„Történeteinket mondjuk, miközben tönkremennek emberi kapcsolatok”

VINCZE FERENC DESERTUM CÍMŰ ÚJ KÖTETÉNEK
SZEGEDI BEMUTATÓJA

A szegedi Grand Café mozi termében került sor február 18-án este Vincze Ferenc – közelmúltban napvilágot látott – kötetének bemutatójára. Az új kötetről Kovács Flóra, az SZTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék oktatója beszélgetett az íróval.

Nemzetiség, múltkeresés, emlékezés-felejtés, generációk: Desertum. Vincze Ferenc Orpheusznál napvilágot látott új prózakötete ilyen és ezekhez hasonló kérdések mentén épül fel. A kiadóválasztás is megtámogatja a témakört (múlt feldolgozása), bár mint kiderült, az író részéről ez nem volt tudatos. Előző kötete (A macska szeme) óta jó pár év eltelt, ez a hosszas várakozás köszönhető többek között A macska szeme sikeréből adódó frusztrációnak is – mondhatni a szokásos „második kötet”-probléma. A nem túl vaskos kötet 2008 és 2011 között formálódott, még 2011 elején is került ki belőle szöveg, és nagyon sok átdolgozáson esett át, mire elnyerte mostani szerkezetét. Ezzel el is érkeztünk a kötet, és egyben a beszélgetés egyik kulcskérdéséhez: a történetkezeléshez. Nehezen eldönthető ugyanis (Vincze Ferenc nem is szeretné), hogy egy vagy több történet van egymás mellett, valamint mennyire szoros a közöttük lévő kapcsolat, tehát beszélhetünk-e regényről. A történetek más és más nemzetiségekről szólnak. A könyv – első ránézésre feltűnő – szerkezeti sajátossága, hogy a kötetben szereplő címeket Petőfi Nemzeti dalából ‘kölcsönözte’ a szerző.

Az intertextualitás nem csak itt jelenik meg, hanem felfedezhető Bodor, Esterházy, Kosztolányi vagy Szilágyi István hatása is, utóbbi a Hollóidő kapcsán került a regénybe – a mottó is ebből a műből van –, az ott felmerülő kérdések itt is előkerülnek: a rendelt időnk, az indulás ideje, az oda-vissza utazás, folyamatos elindulás, ám meg nem érkezés, illetve a mottóban is szereplő ló, folyton előbukkanó ló – „Sorsot választ, aki lovat választ”.

A Desertum történetei közül az örmény kolostor egyik lakójának az eredetkeresése áll leginkább a központban, egyfajta keretként funkcionál. Összegyűjti a nagyapa történeteit, és visszaviszi a kolostorba. Ez a történet erős rájátszás Kosztolányi szavaira, tehát vendégszöveg adta az alapját. Ám ez nem mindegyik fejezetre igaz, hiszen a múltkeresés, múltfeldolgozás jelentős hányadát adják a saját történeteink, amiket az ember az élete során sajátít el. Ezek meghatároznak minket, belénk égnek, összeforrnak tapasztalatainkkal.

Ezzel összefüggésben pedig a múlt értelmezése válik érdekessé, ahogy rájön az ember, hogy az a valóság, ami számára létezett, nem is az. Kovács Flóra ebből a szempontból emelte ki az egyik történetet, melyben a nagyapáról kevésbé eldönthető, hogy milyen dossziékat gyárt, vajon az előző rendszer besúgó rendszere kerül-e elő ebben. Mint kiderült, Vincze Ferenc személyes élményből építkezett itt, ugyanis nagyapja az akkori rendszer pártembere volt. Folyamatos élménye volt, hogy a nagyapa történeteket mesél, ám az ezzel kapcsolatban mutatott iratok megcáfolják azt. Ilyen például, hogy ’65-ös érettségiről beszélt, majd mutatott egy ’62-es diplomát, a hallgató pedig kénytelen feltenni a kérdést, hogy hogyan is van akkor mindez. Ebben a szövegben annak a lenyomatát próbálta létrehozni, hogyan alakulnak át bennünk a képek, hogyan jövünk rá, hogy a családban valaki besúgó volt, és hogy viszonyulunk hozzá. Vincze Ferenc szerint irónia nélkül ezt lehetetlen ábrázolni. A téma irodalma viszonylag tág, többen nyúltak már előtte a problémához, például Láng Zsolt vagy Papp Sándor Zsigmond, ami feltételez egy meglévő szerkezetet is, amivel ezt a témakört kezelik, viszont tudatosan nem játszott rá ezekre a múltábrázolásokra, azzal együtt, hogy figyelmen kívül sem hagyta őket.

Az emlékezés és a felejtés dinamizmusával játszik, hiszen a kettő egyszerre működik: emlékezünk, miközben felejtünk is, és tisztában vagyunk azokkal a részekkel is, amiket elhallgatunk. Az előző kötettel szemben kapott Vincze Ferenc olyan vádakat, hogy az az igazán fontos, amit nem mond el – ami talán nem is annyira baj, inkább dicséret – jegyezte meg Kovács Flóra.

Arra a kérdésre, hogy a történetmesélés mellett áll-e, a szerző azt a választ adta, hogy igen, azzal az iróniával, hogy az embernek egy idő után elege van ebből. „Történeteinket mondjuk, miközben tönkremennek emberi kapcsolatok, […] az elmondott történetekben hiába tűnik úgy, hogy létrejön kapcsolat, de nem, fontosabb, hogy elmondjuk, minthogy megértsük egymást.”

Vagdalt Krisztina