Tamás Zsuzsa: Plusz egy koronás fő

Tamás Zsuzsa (1978) magyar költő, író, legfrissebb kötete 2020-ban jelent meg Tövismozaik címmel.

(POE-PARAFRÁZIS)

A koronavírus soká pusztította az országot. Soha vírus nem volt még ily alattomos. Láz, köhögés és vér volt inkarnációja, és légszomj, iszonyú. Mellkasi fájdalom, nehéz légzés és citokin vihar – a vég. Ilyenkor a fertőzés olyan mértékben aktiválta az immunsejteket és a szöveti gyulladásos folyamatokat, hogy az már önmagában is életveszélyes állapotot idézett elő. A beteg ekkor kikerült a remény hatósugarából, csak embertársai irgalmára számíthatott. Szenvedése még hosszúra nyúlhatott.

Proscsák egy igazi idióta volt, nem ismerte a félelmet. Amikor országában veszélyhelyzetet rendeltek el, összehívott barátai társaságából több tucat egészséges és könnyűvérű mulatótársat, és visszavonult velük egy hajdani apátságból átalakított villájának biztonságos magányába. Az épület nagy volt és nagyszerű: Proscsák különc, s mégsem teljesen kificamodott ízlésének szüleménye. Erős és magas fal övezte. A falban vaskapuk, a kapuk mögött portásfülkék, a fülkékben biztonsági őrök.

Amint összegyűlt a díszes társaság, megállapodtak: mostantól se ki, se be. Proscsáknak több hétre elegendő készletei vannak, ami hiányzik, azt házhoz rendelik. A külvilággal az őrök érintkeznek, amúgy a külvilág viseljen gondot magára, ahogy tud. Proscsák gondoskodott a szórakozás minden lehetőségéről: volt fedett medence, DJ-k és jó minőségű bor, sör is rekeszszám.

Amikor odakintről mind aggasztóbb hírek érkeztek, Proscsák minden addiginál pompásabb partit rendezett, álarcosbált rózsás orcájú barátai számára.

A hajdani apátságban hét terem volt, de az új és új átalakításoknak köszönhetően a termek szabálytalanul sorakoztak. Minden teremnek magas és keskeny gótikus ablak adott sajátos színezetet: szó szerint, hiszen változatosan festett ablakok voltak ezek, és minden teremben más szín dominált. Az elsőben a kék szín uralkodott, a másodikban a bíbor, a harmadik mindenestül zöld volt, a negyedik narancsszín, az ötödikben fehér minden kárpit, a hatodikban lila. A hetedikben fekete bársonykárpit csüggött le a mennyezetről, súlyos redőkben hullva a hasonló anyagú és színű szőnyegre. Az üvegtáblákat itt skarlát festette.

Proscsák a hangulat fokozására mindenhova láng hatású izzókat szereltetett. Nem spórolt a hol gömb-, hol fáklyaalakú ledes izzókal, és bámulatos fényeffektusok jöttek így létre, főként a fekete szobában, ahol a vérszínű üvegtáblán átvilágító fény és a mozgó lángnyelvek illúziója félelmetes kifejezést festettek a belépők arcára. Sokan kerülték is ezt a szobát.

Éppen ebben a szobában állt egy óriási ingaóra. Ha egész órát jelzett, különös hang tört elő „a gépezet érctüdejéből” – Proscsák előszeretettel fogalmazott így –, s míg zengett, noha hangja tiszta volt, a legelvetemültebb tobzódók is elnémultak, ledermedtek, s tán maguknak sem merték bevallani, hogy gondolataik vastüdők és a fulladásos halál felé kanyarodnak. Aztán csend lett, háromezer-hatszáz másodperc nyugalom, majd újabb zavar a féktelen tivornyázásban.

Mindezek dacára a parti remek volt. S bár a hetedik szobába inkább nem merészkedett be senki, a másik hatban féktelen hullámokban zajlott az élet, örvénylett a tobzódás.

Tizenkettőt ütött az óra: talán így történt, hogy e hosszabb idő alatt több kósza gondolat lopódzott az arra hajlamosabbak gondolatai közé. S talán így történt az is, hogy éppen ekkor, még mielőtt az utolsó ütés elzengett volna, többen véltek észrevenni egy eddig észrevétlen alakot. Kétségtelenül visszatetszést váltott ki, borzongást és undort. Az egész társaság érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az illendőség határain (mert hirtelen az „illendőség” is belopódzott gondolataik közé, feledve féktelen tivornyáik megannyi momentumát). Igen, érezték egy emberként, vannak dolgok, amikkel nem illik tréfálni.

Az álarc, mely az arcot takarta, tökéletesen mímelt egy megdermedt hulla arckifejezését. De ezt talán még elnézték volna, ha ugyan nem találták volna egyenesen szórakoztatónak. Ám a jelmez nem merült ki egy, a horrorfilmekből ismerős fekete kámzsában és a hozzá illő kaszában: a jelmezes merészsége odáig ment, hogy szájából a kórházas sorozatokból jól ismert tubus lógott ki, amely az intubálás elengedhetetlen és jól felismerhető eszköze, s amely, ha nem jelmezről volna szó, a garaton és a gégén keresztül egészen a légcsőig vezetne. A jelmez ekképpen maga volt a megtestesült koronavírus, s hogy a jelmezes emellé zöld, kórházi hálóinget viselt, amelyet vér pettyezett, mintegy felköhögött vér, már csak kiegészítette az amúgy is tökéletes hatást.

A hatást, amely alól Proscsák sem vonhatta ki magát, s amelyet a jelmezes még külön fokozott lassú, ünnepélyes mozgásával, ahogy szinte siklott az útjából amúgy is kitérő, összeölelkező párok között. Proscsákon az első pillanatban rémület és undor futott át, aztán, ezt jól látták, akik közelebbről ismerték őt, éktelen haragra gerjedt.

– Hogy az istenbe jutott be ide ez az idióta? – kérdezte rekedt hangon, és állkapcsának izmai veszettül ugráltak, mint aki a ki nem mondott szavakat rágja, míg mobiltelefonját kereste. – Kibaszott… – morogta, míg keze önkéntelenül is a zsebét kereste. Aztán hirtelen rájött, hogy telefonját a hálószobájában hagyta, amikor átöltözött, így tehát hiába próbálja a portásfülkében bóbiskoló biztonsági őrt riasztani.

– Fogjátok meg, és nyomjátok le a pipát a torkán, hadd tudja meg, milyen a jó humor! – Szavaira tétova mozgolódás támadt. – Vagy nem is… vegyétek le az álarcát, hadd tudjam meg, kit kell páros lábbal kirúgnom nemcsak a házamból, de az egész Balaton-felvidékről! – Proscsák hangja zengőn és tisztán szállt, mert erős és határozott jellemű férfi volt. A kék szobában állt.

Valami névtelen borzadály következtében senki sem nyújtotta ki a kezét, hogy megragadja a vakmerőt, aki ünnepélyes és lassú mozgásával akadálytalanul jutott el Proscsákig, majd onnan, a kék teremből a bíbor terembe, a bíborból a zöldbe, a zöldből a narancssárgába, ezen keresztül a fehérbe, s innen a lilába. Proscsák, őrülten a dühtől és pillanatnyi gyávasága szégyenétől, vadul átrohant a hat szobán. Senki sem követte.

A jelmezest a fekete teremben érte utol, aki a bársonyfüggöny előtt állva hirtelen megfordult, és szembenézett üldözőjével. Proscsák felkiáltott, majd holtan rogyott le a fekete szőnyegre.

A tivornyázók erre vad elszántsággal vetették magukat a jelmezes alakra, aki mozdulatlanul állt az óriás ingaóra mellett, és elhűltek a borzalomtól, amikor rájöttek, hogy álarca alatt nem rejlik semmiféle tapintható forma.

És akkor felismerték. A lánghatású ledek kialudtak, az óra nem ütött többé. És légszomj jött, iszonyú.

Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca c. novellája alapján. Ford.: Babits Mihály. In: Az elveszett lélegzet, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976. 190–197.

(Kép forrása: Facebook)

RESET Mi történik, ha megszokott társadalmi életünkben kell alkalmazni a jól ismert IT Help Desk-módszert? Ami egy éve még merész science fiction lett volna, mára a mindennapjaink részévé vált. Lezárunk, várunk, újraindítunk. A PesText Fesztivál is nyomott egy resetet, a COVID által átformált viszonyok között a szórt, globális fókusz helyett a koncentráltabb lokális, regionális irodalmi figyelem kapott hangsúlyt. A PesText hívószava idén a RESET volt, ezért a meghívott írók ebben a témában küldtek írásokat a fesztivál fanzinjába. A Reset ‘zine erős, bátor szövegei, illusztrációi a környékről érkeztek: magyar, szlovák, cseh, lengyel, német, osztrák, szerb, horvát, orosz szerzők mellett kalandvágyó norvég, portugál, török alkotók mutatják meg nekünk, milyen emberi, társadalmi, művészeti vetületei vannak az újraindításnak. Ezekből a javarészt felkérésre írt szövegekből közöl válogatást a következő hetekben a Tiszatájonline.