Tiszatájonline | 2022. szeptember 9.

Teremtés helyett

ÁFRA JÁNOS

A halál tökéletes volt, mint mindig, támadhatatlan.

Mikor elment apám, a melled puszta volt, és üres, 
a ház sarkait beborította a méregzöld levegő, 
a kádban álló víz felszínét hideg szél rezgette meg,
és te könyörögni kezdtél a fényért, anyám,
mert tudtad, hogy a világosság jó a gyermekeknek,
ám nem sikerült elválasztanod a sötétségtől.

Nevet kerestél a jóra, de beleakadt a nyelved,
aztán lett este, és lett reggel, kiabálnod kellett, 
mert a hangzavar nem tisztult ki a fejedben.

Boltozatot emeltél magad köré a maradókból,
belőlünk, növényekből és állatokból szilárd kötelék 
nélküli támasztékot, látványos volt, ahogy omlott. 
Embereid elmaradoztak, mert már nem értették 
a te nyelved, az éhes kutyák megszöktek végleg, 
kipusztultak a beteges macskák, és elfagytak 
nyugalmadban a panasztalan futónövények. 

Télen feléltük a kert fáit, és mikor már nem volt 
mit égetni, a földönkívüliekről olvastunk nappal, 
majd figyeltük az ablakból az éjszakai égboltot
apától örökölt bizalommal. Hittük, az idegenek 
nem hagynák, hogy megfagyjunk ebben a házban,
amiért együtt dolgoztatok évtizedeken át.

Áldott volt a ti nevetek a tenni akarásban, 
ám aztán uralmatok vesztve felszakadt a rend,
és hamuként pergett elénk. Képmás a képmásra. 

Gyűjtögetéssel mégis sikerült összeparancsolni 
mindent, ami fogható. Asztalra, székre, ágyra 
halmoztad a reklámújságok alkotta védőréteget,
és te úgy láttad, hogy ez jó. Aztán kiemelted 
a szemétből a használhatónak vélt tárgyakat, 
zsákba rendezted a kegyelemből kapott ruhákat,
a többi közé, majd hordtad tovább, amit szoktál, 
a döntő elkoszolódásig, és te láttad, hogy ez jó. 

A szóróanyagokra újabb rétegek kerültek, 
az összehalászott tárgyak mellé friss darabok, 
fehér bőröd is óvtad e mosatlan szentségben, 
és láttad, hogy igen jó mindaz, amit alkottál, 
de már nem lelted benne örömed sosem.

(Megjelent a Tiszatáj 2021. novemberi számában)