„tarts ki szufla”

TÓTH KINGA: ZSÚR – MÁS MONDÓKÁK 

Tóth Kinga összművész(et)i jelenléte jelenségszámba megy az irodalmi életben, hiszen a versírás mellett hang-, illetve képzőművészettel foglalkozó szerzőnő minden műfaj-közti megnyilvánulása meg­hök­ke­nést vált ki; elég, ha csak a Tóth Kína Hegyfalu elnevezésű zenei formációjára gondolunk, ami egyszerre idézi meg a hetvenes–nyolcvanas évek underground együtteseinek kísérleteit, valamint az avantgárd költészet, azon belül is a dadaizmus-futurizmus kifejezésmódját. Utóbbi szublimált formában Zsúr című kötetének szövegeiben is felfedezhető; ezzel együtt – a gyerekrajzokat imitáló saját illusztrációkon keresztül – ízelítőt kapunk a Tóth-féle grafikai világ sötét tónusú árnyalataiból is.

„anyám arca barázdás
átlátszik rajta a kerítés
a rács”

Mintha egy-egy óvodában készített (egymásra montírozott) gyerekkori rajz szövegbeli leképezése/ képekkel való elmesélése elevenedne meg a lapokon, összefércelve az öntudatlan, ösztönös alkotókedv és a felnőttkori felettes én érzéki tereit, felületeit. Az elbeszélő elsődleges esztétikai ismérve vagy poétikai pozíciója tehát abban a kettősségben érhető tetten, amely különleges idősűrítményeket hoz létre a gyermekkori érzékelésmód „itt és most”-ja, illetve a felnőtté válás megváltozott (idő-és tér)szemlélete között. Valamilyen szinten tabudöntögető, kísérleti költészetről van szó, hatásvadászattól mentesen, viszont kellően koherens koncepció híján – legalábbis így érezheti a befogadó a könyvvel való ismerkedéskor. Másféle mondókák a mű alcíme, amelyet a szinte egy szuszra elolvasható, számozott versciklus darabjai híven húznak alá, hisz látszólag közük sincsen a szokásos gyerekversekhez. Még akkor sem, hogyha a különböző motivikus áttét(el)ek vagy kifordított fordulatok emlékeztetnek egy mesebelien álmos, mondókákkal tarkított világra, amelyet valamiképpen mindannyian megéltünk. Az igencsak fajsúlyos versikékben formálódó kiskori élményanyagban ugyanakkor saját emlékeinkre is ráismerhetünk (bunkerezés, zsúr, színes kifestők, krokodilos órás fogmosás stb.), miközben egy alaktalan félelemérzettel, egy szorongásokkal teli léthelyzettel is szembesülnünk kell. A fülszöveget jegyző Bartók Imre a következőket írja: „Altatók az éjszaka mélyéről… Versek gyerekeknek, akik már kinőtték a testüket, és felnőtteknek, akiket csak a drót tart össze.” Tóth Kinga kisajátított valóságdarabjai egyfajta búvócellaként szolgálnak a bemerészkedő vendégeknek, ezzel párhuzamosan azonban a külvilág veszélyeit sem rekesztik a rejteken kívülre.

„egyszer jött egy kismadár
a párkányomra megint
mondtam neki jöjjön be
ne ácsorogjon
de elrepült hamar
mert tudta a többiektől”

Nehézkedő lebegésű versek ezek, melyeknek légüres terében az emléktöredékek újrahasznosított űrszemétként kavarognak. Olyan kozmikussá növesztett kisebbségi-komplexus tükröződik bennük, ami egyrészt a gyerekkori kiszolgáltatottság, másrészt a felnőttkori kiszolgálás táguló-szükülő koncentrikus köreit járja végig. „a táborozáskor / a csicskacsoport­ba kerül / első naptól tanulja / a megalázkodást a / tanerő segíti ebben / szabályt mutat az lesz / a csicskakapaszkodó” (34.) Persze nem a megalázott és megszomorított kisgyermek panaszai visszhangoznak a mondókákban, melyeket inkább egyfajta verbális ugrálóvárak­ként képzelhetünk el. Az olvasó is az asszociatív bakugrások mentén társíthatja képzeteit a versek/rajzok által keltett benyomásokhoz. Öngerjesztő traumafeldolgozásként is értelmezhetjük Tóth Kinga félálomszerű verselését: „a párna és a lepedő /érintkezéséből keletkezik / vékony porréteg és / lakáspenész hívja elő / nyirkos helyeken a kihullott / fogakból fon láncot védelmül / a folyamatos szél ellen a foglánc / tartja meg a súlyát kontinentális / éghajlaton a külsőfül / élővilágából nyer tápot / zúgást hagy maga után” (42.) Az állandó nyomás alatt tartott tudatalatti szavai pedig – nyilván a szerző szándéka szerint – nem burkolóznak tetszetős, rigmusos formába, ahogy azt például a „Weöres-gyermekverseknél” tapasztalhatjuk, hanem megmaradnak a fogalmi és az artikulálatlan közlés határán mozgó, játékos kommunikáció szintjén. Olykor felvillannak klasszikus(abb)an ritmizált szekvenciák (például „Közeleg a fehér macska / attól tartok el is kapja / két oldalról két pofon…”), általánosságban azonban Tóth Kinga mondókái nem illenek „se ide se oda”, másféleségük éppen abban a költői köztességben áll, ami lehet előnye is a kötetnek, de akár hátránya is válhat, ha mondjuk a gyerekirodalomhoz kötődő előfeltevésekkel, elvárásokkal vesszük a kezünkbe. Természetesen így érhetnek minket igazi meglepetések…

„…az
üzenőfüzeten ma is boszorkány
semmi bagoly”

Valóban kissé boszorkányos attitűd uralja a Zsúr fekete meséit, amelyek nem mellőzik az akasztófahumort sem, sőt, talán a gyermekmondókák frázisainak sötét tónusú kifricskázásában van a legfőbb erejük. Abban az egyszerre ártatlan és jó értelemben vett megátalkodott hajlamban, amely egyébként minden kisgyerekben benne van, aki a világ felfedezése közben rájön annak visszásságaira, ezzel együtt pedig önnön ellentmondásaira is. Ebből a szempontból a versek a szerzői szembesítés jelölői is lehetnek, melyeknek görbe tükrében a lírai én egykori önmagával találkozik. Az ebből fakadó feszültség, illetve a korántsem könnyen körülírható beszédmód oldása-kötése teszi Tóth Kinga költészetét figyelemfelkeltővé. „cérna / volna selyem volna kifordult / a malomágon felköpte a lajta / vizsgálja azonosságát és / a körülményeit akit feldobott / aki úszik a hínárban a folyó / közepénél ott emelték ki a partra / cérna volna selyem volna / mégis kifordult ” (46.) A kötet zárlatára viszont mintha elfogyna a kitartott szufla. Az olvasó is könnyedén belefáradhat az esetlegesen elvesztett fonalak keresgélésébe. De talán meg se voltak. Talán csak képzeltük, hogy összefércelhető a szétszakadt világ. Lehet, hogy már tényleg csak drótok tartják össze. Bírjuk-e cérnával?

Papp Máté

Megjelent a Tiszatáj 2014/6. számában