Szövegutakon a panoráma felé

SZILÁGYI ZSÓFIA: AZ ÉRETLEN KOSZTOLÁNYI

Az 1920 előtti Kosztolányiról általában keveset tudunk, már az érettségi előtt rögzül bennünk, hogy lírikusként indult, automatikusan mondjuk is föl a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai című köteteket, és a következő jelentős írói állomásként már meg is neveznénk az első regényt, a Nérót. A tökéletes Kosztolányi képét többen árnyalták már, és olyan kutatásokat is sorolhatunk, amelyek az írói pálya indulását vizsgálva, a zsengék felől keresik az utakat a nagy művekig. Ehhez a törekvéshez eredeti, izgalmas szempontokkal kapcsolódik Szilágyi Zsófia friss tanulmánykötete. Üdítő, hogy a filológiai, textológiai, értelmezői kérdésfeltevések célja nem valamiféle fejlődési irány megállapítása, hanem annak az írói-művészi tudatosságnak a megmutatása, amely már az irodalmi életbe való beavatása előtt jellemezte és később is alakította Kosztolányi pályáját.

Szilágyi Zsófia a Kosztolányi-kutatócsoportban az író rövidprózai munkáival foglalkozik, Az éretlen Kosztolányi tanulmányai is a készülő kritikai kiadás tapasztalataiból születtek. A kritikai kiadások a teljességre törekednek, nemcsak az a céljuk, hogy egy-egy írói pálya valamennyi hozzáférhető szö­vegét feltárják, hanem hogy megmutassák a szövegek ala­kulását, változatait is. A tanulmánykötet azonban több an­nak a háttérmunkának a leleplezésénél, amivel a fiatal Kosz­to­lányi vizsgálata jár. Szilágyi Zsófia akár a Boszorkányos estéket mint kötetkompozíciót, akár a Patália drámát vagy a háborús tárcákat elemzi, rámutat arra, hogy az irodalomtörténeti gondolkodás is nyerhet azzal, ha elengedi azt az illúziót, hogy az írói pályának csupán kiteljesedése lehetséges.

„A szöveg nem lezárt, változtathatatlan egész” – Szilágyi Zsófia előszavában vall arról, irodalomtörténészként és olvasóként is milyen nehéz ezt elfogadni, és lemondani a végső változat, a lezárt szöveg illúziójáról. És ezzel együtt a tökéletesség illúziójáról: arról, hogy Kosztolányi nem az a született, ösztönös zseni, akinek hisszük, valamint arról, hogy „az életmű nem »egységes szöveg«” (89). A tökéletesség elengedése olyan utakat nyithat meg, amelyek előremozdíthatják mind az egyes művek értelmezését, mind az életrajz- és az életműkutatást, illetve megteremtheti ez utóbbiak szerencsésebb arányát.

Szilágyi Zsófia érvelése szerint az illúziórombolásra több ok miatt is érdemes törekedni. Részben, mert a Kosztolányi-kutatás egyik legfontosabb kérdése mára az, hogy „mit takart ki maga az író a saját életéből és munkásságából” (19). Részben a miatt, mert a szövegek alakulásának vizsgálata közelebb vihet a szerző saját szövegeiről való gondolkodásához, és segíthet elkerülni azt a csapdát, hogy az életrajzból próbáljuk megérteni az adott művet, alkotói korszakot. Ezzel párhuzamosan pedig felszabadíthatók azok a kőszoborrá merevedett írók, akikről szokás azt gondolni, hogy morálisan is felülemelkednek korukon – és Kosztolányi esetében, akinek korai éveit „beárnyékolják” a Pardon-rovatbeli írásai, különösen terhes a „nagy szerző” cím, fontos évekről, az íróvá érés fontos állomásairól hallgat az irodalomtudomány. Nyílt titok, hogy Kosztolányi nem kikezdhetetlen, életműve nem egységes színvonalú. „Kosztolányi minden bizonnyal a váltásra hajlamos íróink közé tartozik” – állapítja meg Szilágyi Zsófia (25). Ahhoz, hogy Kosztolányit valóban megismerjük, a tanulmánykötet megfogalmazása szerint, „állomásokat látva” érdemes kutatni az életművet.

Az idei könyvfesztiválra megjelenő könyvek közül kétségtelenül Az éretlen Kosztolányi volt az egyik legvártabb megjelenés – nemcsak a szűken vett irodalomtudományos körben. Olyan médiumok emelték ki, tették toplistáikra, amelyek széles és vegyes olvasóközönségnek szólnak, köztük hírportálok, irodalom-népszerűsítő oldalak. Bár Szilágyi Zsófia egyike azoknak az irodalomtudósoknak, akik logikusan felépített érveléssel, követhető nyelven írnak vizsgálatuk tárgyáról, és ez Az éretlen Kosztolányi kötetre is érvényes, mégis most szűkebb közönséget szólít meg, mint a Móricz-monográfiával.

Egy monográfia esetében természetes, ha a szerző személyisége, élete és a művészete, munkássága egymás mellett, egyenrangú szempontként jelenik meg. Az éretlen Kosztolányi kötet – a cím sugallata ellenére – nem monográfia, és nincs is ilyen irányú törekvése, holott markáns monografikus vonások is jellemzik. Elsősorban a fiatal Kosztolányi novellisztikája foglalkoztatja, egyéb prózai műfajok felé tett kitérőkkel, így például a lírai indulás vagy a prózaíró Kosztolányi szempontjából nem jelentéses életrajzi kitérők nem tárgyai az elemzéseknek. A vizsgálódás nem ritkán olyan, a tudományos érvelés szempontjából megbízhatatlan forrásokra is épít, mint az életrajzi epizódok vagy a kortársak és a Kosztolányi-kutatók személyes hangú visszaemlékezései. Ez a merítés azonban szükségszerű is, különösen párhuzamba állítva a Kosztolányi-legendagyártás egyik legnagyobb mesterének, magának Kosztolányinak a történeteivel (l. A pályakezdés: mítosz vagy konstrukció című fejezetet).

A tanulmánykötet és a monográfia közötti átmenet, műfaji kettősség összességében nem okoz feszültséget. Éppen Szilágyi Zsófia korábban részletezett célkitűzése miatt talán lehetetlen vállalkozás is lett volna a tanulmányokat „tiszta” monográfiává gyúrni. A kötet leginkább kérdéseket fogalmaz meg a fiatal prózaíró Kosztolányiról, valamint olyan állomásokat mutat meg pálya elejéről, amelyek további kutatásokra, értelmezésre érdemesek. A kiindulópontok sokfélék: kompozíciós megoldások, egyes művek, visszafelé követhető szövegutak szoros olvasása, a szövegváltozatok, újraírások, az életművön belüli motivikus kapcsolatok kitartó összevetése mellett a 20-21. századi magyar irodalommal való kapcsolódási pontokat is figyelembe véve bizonyítja a kötet, hogy bár Kosztolányi már fiatalon kiemelkedő prózaírói tehetség volt, „mégis: nyelvi ereje, szövegalkotó és sűrítő képessége rengeteg munka árán teljesedett ki a húszas-harmincas évekre” (201).

Szilágyi Zsófia tehát nem egy nagy(obb) narratívát ír, nem panorámát alkot, hanem egészen mást, mégis legalább ilyen fontosat tesz: párbeszédet kezdeményez az 1920 előtti Kosztolányiról, alapot kínál az ismeretlen, szándékosan elfelejtett, vagy félreismert író (újra)felfedezéséhez, amely további eredményeket hozhat a korszak irodalmi intézményeiről, sajtójáról, gondolkodásmódjáról való kutatásoknak is. Mint írja, „[a] pályakezdés ugyanis mindig annak az irodalomtörténeti korszaknak, intézményrendszernek a megértésében segít, amelyben végbement – sőt, az írói induláshoz való viszony, illetve az ezt biztosító vagy akadályozó feltételrendszer változásain keresztül a 20. század egyes korszakainak elkülönítése is lehetségessé válik.” (44)

Varga Betti

(Megjelent a Tiszatáj 2017/9. számában)

Pesti Kalligram

Budapest, 2017

296 oldal, 2990 Ft