„tarkód tövét csókkal érni”

BÁTHORI CSABA:
SE FELEDÉS, SE ÁLOM

Báthori Csaba 2019 december végén jelentkezett újabb verseskötettel. Két évvel a vaskos Melankólia c. szonettkötet után most egy filigrán könyvecskével, amelyben szintén a szonett műfaj dominál. Az összesen hatvan versből csupán 4-5 más műfajú. Költői habitusához illő műfaj, kötött, fegyelmezett, klasszikus, egyszerre nehéz és tágas. A verskép közel egyforma, a tartalmak változatosak.

A Se feledés, se álom c. kötet szerelmes verseket tartalmaz, melyek egyszerre ontologikusak és erotikusak. Talán ez a költő egyik legszembetűnőbb sajátossága, amely verseit nem csak élvezhetővé, hanem egy létező vagy létezendő világrend lírai elemeivé teszi. Néhány idézet:

Nincs kihunyása a változatoknak,
ha a választott kimeríthetetlen
és minden égtáj felragyog az egyben.

Te minden vagy, elért elérhetetlen.
Ajándék, hogy elég vagyok magamnak
s te nekem elég minden értelemben.
(Minden égtáj)

A „kimeríthetetlen”, az „egy”, vagy az „elért elérhetetlen” – olyan támpontszavak, melyek a lét és nem-lét vagy a lényeg problematikája felé vezető ösvényre terelik a gondolatot. Miközben a „te nekem elég minden értelemben” a közvetlen megszólítás nagyon személyes odafordulásával zárójelbe teszi a létkérdéseket és teret nyit az erotikus találkozásnak.

A te sebed olyan, örökre támad,
minthogy a dolgok fantomszövetében
észrevétlen tenyészik a halálnak
titka s embert alig látsz e vidéken.
(Ötezer év peremén)

A „seb” metafora többször is előbukkan a versekben, s mint ebben az idézett versben, mindenütt az ember egész létét jellemző sérülést, felsértettséget jelent. Itt és és másutt is azonban nem csak ontológiai értelemben, mint létezésjelleg szerepel, hanem mint a kedves lényét legmélyebben ismerő szerelmesnek a másikról való érdemi tudása és elfogadása.

A köteten végighúzódó igazi folyamatosság a lét és együttlét sarokpontjai által kijelölt térben a keresetlen közelség meglepően közvetlen érzéki világa. Szinte bármely szonettet kérdezzük, ezt a közvetlenséget válaszolja mind. Egy-két példával szemléltetve: „éjszakám csak felerészem” (Álmaimnál messzebb) – a másik fele mellette alszik; „Két újjam párnájával kell keresni / egy hajszálat a nyakszirten, vagy délen / tolla alá fújni, hol a szemérem // szorongva nyílik és lüktet a katlan” (Káprázat); „Együtt vetkőzni, nincs nagyobb varázslat.” (Örökre számít)

De micsoda kéj egy hajszálhoz érni,
sötét tarkód tövét csókkal érni.
(Honvágy a szenvedélyhez)

Ez a közvetlenség zavarba ejtő. Miközben az érzékenyítési kampányok és az érzéketlenségi perek kaszabolják a természetesség és magától értetődöttség organikus rendszereit, Báthori szerelmes verseiben a megkérdőjelezhetetlen összetartozás az alap, amelyen az élet nagy kérdéseinek épületei emelkednek, amelyek egyedül a kedvessel együtt lakva otthonosak.

Ott élsz, hol tilos, szabad egyberoppan.
Ahol vándorolsz, nekem otthonom van –
Hogy megszülettem, segíts bánatomban.
(Málnaszedés)

Élni, az a leghosszabb pillanat.
S életnél is hosszabb a szerelem.
Hozzád és veled, érted és nekem.
(A leghosszabb pillanat – Zsófinak)

A kötet versei nem akarnak könnyűek lenni, nem egyszeri olvasásra szántak. Minthogy a téma sem könnyű, kevésbé nyári fröccs, inkább téli óbor. A hatvanat elhagyó költők nem ritkán élik újra a szerelem mélyeit és magasait. (Karinthy, Weöres, Faludy) Báthori nem emlékeit írja, dacolandó a feledéssel, s nem álmodozni szándékozik, feledve a jelen hiányait. Ellenkezőleg, a megérkezettség és megtaláltság biztonságából szólal meg. Címzettje nem az olvasó, s nem is önmaga, hanem a neki mindent jelentő és mindent átélni és láttatni engedő kedves.

Máté-Tóth András

Cédrus Művészeti Alapítvány

Budapest, 2019

67 oldal. 1990 Ft