Térkép és birodalom

Závada Péter negyedik, Gondoskodás című verseskötetében ódon épületek, elmúlással dacoló műalkotások és magukra hagyott tájak elevenednek meg az olvasó előtt. Mintha egy középkori allegorikus festmény terébe lépnénk: kastélyok, erődök, istállók, templomok, megannyi kert, park, ösvény és udvar, állatok és növények sokaságával benépesített hegyvidék, erdő és vizek, távolabb egy város éppen csak felsejlő kontúrjai. Az egyetlen, ami szokatlanná teszi a jó és rossz kormányzás képi példázatait (lásd pl.: Ambrogio Lorenzetti freskói, a Limbourg fivérek hóráskönyve) megidéző verseket, az az emberi jelenlét szembetűnő hiánya. Az emberi tevékenység nyomait és az azt körülölelő tájat „hámló vakolat”, „rozsdás vaskorlát”, „kőzúzalék”, „repedések”, „hordalékkúpok”, „törésvonalak” tarkítják. Az imaginárius birodalom egykori birtokáról induló bolyongásunk hol egy „kiszáradt oázis”, hol egy „letarolt gleccservölgy” vagy „megkínzott domborzat” mellet vezet el: mindenhol a „lassú hanyatlás” kikerülhetetlen jelei emlékeztetnek a saját és a magunkétól elválaszthatatlan környezeti dimenzió törékenységére, utalva ezzel akár jelenünk kibillentett természeti egyensúlyából adódó tágabb összefüggésekre is.

A Gondoskodás versei hat ciklusba rendeződnek, amelyek közül az utolsó, A műértelmezés szőre egyetlen, önálló egységet képező hosszúverset takar. Ez utóbbi ugyanakkor nem csupán terjedelménél fogva különül el a könyv többi részétől, hanem stilárisan is. Závada ebben az esszéként vagy lírai utószóként egyaránt olvasható szövegfolyamban a nyom és a nyomhagyás filozófiáját a középpontba helyezve tárgyalja a művészi alkotás mibenlétét. Mindeközben olyan teoretikusokat és művészeket idéz – helyenként konkrét szöveghely formájában –, mint például Georges Didi-Huberman, Walter Benjamin, Auguste Rodin vagy éppen Marcel Duchamp. A meglehetősen szerteágazó, komplex írás gyakorlatilag betetőzése annak a filozófiai és esztétikai utalásokban bővelkedő, ám töredezettségével, indirektebb szövegkezelési módjával mégis líraibb hatást keltő nyelvnek, ami a könyv megelőző részein végighalad.

Bár a kötet címe első pillantásra valamiféle együttérő odafordulást, felkaroló és oltalmazó intimitást sugall, a Gondoskodás mégsem a dolgok terébe lépő, cselekvő részvét, hanem az attól való visszahúzódás, a távolságtartás hangján szól hozzánk. Közvetlensége a szenvtelen feltárulkozásban, személyessége a távolodás őszinteségében rejlik. „A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban / vagyok, de ez köszönőviszonyban sincs / a vesződséggel” – olvassuk a Karavánok című versben (Karavánok, 26.). A köznapi értelemben vett törődés helyett itt inkább a figyelem egy másfajta minőségéről van szó, amely a „formák örvénylő, szabad játékában”, „szálkás fölfénylésekben”, „konténerek és fémkerítések hétköznapjaiban” megnyilvánuló jelenségek mélyebb megértésével kecsegtet. „Fogalmak várakoznak mélyen a homok alatt, / lesüllyedve a hallgatás porózus rétegei közé” (Fogalmak várakoznak…, 45.).

Ehhez az erősen teoretikus és tárgyias költészethez azonban olvasóként olykor nehéz közel kerülni. A többségükben jól formált, izgalmas képek helyenkénti megbicsaklásai (pl.: „gáncs nélküli homály”, „nyirkos mise en abyme”, „a koedukált barlang hívása”), a néhol talán túlzóan enigmatikus asszociációk („Az oszlopokért a dagály kéretlen jóvátétel, / de a járókelők mozgó célpontjain / az autofókusz nehezen talál fogást.” [A homokpadon elszórva…, 34.]) elbizonytalanító, kizökkentő hatással vannak a befogadóra, akit az összetett fogalmi hálóban egyébként is „az otthontalanság egyre táguló körei” fognak közre. Másrészről persze láthatjuk, hogy mindez egy tudatos, kockázatvállaló építkezés eredménye: „percről percre változik lehetőségfeltétel, / szűkül értelmezési tartomány, / és az, mi benne útnak, ösvénynek bizonyul” (Sziromlás, hervadat…, 44.). A látszólagos kényelmetlenség, a szövegterek sajátos belakhatatlansága és „a tekintetet kerékbe tör[ő]” gesztusok egyaránt emlékeztetnek minket arra, hogy Závada világának lírai térképe fölé hajolva valójában „egy módszer belsejében / állunk”.

A ciklusról ciklusra mind jobban kiszélesedő horizont egyre élesebben veti fel a tekintet és hatalom összefüggéseinek kérdéseit. A kötetnyitó Gótika ciklus verseinek, többek között a kafkai kastélyt is megidéző, szűk, intrikákat rejtő tereit az ötödik, Beporzás címet viselő szakaszban a Vogézek hegyvonulatai vagy éppen Grönland tágassága váltja fel, miközben a tétek – a ciklus meghatározó rilkei allúziójának jegyében („Iszonyú minden ember.”) – már nem csupán az egyéni sorsot, de az élővilág egészét érintő, globális méreteket öltenek. „Szétfoszlik térkép és birodalom, / porlad vármegye, majorsági tölgyes, / bolgárkertészet szikkad ki, lesz az enyészeté” (Összezilálva, elvillanva…, 47.).

Mi minden férhet be „a szemek önző rezervátumába”? Hol végződik a megőrzés bensőséges bizalma és hol kezdődik az ezzel való visszaélés? „A hiszékeny tájat / kirabolja a tekintet […], / mikor zsákmányul ejti azt, ami még az erdőből, / az elvágyódásból itt maradt” (A szemek rezervátuma, 24.). Závada kötete ekképp a hatalom, az erőszak és a kontroll természetének megértésére tett költői kísérletként is olvasható. Ebben az értelemben a gondoskodás elsősorban mint etikai minőség, mint a hatalommal bírás tudatosítása válik tetten érhetővé: „ha könnyelműen utat engedek / annak, ami puszta léténél fogva mint csábítás / fölkínálkozik, egyetlen elhamarkodott döntés / magával ránthatja következmények egész / karavánját” (Karavánok, 25.).

Az okozatoknak az enyészet és az erózió vissza-visszatérő motívumaiban való megtestesülései, az elemeire hulló világ látványa, mintha következetesen a történelem angyalának Walter Benjamin által megírt, „a múltba zuhogó idő / ellenszelében” szemeit a katasztrófák romjaira függesztő, tehetetlenül sodródó alakját idézné elénk. „Képtelenség folyamatosan nézni a tájat. / Pislogok, és elvesznek belőle részletek: / városmag, töltésút, erdőszelet. / Lehunyom a szemem, és a dolgok / felügyelet nélkül maradnak, / a tudaton kívül, ahol sötétség, / szél és a hó egykedvű halmai” (A homokpadon elszórva…, 34.). Az emberen egyszerre túlnőni látszó, de tőle mégis elháríthatatlan felelősség problémája azonban nem csupán a szűkebb-tágabb környezetre – az említett allegorikus képek kontextusában a teremtett világra – irányuló figyelem iskolázásának függvénye, hanem egyszersmind az öngondoskodásé is. A veszély és az oltalom tekintetben rejtőző, kiiktathatatlan kettőssége saját védtelenségünk felismerésében éri el tetőpontját: „Amikor megreccsennek / az ágak, nem az érdekel, ki áll mögöttük, / csupán az, hogy testtel rendelkezünk, amin a nézés / sebet ejthet” (A műértelmezés szőre, 81.).

Tokai Tamás

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2021

82 oldal, 1999 Ft