Miért hullajtsz könnyet Mikor tengernyi tengercsepp zúgva zörget Benned ezerhúrú hárfát gitárt és mennyet Nem úgy mint süvöltő rakéták aljasság hajtóművekkel Élő és holt célpontokat keresnek S minden apró kis könnycseppből óceánnyi vérző bánat lehet Sírni kell Mint tavaszi illatmámortól pillangóknak elalélni Szélviharokban széttépetve nászindulókat fújva Mindhiába A Napnak mindegy hová mikor ér el a milliárdnyi foton-pászta Őszi csendet havas lábnyomokat vagy barna hajadat eltalálva Tedd csak kis kezedet kezembe halkan Dúdolva rég elhalt elfeledett dalokat Néha oly édes tud lenni a lét mint éretlen narancs régi karácsonyokon Egykoron mintha tényleg jött volna mennyből az angyal Drága apám szívéből fakadtan ünnepi gyermekkori áhitatokon De hol van már Ő és Az? És az ikon a Madonna? Kinek barnuló kemény táblája szanaszét zúzódva hullik törmelék-porba Most már csak Ő imádkozik zengve zokogva Glóriájában halványuló remény-mosolyával A világ végső búcsúját mormolja Háború van S a zajongó hullámtarajokból sarjadzó cseppek Az esti aranyhídon bíborszínű fénytörést kapnak Valahol talán imádkoznak Könyörgésük lámpásai csupán saját lelkük mélységeibe jutnak Néhány delfin pattan ki a víz hátára Játszadoznak „Nézd a lábam már milyen barna!” – szól egy szőke szépség Kezét napellenzőként szemei elé tartva Még pár óra s ismét itt a vacsora Kinek kaviár jut kinek kenyér kinek csak hamuvá égett romos torta Talán valahol ez az utolsó vacsora Kicsiny hangyák keresik otthonaikat Koszosan rovátkált poros útvesztőik között Sürögnek forognak futnak hirtelen megtorpannak Mintha valamin megdöbbennének néha néha pillanatokra Időszünet lehet az miközben jópáran elhullanak Védtelenül kegyetlenül taposó talpak alatt Minden pillanat létharc Talán van még valahol a haza és élnek tán páran a bolyban Teljes a bizonytalanság Vajon hányadszorra rokkant meg a becses emberi értelem? Csak „most” e borzalmasan modern eldigitalizált korban Rózsaszirmok hullnak jeges záporokban Esőcseppek lennénk csupán? Sok milliárdnyi Földre huppant magány Egyenként érkezünk mégis összefolyva sodródunk tovább Egymásban feloldódva leszünk áradás és apály Létünk égi sírásörökségként zuhan ránk S mire felocsúdnánk elmúlt már…
