden napszínt vesz bennem, hogy ne hiába legyen a Napút festője Csontváry, hogy ne hiába legyen akkor az a gyermek bennem és pont tőle, akihez szinte semmi nem köt és mégis, erősebb dolog köt majd egész életre, mint bármi más. Na persze, akkor még nem tudtam, hogy a vér milyen formában köt majd hozzá, még nem tudtam, milyen utakat fogok bejárni, még minden olyan ártalmatlannak tűnt, a következő és utána következő lépés is, a négyzetméterenkénti ára a képeknek, a felfestett színes ég, a séta a hideg télben, a hotelben az öreg függönyök.

– Meglátod, minden rendben lesz a fiunkkal, én tudom, hogy erős gyerek. Jól áll neked ez a has, olyan vagy vele, mint egy istennő.

Megbeszéltük, hogy amint repülhetek, én utazok hozzá, és ha megszületett a gyermek, oda is költözünk.

A terhesség relatíve problémamentes volt, így nem volt nagyobb szükség Ricardóra. A bennem növekvő gyermekre figyeltem szinte minden egyes pillanatban, amikor viszont Ricardo előkerült, nyugtalanság vett rajtam erőt. Talán nem akartam tudni az okát. Olyankor a gondolataim Ricardo és kettőnk között forogtak, és a gyermeknek nem tudtam őszintén mondani, hogy szeretem, mert akkor a szívemben nem szeretet volt, hanem félelem, és a félelemtől kiszorít minden mást.

– Az ember vagy szeret, vagy nem. Az már ott van az elején. Én tudtam, de én szerelmes voltam beléd, coño! Én csak veled akartam lenni, megadni neked mindent. Mindent odaadok neked, mondtam akkor is. Teherbe is ejtettelek, megmondtam, hogy így lesz, nem? – ezt mondja, miközben úgy áll itt mellettem, mintha még létezne, és nem hagy engem magamra, még most sem, hogy megszabadítottam a testétől. Bár ő is ment volna vele, akkor most tudnék pihenni. De az életben nem lehet pihenni, sohase.

Már látszódó hassal utaztam a szigetre, hogy megnézzem, hol fogunk lakni.

A reptéren várt, és rögtön a hasamra tette a kezét: a fiunk, hogy van? Beszélgetsz vele?

Ricardo két helyen töltötte az éjszakát. A műhelyben volt egy ágya, az autói mellett, a benzinszagban, és volt egy bérelt szobája egy régen hotelként használt apartmanházban. Abban a szobában nem voltak tárgyak, még paplan sem volt, csak egy lepedő, és egyetlen könyv az asztalon. Mivel egyikben sem akart engem vendégül látni, az északi parton maradtunk, ahol a bátyjával közösen volt egy házuk La Laguna szélén. A házban semmilyen tárgy vagy személyes holmi nem emlékeztetett otthonra, és a falak a sarkokban szürkéllettek a penésztől. Na persze Ricardónak a műhely volt az otthona, az olajos kannák, a keréktárcsák, a szétbontott autók, ezek voltak az ő bútorai és ezek voltak a dísztárgyai is egyben. La Lagunát ködben láttam meg. Ez a köd soha nem is ment el többé róla.

– Majd eladjuk, és leköltözünk délre, ha akarod.

De soha nem adta el. Valahogy elfelejtődött, és később beszereztük a legszükségesebbeket a benne való lakáshoz. Azok a februári napok valamelyest izgalommal töltöttek el. Ricardo minden kívánságomat leste. Nem akart egyedül hagyni, ezért ha dolga akadt, mentem vele. Reggel a hotelben kezdett, ahol felvette az aznapi autórendeléseket, ha voltak. Onnan – mikor melyik kocsiján – vagy a műhelybe mentünk – ahol az ottlétem alatt nem dolgozott-vagy autókért. Ricardóval szótlanul mentünk ide-oda, ki- s beszállva abba a Porschéba, amit nem szerettem, mert benzinszaga volt és laposan kúszott az úton. A tengerparton is sétáltunk, és amikor meguntam, akkor Ricardóhoz fordultam, menjünk, és ő soha nem tiltakozott, soha nem mondta, maradjunk még, vagy, hogy menjünk előbb, mintha nem lett volna akarata az ilyen dolgokban.

Az egy hét alatt, amit a szigeten töltöttem, elmentünk meglátogatni az apját és a nevelőanyját. A házuk a városon kívül volt, zöldebb és vidékiesebb részen. A házat kert vette körbe, ahol két kutya futkosott. Ricardo nevelőanyja várt minket a halban, és hátrament, hogy kihívja a férjét. Amikor Ricardo apja kijött, biccentett egyet köszönésképpen, a fiát vállon veregette, majd odafordult hozzám.

– Jól utazott? – valójában végig Ricardóhoz beszélt, és nem tőlem várta a válaszokat, hanem tőle. Minden rendben a gyerekkel, mit mondanak az orvosok? Mikor akartok a házba költözni? Ricardo válaszolgatott, apja meg annyit mondott mindenre: „Vale. De acuerdo. Está bien.” Megkérdezte még Ricardótól, hogy dolgozom-e, hogy milyen idő van Magyarországon, és hogy mindenki beszél-e spanyolul. Az apja nem mosolygott, egyszer sem. Szűk, szoros szájjal ült, bólogatott, de nem mosolygott. A felesége igen. Ő kínált teával, kihívott, hogy megmutassa a házat meg a kertet, amit ő tartott rendben.

– Ricardo jó ember, 30 éve ismerem, jó ember. A házában jó dolguk lesz és a gyermeknek is. Nekem nem lehetett gyermekem, tudja? Becsülje meg, nagy csoda. Ha kell segítség, bármikor szóljon. Itt a penésszel nehéz, La Lagunában, de mindenre van megoldás. Fél a csótányoktól? Először, mikor idejöttem, megijesztettek! – nevetett. Aztán amikor bementünk, az apja felállt, jelezve, hogy neki dolga van, mi pedig felszedelőzködtünk, Kezet fogtam az apjával, annyit mondott, Ricardóra nézve továbbra is: Vigyázzanak magukra. Van meleg takaród otthon? Van? Jó. Mert ha kell, adok innen. Itt nincs hideg, mint Kelet-Európában, de kell a takaró. Éjszaka kell.

Vannak, akik úgy hiszik, az életben számtalan jel mutatja az utat, vagy legalábbis a világ mintegy tükrözve a belső létünket, amolyan jelzőtáblákat rak az éppen járt útra. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Ricardo apja is jelzőtábla volt. Olyan tábla, amire ki van írva, hogy a mosolytalan macsók országába léptem, ahol a szabályokat nem ismerem jól, vagy amiket ismerek, azok érthetetlenek az én fajtám számára. Az én fajtámnak valójában semmi keresnivalója nem volt a mosolytalan macsók országában, oda beestem, és nem számoltam a következményekkel, nem néztem meg a táblát rendesen, hát magamra vessek. Nekem végig, és ez nem mentség, tudom, végig csak az a mese járt a fejemben, ami a hosszú kanalak országáról szól.* Egy ember bemegy ebbe az országba, és van egy ház rögtön az ország határán. Abban a házban két ajtó. Az egyik ajtó mögül jajgatást hall meg sirámokat, oda bemegy és látja, hogy megterített teli asztalnál ülnek az ország emberei, hosszú nyelű kanaluk van, és mind fog egyet. El is érnek a kanállal az ételig, de a szájukba már nem tudják azt tenni, ezért sírnak rínak keservesen. Kimegy hát az ember és bemegy a másik ajtón, ami mögül semmi nem hallatszik. Ott is terített asztal van, és hosszú nyelű kanalak, de ott ketten esznek együtt. Egyik a kanálra teszi, adja a másik szájába, és a másik ugyanúgy tesz. Mindenki eszik, együtt. Ez járt a fejemben, hogy mindenki eszik, együtt.

Még két napot töltöttem a fekete szigeten, aztán hazarepültem. Ricardo az nyolcadik hónaptól volt velem újra, vártuk a fiunkat. Elkísért minden vizsgálatra és összefont karral ült a váróban mindig, mosolytalanul. Egy alkalommal azt mondta, be akar jönni a szülésre, mert ő egyrészt nem fél, másrészt szerinte az állatok szülése abszolút ugyanolyan, és ő tudja, segített már egy macskájának szülni. Én nem akartam, hogy ő ott legyen.

Ebben az utolsó hónapban szinte semmit nem aludtam, a hasam sem hagyta, de az ő horkolása reménytelenné tette az éjszakáimat. Nappal kértem, menjünk valahova. Miért akarok én menni, ekkora hassal, pihenjek. De menni akarok. Majd mész, ha nagy lesz a gyerek. Legalább vegyünk pár dolgot neki. Jó, az rendben, mondd, mi kell, megveszem. A barátaimat akartam látni, egyre jobban hiányoztak, de ha eljöttek, úgy éreztem lélegzetvételhez sem jutok Ricardo túlzó őrizetétől.

Júniusban érkezett a fiunk, abban az izzasztó, fullasztó hőségben, amiben a levegő vibrálni látszott. Amikor elkezdődtek a fájások, Ricardo csak annyit bírt mondani, Madre mía, madre mía, viene mi hijo. Anyám, anyám, jön a fiam. Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen fájdalom, pedig tudhattam volna, hogy a világ sok fájdalmát nem ismerem, és most, utólag gondolva rá, boldog vagyok, hogy az érzést nem lehet felidézni. Lehet a fejben tudni, hogy milyen volt, de az emlékeimben nem jön fel, mint a szagok kapcsán a képek vagy emberek mondatai. A testet szétfeszítő, megsemmisítő fájdalom, amiről vannak, akik úgy beszélnek, mint valami nagy dolog, de abban nem volt nagy dolog, csak a túlélés, meg az, hogy utána megláttam a fiam. Nem haltam meg, így megláthattam a fiam. Talán ez a végén a díj, annak, aki ezt túléli, hogy legyen azért valami, amiért mégis ebbe belemegy az ember. Nem gondoltam sem Ricardóval, sem a gyermekkel, sem azzal, mi történik, még istennel sem, mert nem volt lehetőség gondolni másra, csak arra, hogy túlélem. Aztán amikor vége volt ennek, odatették a fejét az enyémhez. Össze lehetett csókolni azt a mázas fejet, amin az alig nyitott szemek néztek rám, mintha ez lenne a legtermészetesebb, hogy rám néznek.

Amikor két hónapos lett, elrepültünk vele a szigetre. Az apám meg az anyám kétségbeesetten néztek búcsúzáskor, én meg úgy tettem, mintha minden jóban bíznék, holott egyre jobban féltem. Az utazás egy rémálom volt, féltettem a kicsit és már csak biztos helyen akartam tudni.

A szigetre érve az első fél év azzal telt, hogy próbáltunk boldog család módjára élni.

Valójában Ricardo leginkább dolgozott, éjjel másik szobában aludt, hogy kialudja magát a munkához, így szinte ketten voltunk a gyermekkel. A fiunk nagyon sokat sírt, és alig aludt. Napi sétánk alatt elmentünk La Laguna központjáig, a templomig, és vissza. Volt valami nagyon falusi ebben a helyben, minden mozdulatlannak tűnt a zsákos turisták mozgását leszámítva. A sárkányfa tövében ültem le mindig egy időre, ott a templom melletti téren. Ringattam a fiam, és néztem az utcát, vártam, hogy egy kicsit béke legyen bennem. Olykor sikerült, olykor el tudtam magammal hitetni új életem különlegességét, vagyis azt, hogy minden csodálatos, ahogy valaha reméltem álmaimban: tenger, gyermek, erős karú férfi. De ez volt a ritkább.

Amikor csak lehetett, felhívtam az otthoniakat, és sírva panaszoltam nekik, hogy a fiam nem alszik, sír, fáj a hasa, mit csináljak. Ezek a beszélgetések mindig lelket öntöttek belém, túl tudtam élni velük a napot. Ricardo, ha kisírt szemmel látott, csak annyit bökött oda, mi bajod megint? Aludj! Vagy ha jobb kedvében volt, akkor azt: akarsz venni valamit a gyereknek? A napok egyre hosszabbnak tűntek, a vigaszom csak a levelezés és a telefon volt, mindenen sírtam a hormonok miatt, gyengének éreztem magam és levegőre vágytam, levegőt akartam szívni a tüdőmbe, de mintha ez a sziget egy ködfelhő lett volna, úgy ült rám szép lassan. Kértem Ricardót, menjünk haza egy-két hétre, de azt mondta, itt fogunk élni, itt kell megszoknom, és ha kértem, hogy menjünk legalább egy bárba, hogy tudjak kávézni, szinte sosem vette fel a gyereket, ha sírt, mert azt mondta, túl kicsi, és fél, hogy nem jól fogja meg. Fürdetni sem akarta, ugyanezért, majd ha nagyobb lesz, mondta.

Ahogy mentek ezek a napok, egyre nehezebb volt a lélegzés az életemben. Az a fajta sötét lett rajtam úrrá, amiben megszűnnek a színek, a hangok meg az ízek is, a világ meghal, a búra miatt. Be vagyok zárva, a másik által, végérvényesen bezárattam, és meg vagyok kötve, a másik által. Végérvényesen megkötve, befalazva, mint Déva várába az asszony. Egyetlen menekvés lehetne, ha ellökném, de ő nem hagyja magát ellökni, és mi lesz a fiammal? Nem engedi el majd, tudom. Volt, hogy napok teltek így, a gyomoromban görccsel, enni nem tudtam. Amikor Ricardo hazajött, egyre ritkábban, mert inkább aludt a műhelyben, akkor próbáltam vele beszélni: Ricardo, menjünk valahova, nézzük meg Santa Cruzt! Minek, attól jobb lesz? – mondta ő. Aztán még hozzátette, ha nem eszem, elapad a tej és nem lesz mit ennie a fiunknak. Ha otthon aludt, néha féltem, hogy felveszi őt a vaskos izmos karjaiba, és úgy ahogy van, ahogy fogja, kimegy vele a kertbe, felül a motorra és elviszi magával, holott semmi értelme nem lenne, nem tudna mit kezdeni vele.

Nem tudom, hogy mikor kezdődtek a fantáziák arról, hogyan ölöm meg Ricardót, de akkor már tudott a fiunk gurulni, a hasáról a hátára fordulni és vissza. Amikor először elképzeltem, hogy Ricardo meghal, szinte észre sem vettem, hogy min jár a fejem, amolyan tragédia jelenet volt, hogy Ricardo túl gyorsan motorozott és nekicsapódott a szalagkorlátnak, félárván hagyva a fiát, és hogy én akkor hazarepülnék a gyerekkel, és hogy néha a nagyszülei akarnának minket látni. Aztán az elsőre jött a második, autóbaleset, hiszen mindig vezetett. Aztán a következő az robbanás volt a műhelyben, aztán gázmérgezés a műhelyben, csupa baleset. Idővel elfogytak a balesetötleteim, és akkor az jött, én hogyan tudnám őt megölni. Mindig megkönnyebbültem ettől.

– Nem tudtad volna másképp, ezt az egészet? A legjobb lett volna, ha nem is tudok a fiamról, ha ide se jössz, ha soha nem is jössz ide. Most itt ragadok, ki tudja meddig, coňo. Legalább imádkoznál, értem, meg magadért. Én már hogyan imádkozzak ezzel a levegő testtel?

Ricardo persze életében is úgy tett, mint aki hiszi Istent, legalábbis valamilyen istenhez intézte imáit. Azt mondta, minden nap imádkozik, hogy értünk. Amíg ő ezeket az imákat mondta, én a halálát vártam.

Először arra gondoltam, lelökhetném valahonnan. Megbillenne, csak egy kis egyensúlyzavar, egy erkélyről, esetleg a klasszikus hosszú lépcsőről, de hol találok ilyen lépcsőt? Egy ekkora testet lelökni sem lenne könnyű. A méreg kínzó haldoklást okozna, és én nem akartam, hogy fájjon neki, csak azt, hogy tűnjön el. Talán egy lövés, de ahhoz pisztoly kell.

Nem tudom, hány héten át álmodoztam Ricardo haláláról, de minden egyes nappal egyre felszabadítóbb volt a gondolat, hogy megteszem, és ezek egyikén el is döntöttem, hogy késsel szúrom le őt. Még egy ekkora testet is meg lehet ölni késszúrással. De fogalmam sem volt, hogyan döfjek bele kést az eleven húsba, főleg Ricardóéba, olyan izmos volt mindenhol. Nyilván csak úgy lehetett megtenni, ha ő nem számít támadásra, álmában, vagy amikor védtelen. Amikor idáig jutottam az ötletekben, akkor az még mindig csak képzelet volt. A tett kidolgozása is az volt, még akkor is, ha az vezetett a tettig, mert minden, ami nem maga a tett, az képzelet. Minden, ami nem maga az ölés, az csak játszma. Az ember, amikor vágyik, ostobán vágyik, mert nem képes átlátni mi lesz pontosan, ha az a homályos és mégis erős vágya valóra válik. Minden teremtésünk csak torz lenyomata annak, amit kívántunk. Persze, lehet az is, hogy ez csak velem van így, hogy teremtőnek ilyen hitvány vagyok.

Nagyon vékony nő vagyok, és a szoptatás gyengévé is tett, ezért úgy gondoltam, gyakorolnom kell, hogy a szúrásnak legyen ereje. Ekkoriban Ricardo örömére főzni kezdtem, nagy húsokat vettem és ezek a vaskos malachús kötegeket a vágódeszkára tettem és megpróbáltam minél mélyebbre szúrni a konyhakéssel. Először szinte csak felszíni szúrások sikeredtek, aztán megtanultam összpontosítani a marokra szorított pengére, az alsókar lendületére. A késszúrás technikáját egy videójátékot analizáló oldalon találtam részletesen leírva: mely helyekre kell szúrni, hogy a szúrás halálos legyen, hogy nem érdemes csontos részekre támadni például.

Le is lehetett fagyasztani a nagyobb darabokat és mielőtt teljesen felolvadt volna, még a kemény húsba döfködni a kést. Egyrészt erősítette a kezemet, másrészt tudtam a technikát ismételgetni, gyakorolni. Aztán vettem egy vékonyabb pengéjű kést, mert a konyhakés gyakran akadt fenn a csontos részeken.

Akartam is, meg nem is Ricardo halálát. Úgy éreztem a kések döfködése engem ébreszt fel, mintha az egyetlen létező igen az életemre a késdöfés lett volna, nem is annyira Ricardo szívének megállása. Nem is hittem igazán, hogy képes lennék vastag, izmos mellkasát átszúrni, de nem hagytam abba kísérletezést, még akkor sem, amikor egyik nap korábban állított haza és azzal, hogy elvisz minket oda, ahova csak kérem. Az állatparkba mentünk, azt gondoltam a delfinek önfeledt ugrálása a vízben önfeledté tesz minket is, és volt is egy pillanat. Addig tartott a pillanat, amíg Ricardo a delfinek egyik műsorszámára meg nem jegyezte: a picsába!

Akkorra minden porcikámnak hiányzott az otthon. Az otthoni otthon. Az embereken kívül először az épületek kezdtek hiányozni. Csupasz, semmilyen, napégette kis házak sora volt a sziget, vagy olcsó színű szállodáké. Nem volt semmi, ami élővé tette volna a helyet, nem voltak szörnyalakú zárókövek, vagy nőtestű kariatidák, azok a tökéletes testű tartóoszlopok kerek melleikkel. És nem volt az sem, hogy a város utcái úgy lüktessenek, mint megannyi forró húsú test, elterülve nyáron, az aszfalton. Vagy a fák. És fák nélkül nem lehetett, nélkülük nem lehetett ember módjára élni.

– Nem jobb lett volna, mindenkinek, ha otthon maradok? Akkor te élnél, a fiunk meg nem lenne árva. Bezárnak, ki tudja, mikor szabadulok. Ricardo, miért?

– Nem mindegy most már? Egy nő, mint te, hogyan volt képes átszúrni rajtam azt a kést? A te testeddel, a vézna testeddel, százszor erősebb voltam nálad és mégis átszúrtad. Meddig tart ez a levegő életem? Elhibáztam, hogy egyáltalán idehoztalak. Sosem szerettél, és tudtam. Mit tettél? A kurva életbe.

Egyik nap Ricardo hazajött aludni, mert látni akarta a fiát, és szeretkezni is akart. Eltoltam, és nem bánta, emiatt sosem erőszakoskodott, betudta a hormonoknak. A gyerek elaludt, megvártam, míg Ricardo is horkolni kezd. Elhúztam a kiságy baldachinját, hogy a fiunk ne lásson semmit, akkor sem, ha felriadna, akkor sem, ha Ricardo felriadna és ő ölne meg engem, mégse lássa a vért, még ha érzi is, hogy valami történik.

Amikor Ricardo horkolt erősen, akkor kimentem a konyhába. Már kikészítettem a kést egy konyharuhába csavarva, hogy ne csapjak zajt, amikor kiveszem. Ami meghiúsíthatta a tervem, az Ricardo megfordulása volt, mert a szúrást pontosan a szívhez kellett igazítani, vagy a nyakhoz, oldalt fekve nem gondoltam át, hova szúrjak. De hanyatt feküdt. A konyhában a kést kicsomagolva eszembe jutott az a szárnyas szörnyoroszlán, amit az egyik ház erkélye fölött láttam egyszer a belvárosban, a kis utcákon sétálva. Talán ez éledt bennem fel, egy szörnyoroszlán, hatalmas fogakkal, amikor meg akartam fosztani Ricardót a testtől, amit oly akkurátusan rendben tartott, hetente többször futott és súlyokat is emelt, hogy domború legyen a mellkasa és kemény, és nekem ebbe a kemény, domború mellbe kellett beleszúrnom, hogy megszűnjön mozogni, dobogni alatta a szíve, ami dominikai szív volt, nem európai.

Besétáltam, szorítva a kést. Néztem egy darabig, hátha felébred, nem ébredt fel, ahogy felette álltam. Eljött az idő, mondtam magamnak, ha meghal, megszabadulok, és vége lesz ennek a penészes háznak, a ködnek, az egész szigetnek, ahova be vagyok zárva, és ha egy cellában ülök, akkor is szabadabb leszek, legyen az bárhol a világon. A fiam nem lehet majd velem, amitől talán meg is halok majd hamar, nem kell sokat várni, de talán jobb lesz a sorsa, ha nem az én fájdalmamban nő fel, mert hogyan lehet szeretni úgy, hogy az ember szíve össze van aszalva a fájdalomtól?

És akkor vettem egy lendületet, de az a lendület le is lankadt. Látva az emelkedő süllyedő mellkast, és a békés alvót, meghátráltam. Gyilkossá kell, váljak, valóban ez az ára annak, hogy ne legyek áldozat, bezárva, vergődve a sziget-ketrecembe?! Azon az éjjelen reszketve bújtam, vissza az ágyba Ricardo mellé. Kezdett olyan abszurddá lenni az életem, mintha nem is én éltem volna többé, hanem valaki, akiben kettévált a bántott és a bántó, és ez a két rész nem jutott egyezségre sehogyan sem.

Még egy utolsó kísérletet tettem, hogy elkerülhessem azt a lépést, ami úgy jött, mint logikus következmény, mert a gyilkolás logikus a megfosztottak részéről, és én meg voltam fosztva, attól, aki valójában vagyok. Május tizedikén Ricardo, a fiunk meg én elmentünk végre a tengerhez, az egyik fekete strandjára, nem messze a kőóriásoktól. A napba néztem, és hallgatva a tengert nyugalmat éreztem, hosszú idő óta először. Ricardo játszott a fiunkkal egy ideig, aztán hozzám fordult.

– Idővel, meglátod, erősebb lesz, mint a társai, megtanítom bokszolni majd, te addig adhatsz órákat, ha akarod, de ha akarod, maradj otthon.

Nem válaszoltam neki, pedig a napfényben kontúrt vesztett az ég meg a víz és nem lehetett látni mi hol kezdődik.

De akkor ő kérdezett:

– Hogy érzed magad? Kezded már megszokni?

Annyira meglepett, egyszerre úgy éreztem, Ricardo ért engem, hogy megért, hogy látja, hogy kínlódom az idegen helyen, hogy boldognak akar látni, és kérdez, és én őszintén válaszoltam habozás nélkül, mert azt gondoltam, végre figyel rám és velem érez.

– Tudod, hiányzik minden. Először csak a házak hiányoztak, aztán a fák, de legjobban az emberek. Még a város hangjai is, haha. Minden hiányzik, ami otthon volt, Ricardo.

A szavaim mintha áramütésként érték volna, ki tudja, mire számított, de biztosan nem erre.

– Hát akkor cseszheted, mert innen el nem mész a gyerekkel.

Megdermedt minden tagom ott az izzasztó melegben a gyerekrikácsolós strandon. De Ricardo még nem fejezte be.

– Ha pedig szét akarsz költözni, menj, de ha megtudom, hogy más férfi látogatja a fiamat, megöllek.

Így mondta, látogatja a fiamat.

A félelmet általában ismeretlen dolgoktól érezzük, ezért én nem félni kezdtem, hanem elborított a Rettegés. Minden szava szinte üvöltött bennem. Attól a napfényes fekete homokkal kontúrozott kép óta nőtt a Rettegést bennem. Rettegtem minden nap, hogy Ricardo elveszi a fiamat, és Rettegtem minden nap, hogy a szigetről nincs kiút. A Rettegés nappal és éjjel is jelen volt, mint valami betegség, olykor, ha el is feledkeztem róla, belém nyilallt, mint egy addig lappangó fájás. Aztán próbáltam rajta úrrá lenni. Pár héttel Ricardo fenyegetései után összeszedtem magam és egyik este megkérdeztem tőle, hogy komolyan mondta-e amit a strandon mondott, azon a fekete homokon.

– Ilyen dolgokban sosem viccelek – válaszolta.

Felkészültem. A kést előkészítettem a fiókban. Előző nap vettem egy képkeretet, amibe beillesztettem az egyetlen képet, amin hárman voltunk, amikor a fiunk pár hetes volt. Ricardo átölelt mindkettőnket, és így voltunk, mint boldog család. Talán valaki elviszi magával a képet, és egyszer odaadja a fiunknak. Apa, anya, és ő, a gyermek, mintha boldogok lennénk. Valami lehetőség valahol biztosan volt erre. Aztán amikor Ricardo már horkolt, és a fiunk is aludt a kiságyban, akkor kiosontam és behoztam a kést. Megálltam felette. Most megöllek Ricardo, azért, mert nem tudok félelemben élni. Ha nem teszem meg, elsorvadok én, én és te is sorvadsz velem meg a fiunk is. Talán kiáltottam hozzá egyet, talán nem, vettem levegőt, az biztos, és minden erőmet összehívtam, mindet a karomba, és mintha az a pillanat az idő spiráljában elveszett volna, szúrtam. Nem volt akkor semmi, megszűnt létezni minden, mint amikor egyszerre szeret az ember, nem volt semmi, csak a lendület, a test összecsapása a késsel, az, ahogy belehatol. A gyerek nem sírt fel.

Benne hagytam a kést, nem is bírtam volna kihúzni, hiszen a szúrásban minden erőm elfogyott. A karjaim úgy lifegtek a vállaimhoz csatolva, mintha csak díszítették volna a testemet. Minden átalakult arra a kis időre, a testem valahogy haszontalanná lett, a tett, amit végrehajtott, mintha meghaladta volna a világ összes erejét, és kizökkent volna a rendből, amiben azelőtt létezett. Lélegeztem, de már másik voltam, határvonal választott el, örök időkre, attól, aki a szúrás előtt voltam. Én voltam Ricardo gyilkosa, a gyermekének az anyja.

Én pár lépésre hátráltam addigra az ágytól, talán önkívületben, de már nem mellette álltam, amikor Ricardo kinyitotta a szemét. Nem tudom mennyi idő telt el a szúrás, a lépéseim, és szeme kinyitása között, lehet egyszerre történt, de ott voltunk, ő nézett rám, rám nézett és a kezével markolta a kést a mellében. Barokk festmények jutottak eszembe, vaskos testek, eltorzult szájak, merényletek. Hullámoztak.

– Sabía que no me amabas, pero no quería saber. – mondta. Tudtam, hogy nem szeretsz, de nem akartam tudni.

Néztem azt a kérges tenyerű embert, a késsel a szívében vagy legalábbis a mellkasában. A testet, amelyik apró fekete hajkarikákat hagy a zuhanytálcában maga után. Nem mondtam semmit, mit mondhattam volna. Eltelt talán pár perc, talán negyed óra, vagy egy év is, amíg ő a szemembe nézett, a kést markolva. Így, ahogy voltunk. Ő az erős izmával, én a vékony testemmel, a lifegő karjaimmal az oldalalom. Aztán elmúlt ez a pillanat akkor, amikor Ricardo levegőt vett, és kirántotta onnan, a feszes mellkasból, a bordák közül, a kést.

Fogtam a kezét, amíg el nem ment. Ültem és fogtam. Az övé az enyémben, az enyém az övé által bilincselve meg. A vér kétszeresen láncolt hozzá, ez a vér, ami bennem folyt, és ami benne nagyon lassan alvadni kezdett. Felöltöztem, és hívtam a rendőrséget. A fiamat, amikor felkelt, megetettem. Már nőtt a haja, finom, puha hajszálai inkább hasonlítottak az enyémre, mint Ricardo néger-göndör fürtjeire. Addig velem volt, amíg a rendőrségen felvették a jegyzőkönyvet, nem hívtam ügyvédet. Aztán elvitték.

– Meddig kell még veled élnem, mikor mehetek el végre? A kurva életbe, hát nem lehetett volna másképp?

– Most már minek kérdezed? Majd egyszerre nyugszunk meg, te, amikor én, amikor én, akkor te is.

Most becsukom a szemem. Talán amikor kinyitom, kiderül, hogy mindent csak álmodtam. Hogy nincs fekete sziget, hogy Ricardo szívében nincs kés, hogy nem is volt soha, és csak egy gyermek van, de minden más csupa rossz álom volt, és hogy senki sem hiányzik. Mindenkit számba veszek, de senki sem hiányzik.

Budapest, 2012. április 21.

* részlet Jorge Bucay: Életmesék című könyvéből