Az udvari szerelem paródiája François Villonnál

A Rózsaregény 

Egy költői életmű vizsgálatánál nem elhanyagolható szempont a költőnek a hagyományokhoz való viszonyulása. Villon esetében az udvari és lovagi líra jelenti ezt a hagyományt. A Villon által jól ismert írók, Guillaume de Machaut, Eustache Deschamps, Alain Chartier és Charles d’Orléans valamennyien a Rózsaregény hatása alatt írták műveiket. Villon szinte betéve tudta a Rózsaregényt, amia középkori francia irodalom legnagyobb hatású verses regénye és két szerző műve. A 21780, nyolcszótagos sorból Guillaume de Lorris írta az első 4058-at 1230 és 1235 között. Korai halála miatt nem tudta befejezni művét. A folytatás, 17722 sor Jean de Meun munkája, és 1275 és 1280 között készült el. (Magyarul csak 2008-ban jelent meg az Eötvös József Könyvkiadónál, Rajnavölgyi Géza kitűnő fordításában.) 

Szerelem az udvari költészetben és Villonnál

A lovagi és udvari költészet számos témája között megkülönböztetett helyet kap a szerelem. Az amour courtois (udvari szerelem), a szeretett hölgy iránti feltétlen és odaadó szerelem a lovag részéről. Ennek egyik legismertebb példája az Artúr-legenda első történeteinek egyike, Chrérien de Troyes 12. századi ófrancia költeménye, Lancelot ou le Chevalier de la charette (magyarul: Lancelot A Kordé Lovagja, Prae Kiadó, 1999, fordította Vaskó Péter), amelyben Artúr király kastélyából a gonosz Méléagant elrabolja Guinevra királynőt. Lancelot felül egy kordéra, hogy megmentse a szeretett hölgyet.

Villon parodizálja az udvari szerelmet verseiben, és a szerelmet a fenségesből a vulgárisba taszítja. Egyik legfontosabb mintája Alain Chartier La Belle dame sans mercy (A kegyetlen szép hölgy) című, 1424-ben keletkezett költeménye.

A vers megírásának idején Franciaország a megsemmisülés szélén állt. VII. Károly csak az ország kis része felett bírt hatalommal. Lerombolt városok, felgyújtott templomok, a százéves háború szomorú következményei. Chartier, a király titkára mindeközben szerelme halálát énekli meg, és magát „minden szerető között a legszenvedőbbnek” nevezi. A költemény sikere annak köszönhető, hogy a középkor végén az arisztokrácia köreiben az udvari szerelem ideálja tovább él. Chartier hű marad a 12. századi udvari szellemhez: a büszke és despotikus szép hölgy egyetlen tekintete rabszolgává teszi a mártírszeretőt. Ám a XV. században, a Franciaországot sújtó nyomorúságok közepette ez a finomkodás egyre inkább mesterkéltnek tűnik. Míg egyesek továbbra is a lovagi és udvari szerelem álomvilágába menekülnek, a „realista”, „cinikus” Villon, aki semmit és senkit nem respektál, kigúnyolja a túlhaladott udvari szerelmet. 

Villon is felveszi az udvari költészetből ismert mártírszerető szerepét. A Kis testamentum elején, amikor arról beszél, aki miatt annyit szenvedett és aki miatt el kell hagynia Párizst, ezt olvassuk:

Nincs más hátra: el kell menjek.
Ép tagokkal így pusztulok;
És szerelmi mártír leszek;
S szent szeretők közé jutok^*

A Nagy Testamentumot pedig ezzel zárja:

Itt véget ér testamentumom:
Szegény Villon könyvét lezárja,
Ha megcsendül lélekharangom,
Öltözzetek bíbor ruhába,
Mert mártirom Villon halála:
Szerelmek vértanúja pusztul,

Ily módon a mártírszerető képe fogja közre a villoni életművet. Ám Villon „mártír szerelme” távol áll az udvari lírában szereplő szerelmes férfiakétól, akik attól szenvednek, hogy imádott hölgyük elutasítja rajongásukat. Villon szerelmei nem visszautasítók, hanem csalfák. A Nagy Testamentumban írja Catherine Vausselles-ről, aki a szegény költő helyett a gazdag Ythier Marchant-t választotta: „Bizony: orromnál fogva vitt.”A Villon éneke szeretőjéhez című versben pedig ezt olvassuk:

Fondorlatos lány, néked hinni kár!
Rám mosolyogsz, de mosolyod mit ér?
A te szerelmed vas-bilincsbe zár.
Neved hallatán halál szele ér.
Csalárdságodtól megdermed az ér.

Az udvari szerelem paródiájának legékesebb példája a Villonról meg a vastag Margotról szóló ballada. Az első sorok az udvari költészet szabályai szerint a hölgy kegyeiért „kardot, pajzsot” viselő lovagot mutatja be:

Ha szeretem a szép lányt szolgamód,
nem kell azért bugrisnak vélnetek.
Javai fínom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.

Ám a második versszaktól már az udvari líra paródiáját olvassuk. Nyoma sincs a fennkölt, távolságtartó udvari hölgynek, helyét a prostituált foglalja el, a nő kegyeiért harcoló szerelmes helyett pedig a kitartott, a nő pénzét követelő szerető „jól képen kapja” a pénz nélkül érkező szajhát:

De megvannak a vijjogó bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg.
Szivem halálra gyűlöli. Fogod
mindjárt kabátod, szoknyád, réklidet,
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd!
S kezét csipőre téve bőg nekem
az Antikrisztus, hogy, Jézusra, nem,
ő nem teszi! Hát jól képen kapom, –
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Az udvari szerelem szabálya, hogy a szerelem megoszthatatlan. Nos, Vastag Margot nagyon is megosztja szerelmét és számos férfit részesít kegyeiben. A lovag és imádott hölgye közötti távolságtartás helyett a prostituált és kitartottja részegen szeretkeznek:

Majd megbékélünk; szellent rám nagyot
− dagadtabb, mint a dongó − fölnevet,
combom csapkodja, Gogo-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda, alszunk, lévén részegek.
S kelünk. Korog a hasa. Kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

(A verset József Attila fordította)

Az udvari lírában a nő kecses, fehérbőrű, ellenállhatatlan szépségű, udvarias. Villonnál ez a szépség az elmúlás, az öregedés, a halál gondolatával párosul. A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már vénségre jutottcímű versbenVillon is felidézi az udvari költészetben annyiszor megénekelt szépasszonyt, de nyoma sincs lovagi epekedésnek, tartózkodó visszautasításnak, harcnak a hölgy szerelméért. A szépség a múlté, a jelen a „vénség vad, keserü átka”. A szerelmes hős helyett egy „mesélő” külső szemlélőként közvetíti a hajdani örömlány siránkozását szépségének elvesztésén: „Mi voltam és hová jutottam!” Aki valaha annyi férfinak adott kosarat, majd beleszeretett egy fiúba, aki csak a pénzéért szerette, ma már csak elmúlt szépségén kesereg:

Ki emlékszik a kicsi mellre,
a hosszu kézre, karcsu vállra?
Hová lett derekam, teremtve
hullámzó, szerelmes csatára,
a lábam kettős ívü szára,
a két hatalmas izmu comb,
s a szerelem rejtett virága,
a hímes kert, a puha domb?

(Vas István fordítása)

Elődeihez hasonlatosan Villon is visszanyúl az udvari költészethez, de annak paródiáját adja, amihez nagyban hozzájárult az a tény, hogy fiatal korában szerelmi csalódások érik. 

* Ahol nem jelzem a fordító személyét, a Kis Testamentumot Süpek Ottó, a Nagy Testamentumot Mészöly Dezső fordításában idézem.