A halál tökéletes volt, mint mindig, támadhatatlan.
Mikor elment apám, a melled puszta volt, és üres,
a ház sarkait beborította a méregzöld levegő,
a kádban álló víz felszínét hideg szél rezgette meg,
és te könyörögni kezdtél a fényért, anyám,
mert tudtad, hogy a világosság jó a gyermekeknek,
ám nem sikerült elválasztanod a sötétségtől.
Nevet kerestél a jóra, de beleakadt a nyelved,
aztán lett este, és lett reggel, kiabálnod kellett,
mert a hangzavar nem tisztult ki a fejedben.
Boltozatot emeltél magad köré a maradókból,
belőlünk, növényekből és állatokból szilárd kötelék
nélküli támasztékot, látványos volt, ahogy omlott.
Embereid elmaradoztak, mert már nem értették
a te nyelved, az éhes kutyák megszöktek végleg,
kipusztultak a beteges macskák, és elfagytak
nyugalmadban a panasztalan futónövények.
Télen feléltük a kert fáit, és mikor már nem volt
mit égetni, a földönkívüliekről olvastunk nappal,
majd figyeltük az ablakból az éjszakai égboltot
apától örökölt bizalommal. Hittük, az idegenek
nem hagynák, hogy megfagyjunk ebben a házban,
amiért együtt dolgoztatok évtizedeken át.
Áldott volt a ti nevetek a tenni akarásban,
ám aztán uralmatok vesztve felszakadt a rend,
és hamuként pergett elénk. Képmás a képmásra.
Gyűjtögetéssel mégis sikerült összeparancsolni
mindent, ami fogható. Asztalra, székre, ágyra
halmoztad a reklámújságok alkotta védőréteget,
és te úgy láttad, hogy ez jó. Aztán kiemelted
a szemétből a használhatónak vélt tárgyakat,
zsákba rendezted a kegyelemből kapott ruhákat,
a többi közé, majd hordtad tovább, amit szoktál,
a döntő elkoszolódásig, és te láttad, hogy ez jó.
A szóróanyagokra újabb rétegek kerültek,
az összehalászott tárgyak mellé friss darabok,
fehér bőröd is óvtad e mosatlan szentségben,
és láttad, hogy igen jó mindaz, amit alkottál,
de már nem lelted benne örömed sosem.
(Megjelent a Tiszatáj 2021. novemberi számában)