Születésem egy hatalmas zuhanás
WERNER HERZOG: DERENG A VILÁG
SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Werner Herzog első regénye hiánytalanul felsorakoztatja az összes rendezői védjegyet és bár a végeredmény igényel némi csiszolást, kijelenthető, írói pálfordulása cseppet sem hiábavaló.
Lényegében kétféle antihős népesíti be az egykori német újfilmes pályaképét: egyfelől az Aguirre, Isten haragjából rémlő, gigantikus terveket szövögető, de pusztán délibábokat űző, főként Klaus Kinski által játszott megszállottak (vö: a hegyekbe operát költöztető Fitzcarraldo) csoportjáról, valamint kisszerűségekbe ragadó, vaksors által hajigált, azaz Bruno S.-típusú (Kaspar Hauser, Stroszek) páriákról szólhatunk. A Dereng a világ főkaraktere, a II. világháború befejezése és Japán kapitulációja után még 29 évig a filippínó Luban-szigeten magánharcot vívó Hiroo Onoda hadnagy (1922-2014) e két halmaz közös metszetének, igazi szintézisnek tűnik – nagy célokra választják ki, de a lélekölő semmivel kénytelen beérni.
Noha az urbánus legendaként fennmaradó Onoda viszontagságairól több monográfia (Bernard Cendron és Gerard Chenu 1974-es munkája, illetve az érintett által papírra vetett, ugyanekkor publikált No Surrender) és egy film (a tavalyi, csaknem 3 órás 10.000 Nights in the Jungle Arthur Hararitól) született, valószínűleg Herzog könyve jár legközelebb ahhoz, hogy a nyugati olvasók is mélyebb betekintést nyerjenek a sorsába.
Lírai-realista tradíciókat követ, ugyanakkor naplóbejegyzésszerű, fejezetekre osztott írás benyomását is kelti a Dereng a világ
– eredeti, a Michael Hofmann fordítása nyomán visszakövethető címén: Az alkonyvilág –, szubjektív észleletek vegyülnek benne objektíven rögzített tényekkel: Herzog műve e két befogadási tartomány között járt kötéltánc, egyúttal a dezorientált antihős mentális szférájának egyszerre kaotikus és gazdag tónusokkal megfestett rajza.
Fel is tűnik, hogy a hipnotikus lázálmairól ismert Herzogot főként az individuális tapasztalatok érdeklik, mindjárt a regény első oldalai lyukat égetnek az agyba: a lírai én E/1-perspektívát vesz fel, vele együtt ülünk csónakba és siklunk a folyón, hatolunk be a dzsungel áttekinthetetlen élővilágába, Herzog a katonára bukkanó diákturista, Norio Suzuki bőrébe helyezkedik. Lírai én és megfigyelt karakter szerepe összemosódik, tényleg homályos alkony borul szűk mikroközegünkre. Üvöltenek a kabócák, Ononda rejtőszínű, levelekkel és ágakkal borított hóbortosként, egyenesen az erdő szellemeként jelenik meg a turista, a szerző, illetve a könyvet lapozók szeme előtt – a Dereng a világ növényzetet megszemélyesítő igékkel, plasztikus metaforákkal kalauzol a természet sűrűjébe. Deklarálja, panteizmusról nincs feltétlenül szó, a nyugtatónak ható flóra és fauna inkább részvétlenül ábrázolt, organikus, önálló életet élő entitásként végzi a dolgát, hol elveszejtve, hol befogadva, de mindenképpen ítélkezéstől mentesen várva az oda tévedőket.
Herzog ilyenkor érzi magát elemében. Belső tájat vetít ki, Onodán kívül még társai, Shimada és Kozuka illékony tapasztalatai is rémlenek. Érezzük, visszatért az Aguirre és a Fitzcarraldo rendezője, aki hagymázas víziókat ültetett a korábban nyílvesszőkkel, majmokkal benépesített dél-amerikai dzsungelbe, a Dereng a világ fülöp-szigeteki lélekvesztője ugyancsak az identitás felszámolódásának hipnotikusan skiccelt helyszíne.
Valóság és ingatag lábakon álló képzelet ellentmondására világít rá Herzog, ezen kívül újabb kérdéseket is feltesz, jelesül a fanatizmus által torzított önképről elmélkedik.
Kijelenti, hogy Onoda fals kötelességtudata valójában a konzervatív Japán háborús politikájának rémképe, vagyis a főkarakter Bruno S. „kis katonájaként”, abszolút passzívan nyögött parancsok szerint kénytelen eljárni – legnagyobb problémája, hogy észlelését torzítja a felette tornyosuló katonai tekintet, így Onoda cseppet sem önszántából, hanem rá erőltetett elvárások hatására ragaszkodik téveszméjéhez. Ugyanennek válik rabjává három társa is, így leírhatjuk, a Dereng a világ a célszerűségnek vélt céltalanság regéje, az egyénre tukmált feladatok már-már gyilkos erejű leírása, a hamis narratívák oktalan diadala a valós-megélt történetek helyett – többször bevillanhat, hogy ezzel Herzog mintha napjaink fake news-áradatát és igazság utáni korát bírálná.
Idő, valamint memóriaábrázolás terén szintén nem vall kudarcot a szerző. Levelekről hulló csapadék, hirtelen dörrenő villám jelzik a hónapok, évek pergését, idővel maga Onoda is részvétlenül hagyja egybemosódni a leírhatatlan jelenségeket, csak saját talmi feladatára koncentrál, pontosan úgy, ahogy a természet is sorsára hagyja – a múló pillanatok halk rombolása tárul fel a Dereng a világban. Egyszer vízibivalyok húsát vágják csíkokra, majd sütik meg a katonák, korábban hadicélokból lényeges repülőteret és kikötőhidat repítenének a levegőbe, hol patakvíztől betegszenek meg, majd vizet forralnak, miközben Onoda mániásan tisztogatja családjától örökölt kardját: Herzog a semmivé foszló cél, így az emberi tengődés tökéletes banalitását ragadja meg e mindennapi tevékenységek egyszerre mélyreszántó részletezésével. A Dereng a világ lendülete viszont idővel csappan, poétikus nyelvezetére legalább annyi száraz történelmi adat vagy unalomba fulladó rutinleírás jut, egy idő után csak a költői nyelvezetét pallérozó Herzog újabb oldalait várjuk, sosem a pőre tényeket közlő analitikus szerzőt.
Onoda atomtámadásról, rakétákról, a holdraszállásról értesül, a japán röplapokat torz valóságképként, amerikai hadicselként értelmezi, koreai háborús repülőgépet tekint az imperialista USA gépezetének, a vietnami háború repülőgép-hordozójáról hiszi, nagyon is II. világháborús vívmányok egy igenis tartó világégésben.
Herzog az erre vonatkozó rádöbbenésekről ugyan ironikus tollal ír, de érezzük, cinizmusa rendkívül átélhető fájdalmat rejt. Mi, az olvasók vagy éppen a hadnagyot beavató Suzuki tudjuk az igazságot, többletinformációink miatt sajnáljuk a természetben mentálisan roncsolódó Onoda abszurd kálváriáját – aki a Hajnali mentőakció Denglerjéhez hasonlóan (lásd a Kis Dieter repülni akar című dokumentumfilmet) bolyong a dús növényzetben, tőle eltérően célkeresőből fokozatosan aláveti magát az oktalanságnak. És aki csak az immár civil foglalkozást űző, közel 30 év után Lubangra hívott parancsnoka utasítására hajlandó a fegyverletételre.
Bárki, aki úgy érzi, rákényszerített feladatokat végez, belezsarolták egy szituációba, magára ismerhet, plusz érezhető szomorúság foghatja el Onoda sorsától: itt nem a Kincs, ami nincs humorforrásként beemelt, így a hadnagyra nézve kegyeletsértően-destruktívan lenézett szamuráját látjuk. Pusztán egy embert, aki sosem ismerte a világot, mindig csak engedelmességre törekedett, mert a gondolkodást senki nem várta el tőle, és akit végül egy kívülállókkal örökké szolidáris, a császárra ügyet sem vető direktor karolt fel. A Dereng a világ utolsó oldalain Ononda a brazíliai Mato Grosso szarvasmarhatelepén lel természetközelségre és békére, hovatovább Életre, miután teljes, értelmetlen Létezése alatt holtsúlyként zuhantak rá a számára érthetetlen felfedezések és – Herzog 2004-es Fitzcarraldo-werkkönyvére, a Conquest of the Uselessre reflektálva – csak a haszontalanságot vette birtokba.
Szabó G. Ádám
Werner Herzog: Dereng a világ
(Das Dämmern der Welt, 2021)
XXI. Század Kiadó
Budapest, 2022.
112 oldal, 3990 Ft
Fordította: Szijj Ferenc
