De legalább szép vagy, ha sírsz, mondtad utoljára, és a nappali közepén hagytál. Félkézzel a kanapé karfájába kapaszkodtam, a meztelen hátam mögül hallottam a slicced recsegését, a távolodó lépteid dobogását. Hónapok óta ez az egy mondatod kering bennem, mint a sűrű vér, bénítja a testem, szorítja a szívem. Most, hogy kihánytam a lelkem egy rozsdás szemetesbe a tér közepén, ugyanolyan erősen lüktet a halántékom, mint mikor négykézláb a combjaim közt feszülő tangámmal elmásztam a vécéig felitatni a hüvelyemből kiszivárgott vért.
Muszáj kiütnöm magam. Szédülök, összekoccannak a táskámban az éjszakára betárazott kisvodkák. Mintha józanodnék. Leülök egy padra, az üres üveget széttöröm, újabbat bontok. A szám sarkából csurog a vodka, csöpög a szoknyámra, folyik az orromba, meleg és csípős, a tiszta szaga elnyomja a hányásom bűzét, melyet a szemetes felől a hajammal együtt az arcomba fúj a szél. Nincs min gondolkodnom, ennek nem lehet szimbolikája. Muszáj szabadulnom tőled.
Ropognak a szilánkok a talpam alatt, legyen már valami. A topom szélével játszom, a hasam simogatom, a mellem markolom, a bimbóm csavargatom, az ajkam tapogatom, az ujjam szopogatom, a nyálam a szoknyámba törlöm, a rojtját piszkálom, de nem néz rám senki, a cigány, a csöves, a melós, a részeg, a gyrosos, a futár, a nyugger, a kis unokája, a narkós, a strici, a kurvája, senki. Nem látják az arcomra tapadt borban megragadó könnyeket, hogy legalább szép vagyok, az undorod vagyok, hogy kiirtandó vagyok.
Hogy miért vagyok itt? Hogy úgy érti, miért gondoltam, hogy szakemberhez fordulok? Hogy szóval én is ezt tanulom az egyetemen? Hogy mit remélek a közös munkától? Hogy milyen érzésekkel érkeztem? Hogy tudom-e, hogy ez normális? Hogy először is nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy itt vagyok, ugye tudom? Hogy a heti egy alkalom szerinte elég lesz, aztán meglátjuk, hogy haladunk, mit szólok hozzá? Hogy örül, akkor folytassuk, ha egy szóval kéne jellemeznem magam, melyik lenne az? Hogy miért épp ezt a szót választottam? Hogy mit érzek, ha magamra gondolok? Hogy miért nem akarok magamra gondolni? Hogy akkor kiért vagyok itt? Hogy volt-e vagy van-e kapcsolatom? Hogy elégedett vagyok-e a testemmel? Hogy mi jut eszembe, ha lehunyom a szemem, és elképzelem magam előtt a testem? Hogy gondolkodtam-e már azon, ez minek lehet a szimbolikája? Hogy biztosan befejezzük mára? Hogy rendben, megérti, akkor jövő héten vár ugyanebben az időpontban, jó?
Jó. Bebasztam.
Töröm az ürest, nyitom a telit.
Kész. Ennyi volt.
Irtsatok ki. Bárki megteszi, bárki, aki megteszi. Bárki, akit nem izgat se a nevem, se a korom, se a hobbim, se a tanulmányaim, se a terveim, se a macskám, se a barátaim, se a családom, se a gyerekkorom, se traumáim, se a hibáim, se a tévedéseim, se az elbaszott életem, egyedül a testem. Egyedül ez a kurva test itt, amit kicipeltem közétek, csak szabadítsatok tőle. Bárki, csak tegyen végre valamit. A toppom lerángatom, a hasam karmolom, a mellem csapkodom, a bimbóm tépem, az ajkam harapom, az ujjam rágom, a köldökömön a nyálam szétkenem, a szoknyám letolom, de nem látok senkit, se a cigányt, se a csövest, se a melóst, se a részeget, se a gyrosost, se a futárt, se a nyuggert, se a kis unokáját, se a narkóst, se a stricit, se a kurváját. Nem látok a bortól összetapadt szemhéjaim alatt megrekedő könnyektől, ocsmány vagyok, az undorom vagyok, de ellened vagyok.
Legalább az én döntésem, suttogom utoljára a tér közepén, és elhallgatok. Hónapokig az a mondatod keringett bennem, mint a sűrű vér, csak feszítette az ereim, bénította a testem, szúrta az agyam, szorította a szívem. Vége, szédelgek, felállok, visszacsoszogok tangában a szemetesig, gyengébbnek érzem magam, ahogy a hányásomtól bűzlő mocsok közé folyatom a csuklómból szivárgó vért, mint valaha. Félkézzel a köztéri szemetes rozsdás peremére támaszkodom, a meztelen hátam mögött szirénák recsegése, trappoló léptek közeledése, hallom.
