Terry Pratchett novellái

A kanördög kudarca

A mágia fizikája ennyi: akárhogy palástolja is, egyetlen mágus sem képes saját testi erejét meghaladó eredmény elérésére.*

Miután kikosarazták, a férfi elvégezte a Vértolulás Rituáléját és megidézett egy ördögöt a Pokol mélyéről, hogy olyan leckében részesítse a nőt, amit nem fog egyhamar elfelejteni, az a boszorka.

Megcsörrent a telefon.

– Ügyes próbálkozás – mondta a nő. – Most itt ül az ágy végén.

A férfi szaporábban vette a levegőt.

– És?

– Hallgasd csak! – javasolta a nő.

És akkor a férfi meghallotta az ördög távoli és siránkozó hangját:

– . . . rettenetesen sajnálom . . . általában nem gond . . . ó, istenem, ilyen szégyen még sosem esett meg velem . . .

* Vö. Necrotelecomnicon, 38. old.

A kép

Valójában nem volt műremek.

A művész az eget hibás színre festette és foltokkal borította, láthatólag ezzel próbálta elrejteni tévedését; a perspektíva, már amennyi látszott belőle, szintén rossz volt; és ilyen növényzet a legvadabb rémálomban sem fordul elő. Az egész a pokol szürreális ábrázolásának tűnt.

Még a keret is alig fogta össze.

Jon a falon tartotta – a cellája egyik kipárnázott falán. Habár különös volt és borzasztó. mégis valamiféle kapcsolatot jelentett a Külvilággal, valamiféle emlékeztetőt, hogy vannak más dolgok is az evésen, alváson és a szórványos orvosi viziteken kívül. Néha a doktorok megfigyelték őt a kipárnázott ajtó rácsos nyílásán át és a fejüket csóválták.

– Nem gyógyítható – mondta az egyik.

– Hacsak el nem vesszük azt a… azt a képet – jelentette ki a másik.

– Azzal megölnéd.

– Ha nem tesszük, ő fogja megölni magát; tudod, hogy az volt az oka az ő… az ő…

– Megtébolyodásának.

– Igen, erre nincs jobb szó. Az a kép most az élete középpontja; azt hiszem, az egyetlen, amiben nem kételkedik. Tegnap azt közölte velem, hogy a kép az egyetlen valódi világot ábrázolja, és hogy ez igazából hamis. Nem tehetünk semmit az ilyen megátalkodottság ellen.

– Akkor hát vagy megöli vagy kikúrálja?

– Igen. Meg is fogom neki mondani, amikor megvizsgálom. Talán annak sokkja, hogy el fogjuk távolítani a világát, meggyógyítja.

De nem úgy tűnt. Jon még mindig a cellája sarkában ült összekuporodva és tépelődve, a képre meredve, s próbált emlékezni…

Hallotta a halk lépteket a folyosón. Jönnek, hogy elvegyék a képét; már csak nagyon kevés ideje maradt! Egy utolsó, mindent bele, kétségbeesett kísérletet tett…

És a cella üresen állt.

Az orvosok sohasem jöttek rá, hová tűnt vagy hogy miként szabadult ki. De minden csoda három napig tart, és idővel megfeledkeztek az esetről.

Ám a Főorvos megőrizte a képet és fölakasztotta a dolgozószobájában. Tudta, hogy a gyanúja abszurd, ám nem tudott szabadulni tőle.

Néha, amikor a zöld nap a láthatár alá ereszkedik, rámered a képre mindhárom szemével és abban reménykedik, hogy téved.

Mert miként is maradhatna életben valaki egy olyan világon, ahol a föld barna, a levelek zöldek és a kék égen csupán egyetlen egy nap ragyog?

A királyfi és a csíz

Egyszer volt, hol nem volt – van-e ennél jobb kezdés? –, élt egy ifjú király, aki a Nap birodalmában uralkodott. Országa igencsak kellemes hely volt, ahol hosszúra nyúltak a nappalok, az ég kékben, és szinte minden más vagy sárgában, vagy arany színben ragyogott.

A falvakban aranycseréppel fedett, homokkőből épült házak sorakoztak, az aranyló búzát termő mezőket nárciszok és boglárkák szegélyezték, s a föld mélye oly tömérdek aranyat rejtett, hogy– ha hiszed, ha nem – az utcákat színarannyal burkolták.

Na már most, ettől az országtól nyugatra égig érő hegylánc magasodott, ahol az ifjú királynak – mondtam már, hogy Alfrédnak hívták? Pedig bizony úgy hívták! – volt egy vadászkastélya.

Egy nap, amikor lovagjaival épp szarvasra vadászott, a lova megbokrosodott és magával ragadta, jó messzire a sűrű fenyvesben. A vadászat lármája a távolba veszett, miközben az ifjú király a gyeplőt rángatva igyekezett megzabolázni hátasát.

Mire megfékezte lovát, a hegység ismeretlen tájára vetődtek, egy terjedelmes tisztás szélére. Az ifjú király rájött, mi baja a lovának – egy szúrós bogáncs került a heveder alá –, s még a szíjat igazgatta, amikor egy szarvas szökkent ki a tisztás közepére.

Az a szarvas volt, amit korábban űzött, ám mielőtt az íjáért nyúlhatott volna, ezüst nyílvessző suhant elő a fák közül s leterítette a vadat.

– Aj-jaj! – gondolta az ifjú király. – Vadorzók járják a hegyeimet!

A fák közül ekkor daruszőrű paripákon egy sereg ezüstpáncélos lovag vágtatott elő. Élükön egy ezüstköntöst viselő királykisasszony lovagolt, a haja ősz, s ugye, azt mondanom sem kell nektek, hogy Alfréd tüstént úgy érezte, ez itt a legkedvesebb, legvonzóbb, legszebb, ésatöbbi, ésatöbbi királykisasszony, akit valaha is látott, annak ellenére, hogy a hajadon hosszú haja őszebb volt, mint Alfréd nagymamájáé.

A királylány lovagjai fogták az elejtett szarvast és ellovagoltak, Alfréd meg persze követte őket. Hamarosan ráébredt, hogy a hegy túloldalán ereszkedik lefelé.

A lemenő nap fényénél látta: a hegylánc másik oldalán hatalmas ezüsthold van emelkedőben. Az egész táj ezüstösen csillog, ezüstvirágok nőnek a fűben, s a távolban ott lovagol az ő királykisasszonya.

– Mi lehet ez a hely? – tűnődött el fennhangon az ifjú király.

A feje fölött a fán valaki köhintett.

– Természetesen ez itt a Hold birodalma.

Az ifjú király fölpillantott s feje fölött egy vénséges vadkörtefa göcsörtös ágait látta, töppedt termést, satnya lombkoronát. A vackorfa legalsó ágán gubbasztott egy nagy, kövér, barna madár. Feltűnően busa volt a szemöldöke.

– Milyen madár az, amelyik tud beszélni? – firtatta Alfréd.

– Ilyen. Én vagyok a csíz. A Csíz A Csupasz Körtefán, hogy pontos legyek. És te vagy az ifjú Alfréd király. A lány meg Szeléné királykisasszony, de ha el akarod venni feleségül, meg kell hódítanod a szívét. Csokoládéval meg virággal meg ilyesmikkel.

– De hát ő olyannak látszik, aki mindent megkaphat, amit csak megkíván– jegyezte meg Alfréd.

– Hát, te biztos jobban tudod – felelte a csíz. – Biztosíthatlak, én csupán segíteni akartam. Annyit mondhatok, annak a férfinak ígérték, aki olyan karácsonyi ajándékot ad neki, amelyik táncol, ugrabugrál, dudál, dobol, tehenet fej, úszkál, tojást tojik, kézen viselhető, beszél, búg, szemöldökét ráncolja és jóízű étek. S hadd tegyem hozzá, mindezt egyszerre.

– Mi végre? – tudakolta Alfréd király.

– Apjaura, a Hold birodalmának királya úgy határozott, csak az a férfi méltó a lánya kezére, aki képes kigondolni a megfelelő ajándékot – válaszolta a csíz. – Tudod, nincsen fia, így aztán akárki is veszi el a lányt, előbb-utóbb ő lesz az ország királya – fűzte hozzá.

– Egy papagáj – jegyezte meg elmélázva az ifjú király. – Az talán megteszi.

– Szivárványföld császára már próbálkozott ezzel – közölte a csíz. – Nem jött be.

Ekkor az ifjú király búcsút vett a bölcs, öreg csíztől, s – mélyen gondolataiba merülve – hazatért.

Összetrombitálta az összes királyi varázslót, bölcset meg filozófust, s megkérdezte tőlük, mi az, ami táncol, ugrabugrál, dudál, dobol, tehenet fej, úszkál, tojást tojik, kézen viselhető, beszél, búg, szemöldökét ráncolja és jóízű étek.

– Gyerünk, oldjátok meg a feladványt, különben nem kaptok karácsonyi bónuszt!

– Ez egy talány – állapította meg az egyik bölcs. De akárhogy törték a fejüket, nem tudtak rájönni a megoldásra.

Így aztán az ifjú király nyílt versenyt hirdetett, s aranykupát ígért jutalmul annak, aki meg tudja válaszolni a rejtvényt.

Ám, jóllehet a palota nagycsarnoka zsúfolásig megtelt postásokkal, akik a válaszokat válogatták szét, és a kupa elnyerésének reményében sorban álló emberekkel, senki sem tudott olyasmivel előállni, ami jó megoldásnak tűnt. Az ifjú király csak gubbasztott aranytrónján és sóhajtozott.

És a sor legislegvégén ott állt a csíz, aki idáig gyalogolt, mert túlságosan elhízott a repüléshez.

– Hát te mit keresel itt? – lepődött meg Alfréd király.

– A jutalomért jöttem – felelte a csíz.

– Úgy érted, te mindvégig tudtad a választ?

– Nem kérdeztél, ugyebár! De nem kell nekem a kupa. Amit szeretnék, nem kerül semmibe, olyan könnyű, mint a levegő, s nem mondom meg, mi az. Legalábbis nem most rögtön.

– Akkor hát áruld már el, mi az ajándék, amit a királykisasszonynak fogok adni! – kérte Alfréd király.

– Türelem, türelem! – intette a csíz. – Előbb találkozni szeretnék néhány alattvalóddal. Légy szíves, hívasd a Királyi Hattyúpecért, a Koronaékszerek Strázsáját, a Királyi Főzeneigazgatót, az ország legfőbb főurát, a fő-fő udvarhölgyet, és nagyjából négy fődművest! Mindegyikükre szükségem lesz az ajándék összeállításához. Aztán meg azt szeretném, ha elmennél meglátogatni a királykisasszonyt meg apjaurát, és elvinnéd őket a hegyekbe, a körtefámhoz.

Az ifjú király meg is tette, habár közben folyton azon járt az esze, vajon mit eszelt ki a csíz.

Elment a Hold országába, és elhívta magával a fához a királyt, a királykisasszonyt, no meg egész sereget a lovagjaik közül.

– Ez meg miféle ajándék? – morgolódott a király. – A körte esetleg jóízű éteknek elmegy, de semmi több. Az biztos, hogy nem dudál!

– Egy perc türelmet! – esengett az ifjú király s aggódva fürkészte az utat.

– Nem fogok egész nap itt várakozni! – mérgelődött a király. – Mutasd meg a lányomnak szánt ajándékodat, vagy el veled!

– Várjon egy percig, apámuram – szólalt meg Szeléné királykisasszony. – Valami közeleg.

Alfréd király végignézett az úton, megpillantotta a közelgő porfelhőt, és örömében nagyot rikkantott.

Igencsak különös sokaság került hamarjában a szemük elé.

Az élén egy Bert nevezetű kisgyerek haladt, a Királyi Hattyúpecér fia, s három nagyméretű ketrecet cipelt. Az egyikben két gerle duzzogott, a másikban három tyúk kárált, míg a legnagyobbikban, amelyik folyton a térdéhez ütődött, négy, kicsi, zöld, beszélő madár volt.

Bert fején gubbasztott a csíz, erősen kapaszkodott a gyerek hajába, s utasításokat rikoltozott a többieknek, habár a hangját némileg tompította, hogy öt nagy aranygyűrűt szorongatott a csőrében.

Bert után következett a Királyi Hattyúpecér, hét vadul sziszegő hattyút és hat totyogó ludat terelgetve maga előtt, s emiatt folyton útjában volt a mögötte loholó nyolc fejőlánynak.

A lányok nyakában ott lihegett kilenc ugrabugra úr, csattogó palásttal, s szorosan a nyomukban egy hintón tíz tarka táncos úrnő.

Majd jött tizenegy csimpolyás, akik futás közben fújták a hangszerüket, s végül egy nagydob, együtt a sarkában vágtázó dobosával, meg tizenegy másik dobossal szorosan a nyomában.

– Na már most, mind tudjátok, mi a dolgotok! – intette őket a csíz, amikor odaértek a vén vackorfához. És bizony csak úgy hullott a vackor, ahogy mások ujján tiporva, ágakat törve, mindenki fölkapaszkodott a fára.

– Csak gyorsan, gyorsan! – szólt rájuk a csíz. – Mindnyájan készen állunk? Hát akkor mondjátok el a királykisasszonynak, mit kap ajándékba!

– Tizenkét doboló dobost! – Ta-damm!

– Tizenegy dudáló csimpolyást! – dalolták a dudások s lelkesen belekezdtek a dal előadásába.

– Tíz tarka táncos úrnőt – közölték az udvarhölgyek a legalsó ágról.

– Kilenc ugrabugra urat – énekelték az urak a fán s közben föl-le szökdécseltek. Az ágak meg: – Riccs! Reccs!

– Nyolc fejőlányt.

– Szszsz! Szszsz! – sziszegte a hét hattyú, amelyek nem tudtak úszkálni a faágon s ettől roppant dühösek lettek.

– Gá! Gá! – gágogta a tojást tojó hat liba.

– Csirr-csörr! – csörrent össze az öt aranygyűrű a szélben.

– Zengazének– zengte a négy beszélő madár.

– Le cotcodache! – kárálta a három tyúk (merthogy franciák voltak).

– Túdom, túdom – búgta a két gerle.[1]

Csönd támadt, mert mindenkiből kifogyott a szusz és fölbámultak a csízre. A madár, miután megbizonyosodott arról, hogy tényleg mindenki rá figyel, fölborzolta a tollát, széttárta szárnyát, és rekedtes hangon ezt kornyikálta:

– És egy csízt a körteeeeeee… – a nyaka megnyúlt, a feje már lilult, de ekkor nagy levegőt vett: – …fáááááááán!

Az ezt követő néma döbbenetet a király kacagása törte meg, a királyé, aki úgy nevetett, hogy majd’ leesett a lováról. Az arcán csurogtak a könnyek.

– Évek óta nem láttam ilyen nevetségeset! – jelentette ki. – És tényleg minden benne van, amit előírtam. Vedd csak, vedd csak el a lányom!

– Szerintem is csodás ajándék – értett egyet apjával a királykisasszony.

– Khm, khm – köszörülte torkát tapintatosan a csíz a legfelső ágon elfoglalt helyéről. – Az legyen a jutalmam, hogy elénekelhetem az erről komponált nótát az esküvőtökön.

– Hát persze! – egyezett bele az ifjú király. – Mindenkit elvárunk oda!

Így aztán – történetesen karácsony tizenketted napján, azaz Vízkeresztkor – hatalmas lakodalmat csaptak egy óriási sátorban, melyet ott vertek föl a hegyekben, a vén vackorfa fölé, a csíz meg eldalolta a nótáját, s tüstént ki is nevezte őt miniszterelnöknek az ifjú király.

Az apróbbacska csimpolyások közül többen is annyira degeszre ettek magukat, hogy talicskán kellett őket hazatolni, ám az ifjú király mindenkinek adott emlékérmet, s mindnyájan roppant boldogok voltak.

Fordította: Sohár Anikó

[1] Hála és köszönet Arany Lászlónak. (A fordító)

Kapcsolódó írásunk:

Sohár Anikó: A kilencvenes évek legnépszerűbb brit írója >>>